Ez az ünnep a sátoros ünnepként vagy a betakarítás ünnepeként is ismert, a 3Mózes 23:39 pedig ’Jehova ünnepének’ nevezi. A 3Mózes 23:34–43, a 4Mózes 29:12–38 és az 5Mózes 16:13–15 részletezi, hogyan kellett megtartani. Az ünnep etánim 15–21-ig tartott, 22-én pedig ünnepi gyülekezés volt. A zsidó naptárban eredetileg etánim (tisri; szeptember–október) volt az első hónap, de az Egyiptomból való kivonulás után a szent naptári év hetedik hónapja lett, mivel a korábbi hetedik hónap, abib (niszán; március–április) lett az első hónap (2Mó 12:2). A lombsátorünnepen azt ünnepelték, hogy begyűjtötték „a föld termését”, például a gabonát, az olajat és a bort (3Mó 23:39). Az ünnepre „az esztendő fordultával” megtartott ’betakarítás ünnepeként’ is utal a Biblia. A nyolcadik napon megtartott szent gyűlés méltóságteljesen lezárta az évenként megtartott ünnepeket (2Mó 34:22; 3Mó 23:34–38).

A lombsátorünnep valójában azt jelezte, hogy Izraelben már majdnem véget ért a mezőgazdasági év. Ez az ünnep tehát az örvendezés és a hálaadás időszaka volt, hiszen Jehova megáldotta a föld termését. És mivel az engesztelés napját csupán öt nappal korábban tartották meg, az emberek békés kapcsolatnak örvendtek Jehovával. Jóllehet csak a férfiaknak volt kötelező jelen lenni ezen az ünnepen, egész családok is elmentek rá. Az ünnep hét napján lombsátorban (héb.: szuk·kóthʹ) kellett lakniuk. Általában  minden családnak külön lombsátra volt (2Mó 34:23; 3Mó 23:42). Ezeket a házak udvaraiban, a tetőkön, a templom udvaraiban és a köztereken állították fel, valamint utak mentén, a várostól egy sabbatnapi úton belül. Az izraelitáknak ehhez ’szép fákról vett gyümölcsöket’, pálmaleveleket, gallyas fák és nyárfák ágait kellett használniuk (3Mó 23:40). Ezsdrás napjaiban ezeket az ideiglenes építményeket olajfalevelekből és olajban gazdag fának meg mirtuszfának (mely nagyon illatos volt) a lombjából, pálmalombból és más, sűrű ágú fák lombjaiból készítették. A gazdagok és a szegények egyaránt ilyen lombsátrakban laktak, sőt hét napon át ezekben fogyasztották el az élelmüket, valamint a sátrak mind ugyanazokból az anyagokból, az ország dombjairól és völgyeiből hozott anyagokból készültek. Mindez azt hangsúlyozta, hogy az ünnep ideje alatt az izraeliták mindnyájan egyenlőek (Ne 8:14–16).

Az ünnep előtti napon, etánim 14-én a legtöbb vagy talán az összes résztvevő már megérkezett Jeruzsálembe. Ez a nap az előkészületek napja volt, de ha a heti sabbatra esett, akkor már korábban megtették az előkészületeket. Az izraeliták serényen építették a lombsátrukat, megtisztították magukat, az általuk hozott felajánlásokkal foglalkoztak, és élvezték egymás társaságát. Jeruzsálem és környéke különleges látványt nyújtott, festőien szép volt, hiszen a városban, valamint a környékén lévő utakon és kertekben mindenütt lombsátrakat lehetett látni. Az ünnepi hangulatot a gyümölcsök és levelek csodaszép színei, valamint a mirtusz illata is fokozta. Mindenki izgatottan várta, hogy ezen a kora őszi estén a magasabban fekvő templomban megszólaljanak a trombiták, ami az ünnep kezdetét jelezte.

Az évenként megtartott ünnepek közül ezen az ünnepen ajánlották fel a legtöbb áldozatot. Az egész nemzetért az első napon 13 bikát ajánlottak fel, majd mindennap eggyel kevesebbet. Végül összesen 70 bikát és 119 más állatot – bárányt, kost és kecskét – mutattak be a gabonafelajánláson és az italfelajánlásként bemutatott boron kívül. Az ünnepen részt vevők még több ezer felajánlást bemutattak a hét folyamán (4Mó 29:12–34, 39). A nyolcadik napon, amikor semmilyen fáradságos munkát sem lehetett végezni, egy bikát, egy kost és hét egyéves hím bárányt mutattak be égő felajánlásként a gabonafelajánláson és az italfelajánlásokon kívül, valamint egy kecskét bűnért való felajánlásként (4Mó 29:35–38).

A sabbatévekben az ünnep idején felolvasták a Törvényt a népnek (5Mó 31:10–13). A Dávid által megszervezett 24 papi osztály közül az első valószínűleg a lombsátorünnep után kezdte el a templomi szolgálatát, hiszen Salamon templomát ennek az ünnepnek az idején avatták fel i. e. 1026-ban (1Ki 6:37, 38; 1Kr 24:1–18; 2Kr 5:3; 7:7–10).

