A Bibliában a „lelkiismeret”-nek fordított görög szó a szü·neiʹdé·szisz, mely a szün (együtt) és az eiʹdé·szisz (tudás) szavakból tevődik össze, ezért azt jelenti, hogy ’együtt tudás’ vagy ’önmagunk ismerése’. A lelkiismeret az a képesség, amellyel önmagunkba nézünk, ítéletet alkotunk magunkról, tanúskodunk magunkról. Pál apostol a következőképpen írja le, hogyan működik a lelkiismerete: „a lelkiismeretem velem együtt tanúskodik. . . szent szellemben” (Ró 9:1).

Minden ember lelkiismerettel születik, hiszen azt Isten plántálta az emberbe. Ez egy belső felismerés, érzékelés, hogy mi helyes és mi helytelen, és ezért menteget vagy éppen vádol minket. A lelkiismeret tehát ítél. Képezni is tudjuk azokkal a gondolatokkal és tettekkel, megalapozott nézetekkel és szabályokkal, amelyeket a tanulmányozás és tapasztalás által az elménkbe vésünk. A lelkiismeret összeveti ezeket az éppen folyamatban levő vagy szándékolt tettekkel, majd amikor a szabályok és a tettek összeütközésbe kerülnek, figyelmeztet, kivéve, ha a lelkiismeretünk „eltompult”, azaz érzéketlen amiatt, hogy folyton figyelmen kívül hagyjuk a hangját. A lelkiismeret egy erkölcsi biztonsági berendezés lehet abban az értelemben, hogy ha a jót tesszük, akkor örömet szerez, ám ha a rosszat cselekedjük, akkor gyötör.

Az embereknek már a kezdet kezdetén is volt lelkiismeretük. Ádámnál és Évánál ez rögtön megmutatkozott, amikor megszegték Isten törvényét, és elrejtőztek (1Mó 3:8). A Róma 2:14, 15-ben ezt olvassuk: „Mert amikor a nemzetekből valók, akiknek nincsen törvényük, természet szerint a törvény dolgait cselekszik, akkor ezek, bár nincs törvényük, önmaguk a törvény maguknak. Ők maguk mutatják meg, hogy a törvény lényege be van írva szívükbe, miközben a lelkiismeretük velük együtt tanúskodik, és saját gondolataik egymás között vádolják vagy éppen mentegetik őket.” Láthatjuk hát, hogy a lelkiismeret még azokból sem veszett ki, akik nem keresztények. Ez azért van így, mert mindenki Ádámtól és Évától származik, vagyis azoktól, akikbe bele lett plántálva a lelkiismeret. A nemzetek számos törvénye összhangban van a keresztény lelkiismerettel, jóllehet ezekre a nemzetekre és törvényhozókra talán egyáltalán nincs hatással a kereszténység. Úgy hoztak törvényeket, hogy követték a lelkiismeretük hangját. Mindenkiben működik a lelkiismeret, és erre van hatással a keresztények élete és prédikálása (2Ko 4:2).

A lelkiismeretet képezni kell, mert különben félrevezethet. Ingatag vezető, ha nem a helyes irányadó mértékek, vagyis nem az igazság szerint van képezve. A fejlődésére rossz hatással lehet a környezet, a szokások, az imádati forma és a különféle viselkedési módok. Ezek alapján a helytelen irányadó mértékek vagy értékek alapján ítélheti meg a dolgokat helyesnek vagy helytelennek. Erre a János 16:2-ben találhatunk egy példát, ahol Jézus megjövendölte, hogy az emberek még meg is ölik Isten szolgáit, úgy gondolván, hogy ezzel Istent szolgálják. Saul (a későbbi Pál apostol) mondhatni gyilkos szándékkal indult Krisztus tanítványai ellen, és közben azt hitte, hogy ezzel buzgón Istent szolgálja (Cs 9:1; Ga 1:13–16). Mivel a zsidókból hiányzott az Isten Szava iránti értékelés, olyannyira eltévelyedtek, hogy Isten ellen harcoltak (Ró 10:2, 3; Hó 4:1–3; Cs 5:39, 40). Egyedül az Isten Szava által megfelelően képzett lelkiismeret tudja helyesen mérlegelni és teljesen kiigazítani az életben felmerülő dolgokat (2Ti 3:16; Héb 4:12). Egy kereszténynek szilárd és helyes irányadó mértékekre, azaz Isten irányadó mértékeire van szüksége.

