Egy betegség, melyre a Bibliában a héber cá·raʹʽath és a görög leʹpra szóval történik utalás. Az ilyen betegségben szenvedő embert leprásnak nevezik.

A Szentírásban a ’lepra’ szó nemcsak azt a betegséget jelöli, amelyet ma, hiszen az embereken kívül ruhán és házon is lehetett lepra (3Mó 14:55). A mai leprát Hansen-betegségnek is nevezik, mivel dr. Gerhard A. Hansen fedezte fel azt a baktériumot, melyet általában a betegség kórokozójának hisznek. Noha a cá·raʹʽath szó nem pusztán a ma ismert leprára utal, afelől semmi kétség, hogy a Hansen-betegségnek nevezett, embereket sújtó lepra előfordult a Közel-Keleten abban az időben, amikor a bibliai események játszódtak.

A lepra típusai és azok hatásai: A ma ismert leprának, azaz a Hansen-betegségnek, mely csekély mértékben fertőző, három alapvető típusa van. Az egyik a gümős típus; ebben az esetben a beteg bőre megvastagszik, és dudorok képződnek rajta, először az arcbőrön, aztán a test más részein is. A beteg orrának és torkának nyálkahártyája is károsodik. Ezt a fajta leprát fekete (lepromatózus) leprának hívják. A lepra másik típusa a tuberkuloid lepra, melyet olykor fehér leprának is neveznek. Ez kevésbé súlyos, mint a fekete lepra, és alapvetően a környéki idegeket támadja meg. Egyik tünete lehet az, hogy a bőr tapintásra fáj, de zsibbadást is okozhat. A lepra harmadik típusa az első kettőnek a keveréke, és mindkét típus tünetei jellemzőek lehetnek rá.

Ahogy a lepra egyre előrehaladottabb stádiumba kerül, a kezdetben képződő dudorok kifekélyesednek, kihullhat a beteg haja és szemöldöke, a körmei pedig meglazulhatnak, elsorvadhatnak és leeshetnek. Továbbá az ujjait, a végtagjait, az orrát vagy a szemét a lepra lassacskán felemésztheti. Végül pedig, a legsúlyosabb esetekben a beteg meghal. A Bibliában leírt ’lepra’ minden bizonnyal egy ilyen súlyos kórt is jelentett, és ez abból is látható, hogy Áron úgy beszélt róla, mint egy olyan betegségről, mely ’félig megemésztette’ a húst (4Mó 12:12).

Ez a leírás segít, hogy jobban megértsük azt, amit a Biblia erről a félelmetes betegségről ír, valamint Uzziás gőgös tettének a borzalmas következményét, amit azért kellett elszenvednie, mert helytelenül füstölőszert akart felajánlani Jehova templomában (2Ki 15:5; 2Kr 26:16–23).

Diagnózis: A mózesi törvény által Jehova ellátta Izraelt azzal a szükséges információval, melynek segítségével a papok fel tudták ismerni a leprát, és különbséget tudtak tenni közte és a kevésbé súlyos bőrbetegségek között. A 3Mózes 13:1–46 szavaiból látható, hogy a lepra talán egy kiütéssel, varral, folttal, keléssel vagy égési sebbel kezdődött. Volt, hogy a tünetek nagyon egyértelműek voltak. Az érintett területen a szőrzet kifehéredett, és látszott, hogy a betegség nemcsak a bőr felszínén van jelen, hanem mélyebben is. Például előfordulhatott, hogy egy fehér bőrkiütésben kifehéredett a szőrzet, és eleven hús jelent meg benne. Ez azt jelentette, hogy a személy leprás, és tisztátalannak nyilvánították. Más esetekben viszont a kór nem volt mélyebben a bőr felszínénél, és az előírt vesztegzár lejárta után egy felülvizsgálat következett: a pap szemrevételezte a beteget, és kimondta a végső diagnózist.

Azt is tudták, hogy a lepra elérheti azt a stádiumot, amikor már nem fertőző. Ha az egész testet elborította a lepra, és kifehéredett, valamint sehol sem volt eleven hús, az azt mutatta, hogy már lefolyt a betegség, és csupán a lepra által okozott károsodás nyomai maradtak vissza. Ekkor a pap tisztának nyilvánította a beteget, mivel a betegség nem jelentett már veszélyt senkire (3Mó 13:12–17).

Ha a leprásnak elmúlt a leprája, és meggyógyult, bizonyos elrendezések keretében szertartásosan megtisztíthatta magát, melyhez hozzátartozott, hogy a pap áldozatot ajánlott fel érte (3Mó 14:1–32). De ha a pap tisztátalannak nyilvánította  a leprást, a betegnek meg kellett szaggatnia a ruháit, ápolatlanul kellett hagynia a fejét, el kellett takarnia a bajuszát vagy a szája felső részét, és azt kellett kiáltania, hogy „tisztátalan, tisztátalan!”. Elkülönülve kellett laknia a táboron kívül (3Mó 13:43–46). Ennek a rendelkezésnek köszönhetően nem fertőzte meg azokat, akik között Jehova lakott (4Mó 5:1–4). A jelek szerint a bibliai időkben a leprások összetartottak, és csoportokban éltek, így segíteni tudtak egymásnak (2Ki 7:3–5; Lk 17:12).