Jó lelkiismeret: Csak tiszta lelkiismerettel lehet Jehova elé járulni (Héb 10:22). Egy kereszténynek szüntelenül törekednie kell arra, hogy mindenben tiszta legyen a lelkiismerete (Héb 13:18). Pál ezt mondta: „folyton gyakorlom is magamat abban, hogy azzal a tudattal éljek, hogy nem vétek sem az Isten, sem az emberek ellen” (Cs 24:16). Ezen azt értette, hogy mindig igyekezett, hogy Isten Szava és Krisztus tanításai vezessék és igazítsák helyre, hiszen tisztában volt vele, hogy a végső megvizsgáláskor Isten lesz a döntőbíró, nem pedig a saját lelkiismerete (1Ko 4:4). Talán üldözni fognak, ha hallgatunk a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretünkre,  de Péter szavai így vigasztalnak: „Mert ha valaki az Isten előtti lelkiismeret miatt áll ki elszomorító dolgokat és szenved igazságtalanul, az kedves dolog” (1Pt 2:19). Egy kereszténynek ellenállás közepette is ’meg kell őriznie a jó lelkiismeretét’ (1Pt 3:16).

A Törvény és az abban előírt állatáldozatok nem tudták olyan tökéletessé tenni az embert a lelkiismeretére nézve, hogy mentesnek érezhesse magát a vétektől, ám ha Krisztus váltságának az értékét kiterjesztik azokra, akiknek van hitük, akkor az ilyenek lelkiismerete megtisztul (Héb 9:9, 14). Péter rávilágít, hogy azok részesülnek megmentésben, akiknek jó és tiszta a lelkiismeretük, és megfelelően működik (1Pt 3:21).

Mások lelkiismeretének figyelembevétele: Ha arra gondolunk, hogy csak a teljes mértékben és pontosan Isten Szava alapján kiiskolázott lelkiismeret tud helyes ítéletet hozni, elmondható, hogy a képzetlen lelkiismeret gyönge lehet. Magyarán, előfordulhat, hogy valaki gondolkodás nélkül és ostoba módon elnyomja a lelkiismeretét, vagy hogy az illető megsértődik mások tettein és szavain, még akkor is, amikor senki sem követett el helytelenséget. Pál erre több példát is felhoz, amikor az evésről és az ivásról beszél, vagy arról, hogy valaki úgy ítéli meg, hogy bizonyos napok más napok felett állnak (Ró 14:1–23; 1Ko 8:1–13). Az a keresztény, akinek van ismerete, és akinek a lelkiismerete képzett, azt a parancsot kapja, hogy legyen tekintettel a gyönge lelkiismeretű személyre, és engedjen neki, valamint ne éljen a teljes szabadságával, ne ragaszkodjon minden személyes „jogához”, illetve ne csak a maga kedvében járjon (Ró 15:1). Aki a hittársa gyönge lelkiismeretét sebzi, ’Krisztus ellen vétkezik’ (1Ko 8:12). Pál azonban arra is utal, hogy ő ugyan semmi olyat nem akar tenni, amivel a gyönge testvért megsérti – akinek így oka lenne megítélni Pált –, de a gyönge testvérnek is tekintettel kell lennie a testvérére, és igyekeznie kell, hogy az ismeretszerzés és a képzés által éretté váljon, hogy így a lelkiismeretét ne lehessen könnyen megbántani, ami miatt egyébként helytelenül ítélne meg másokat (1Ko 10:29, 30; Ró 14:10).

Rossz lelkiismeret: A lelkiismeret olyannyira megromolhat, hogy többé nem mondható rá, hogy tiszta és érzékeny. Ekkor ugyanis már nem tud figyelmeztetni, vagy nem tud biztonságos vezetést nyújtani (Tit 1:15). Az ilyen lelkiismeretű ember viselkedését ekkor már nem a jó lelkiismeret vezérli, hanem a leleplezéstől és a büntetéstől való félelem (Ró 13:5). Pál beszél a bélyegzővassal megjelölt lelkiismeretről. Ezzel arra utal, hogy az ilyen lelkiismeret hasonló az égett húshoz, amelyet megkeményedett szövet, heg borít, és amelyben nincsenek idegvégződések, s ezért teljesen érzéketlen (1Ti 4:2). Az ilyen lelkiismeretű emberek nem érzékelik, hogy mi helyes és mi helytelen. Nem értékelik az Istentől kapott szabadságukat, lázonganak, és a rossz lelkiismeretük rabszolgái. A lelkiismeret könnyen beszennyeződhet. Egy kereszténynek a Cselekedetek 23:1-ben megfogalmazott célt kell kitűznie maga elé: „testvérek, teljesen tiszta lelkiismerettel viseltem magam az Isten előtt mind a mai napig.”