A ruhákon és a házakon: A lepra gyapjú- és vászonruhákat is megtámadhatott, illetve bármit, ami bőrből készült. Volt, hogy a fertőzést mosással el lehetett távolítani, és megvolt az előírt módja annak, hogy hogyan különítsék el az adott tárgyat. Ha viszont ez a sárgászöld vagy vöröses fertőzés nem múlt el, rosszindulatú lepráról volt szó, és a tárgyat vagy a ruhadarabot el kellett égetni (3Mó 13:47–59). Ha egy ház falán sárgászöld vagy vöröses bemélyedések jelentek meg, a pap vesztegzárat rendelt el. Szükségessé válhatott, hogy kiszedjék a helyéről a fertőzött köveket, és a ház belsejét lekaparják; a köveket és a lekapart vakolatot kidobták a városon kívülre, egy tisztátalan helyre. Ha a fertőzés visszatért, a házat tisztátalannak nyilvánították, és lerombolták. Az építőanyagokat kidobták egy tisztátalan helyre. De amikor egy házat tisztának nyilvánítottak, egy megtisztításra vonatkozó elrendezést kellett követni (3Mó 14:33–57). Néhányak szerint a ruhákat és házakat megfertőző lepra egy fajta penész volt, ám ez nem biztos.

A lepra mint jel: Az egyik jel, amelynek a megtételére Jehova hatalmat adott Mózesnek, hogy bizonyítani tudja, hogy Isten küldte őt, kapcsolatos volt a leprával. Jehova utasítására Mózes bedugta a kezét a ruhája felső hajtásába, és amikor kihúzta, „olyan fehér volt a leprától, mint a hó”. Aztán ismét bedugta a kezét a ruhája felső hajtásába, és amikor kihúzta, meggyógyult az, és „olyanná lett, mint testének a többi része” (2Mó 4:6, 7). Mivel Mirjam Mózes ellen beszélt, Isten leprával sújtotta, „leprás lett, olyan fehér, mint a hó”. Mózes könyörgött Istenhez, hogy gyógyítsa meg Mirjamot, amit Isten meg is tett, de hét napra elkülönítették a táboron kívül (4Mó 12:1, 2, 9–15).

Elizeus napjaiban: A szír Naámán ’bátor és vitéz ember volt, de leprás [bőrbetegségben szenvedett]’ (2Ki 5:1, Rbi8, lábj.). A büszkesége miatt majdnem eljátszotta annak a lehetőségét, hogy meggyógyuljon, de végül eleget tett Elizeus utasításának. Hétszer megmártózott a Jordánban, és „rendbe jött a teste, olyan lett, mint egy kisfiú teste, és megtisztult” (2Ki 5:14). Ezután Jehova imádója lett. Másrészről Elizeus szolgája, Géházi kapzsi módon a próféta nevében ajándékot kért Naámántól, rossz színben tüntetve fel az urát; ezzel tulajdonképpen anyagi javak megszerzésére használta fel Isten ki nem érdemelt kedvességét. Helytelen tette miatt Isten leprával sújtotta, és „leprás [lett], fehér, mint a hó” (2Ki 5:20–27).

Elizeus napjaiban sok leprás volt Izraelben; ezt abból is tudjuk, hogy amikor Elizeus Szamária városában tartózkodott, négy leprás izraelita volt a városkapukon kívül (2Ki 7:3). De általánosságban az izraeliták nem hittek Isten igaz emberében, ugyanúgy, ahogyan azok a zsidók sem fogadták el Jézust, akik azon a területen éltek, ahol Jézus lakott. Ezért mondta Krisztus: „Ugyanígy sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, mégsem tisztult meg egyikük sem, csak a szíriai Naámán” (Lk 4:27).

Jézus és a tanítványai meggyógyítják a leprásokat: Amikor Jézus Galileában végezte a szolgálatát, meggyógyított egy leprást, akit – Lukács szavai szerint – „elborított a lepra”. Jézus arra utasította őt, hogy senkinek ne mondja el, mi történt, majd ezt mondta: „Hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, és mutass be felajánlást a megtisztulásoddal kapcsolatban, ahogyan Mózes meghagyta, tanúságul nekik” (Lk 5:12–16; Mt 8:2–4; Mk 1:40–45).

Amikor Krisztus kiküldte a 12 apostolát, többek között azt mondta nekik, hogy ’tisztítsák meg a leprásokat’ (Mt 10:8). Később, amikor Szamárián és Galileán keresztül vitt Jézus útja, meggyógyított tíz leprást egy bizonyos faluban. Csak az egyikük, egy szamáriai ’fordult vissza, és dicsőítette hangos szóval az Istent’, majd arcra borult Jézus lábánál, hálát adva neki azért, amit tett érte (Lk 17:11–19). Az is figyelemre méltó, hogy Jézus néhány nappal a halála előtt Betániában volt a leprás Simon házában (akit valószínűleg meggyógyított), ekkor kente meg Mária Jézust értékes, illatos olajjal (Mt 26:6–13; Mk 14:3–9; Jn 12:1–8).