A lombsátorünnepet legfőképpen az örömteli hálaadás jellemezte. Jehova azt szerette volna, ha a népe örvendezik. Ezt mondta nekik: „örvendezzetek Jehova, a ti Istenetek előtt” (3Mó 23:40). Ezen az ünnepen hálát adtak mindazért, amit betakarítottak. Ez nem csupán a gabonát foglalta magában, hanem az olajat és a bort is, melyek fölöttébb hozzájárultak az örömteli élethez. Az ünnepen az izraeliták elmélkedhettek azon, hogy a jólétük és az, hogy semmi jóban sem szenvednek hiányt, nem a saját erejüknek köszönhető, hanem annak, hogy Jehova, az Istenük törődik velük. Mélyen el kellett gondolkodniuk ezen. Mózes szavai szerint ezt azért kellett megtenniük, hogy nehogy ’felfuvalkodjon a szívük, és elfeledkezzenek Jehováról, az Istenükről, aki kihozta őket Egyiptom földjéről, a rabszolgák házából’. Mózes még a következőképpen is intette őket: „Emlékezz Jehovára, a te Istenedre, mert ő ad neked hatalmat, hogy vagyonra tegyél szert; hogy megtartsa szövetségét, mely felől megesküdött ősatyáidnak, ahogy ez a mai napon is van” (5Mó 8:14, 18).

Az izraeliták azt a parancsot kapták, hogy egy hétig lombsátrakban lakjanak. A következő kijelentésből kiderül, miért: „hogy megtudják nemzedékeitek, hogy lombsátrakban adtam hajlékot Izrael fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről. Én vagyok Jehova, a ti Istenetek” (3Mó 23:42, 43). Örömteli és hálatelt szívvel felidézhették magukban, hogy a pusztában menedékről gondoskodott számukra Jehova, ’aki átvitte őket a nagy és félelmetes pusztán, hol mérges kígyók és skorpiók voltak, ahol víztelen, szomjazó volt a föld, aki vizet fakasztott nekik a kemény kősziklából, aki mannával táplálta őket a pusztában, amit nem ismertek atyáik’ (5Mó 8:15, 16). Az izraelitáknak tehát volt okuk örvendezni, hiszen Isten folyamatosan törődött velük, és bőségesen ellátta őket mindennel.

Későbbi szokások: Az ünneppel kapcsolatban később bevezettek egy szokást, és a Keresztény Görög Iratok valószínűleg erre a szokásra utal (Jn 7:37, 38), a Héber Iratok viszont nem utal rá. Ez a szokás az volt, hogy vizet mertek a Siloám tavából, majd a reggeli áldozat idején borral együtt az oltárra öntötték. A legtöbb tudós úgy véli, hogy ez az ünnep hét napján így történt, a nyolcadikon azonban nem. A pap elment a Siloám tavához egy aranykorsóval (kivéve az ünnep első napját, sabbatot, amikor is a templom egyik  aranyedényéből vette a vizet, melyet előző nap hozott a Siloám tavából). Úgy intézte, hogy éppen akkor térjen vissza a tótól a vízzel, amikor a papok a templomban az oltárra teszik az áldozatot. Amikor a templom Víz kapuján át belépett a papok udvarába, a papok háromszor megfújták a trombitákat. Ezután a vizet az oltár aljánál lévő medencébe öntötték, és eközben bort is öntöttek egy medencébe. Majd felcsendültek a hallelénekek (113–118. zsoltár), melyeket a templomból zenével kísértek, az imádók pedig a pálmaágaikat az oltár felé lengették. Az örömteli ünneplőknek erről a szertartásról eszükbe juthattak Ézsaiás prófétai szavai: „Ujjongva fogtok vizet meríteni a megmentés forrásaiból” (Ézs 12:3).

Egy másik szertartás során, mely valamelyest hasonlított az előzőhöz, a papok az ünnep mind a hét napján körüljárták az oltárt, és közben ezt énekelték: „Ah, Jehova, ments meg, kérünk! Ah, Jehova, adj sikert, kérünk!” (Zs 118:25). A hetedik napon hétszer járták körül az oltárt.

Rabbinikus források szerint ezen az ünnepen volt még egy másik különleges szokás is, melyet Jézus földi életének idején is gyakoroltak, akárcsak azt a szokást, hogy a Siloám tavából vizet hoztak. Ez a szertartás az ünnep első napjának, tisri 15-ének a végén kezdődött, mely valójában már 16-a volt, az ünnep második napja, és még öt egymást követő éjszakán át tartott. Ehhez az előkészületeket az asszonyok udvarában tették meg. Négy nagy arany lámpatartó állt az udvaron, és mindegyiken volt négy aranycsésze. Négy ifjú, akinek papi leszármazása volt, nagy olajoskorsókkal létrán felmászott a 16 csészéhez, hogy megtöltse őket olajjal. A lámpák kanócait a papok elhasználódott ruháiból készítették. Zsidó írók szerint a lámpák ragyogó fényt árasztottak, melyet még jókora távolságból is látni lehetett, és bevilágították a jeruzsálemi házak udvarait. Égő fáklyával a kezükben férfiak táncoltak (köztük vének is), és dicsérő énekeket énekeltek zenekísérettel.

Érdekes, hogy Jeroboám, aki elpártolt Salamon fiától, Roboámtól, és az északi tíztörzs-királyság királya lett, megtartott egy ünnepet, mely hasonlított a lombsátorünnepre (de nem a hetedik hónapban, hanem a nyolcadikban). Ezt nyilvánvalóan azért tette, hogy a törzsek ne menjenek Jeruzsálembe. De az áldozatokat természetesen az aranyborjaknak mutatta be, melyeket Jehova parancsának ellenszegülve állíttatott (1Ki 12:31–33).

Jézus bizonyára a lombsátorünnep szellemi jelentőségére és talán a Siloám tavából hozott vízzel kapcsolatos szertartásra utalt, amikor az utolsó napon, az ünnep nagy napján felállt, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon. Aki hisz bennem, »annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek majd«” (Jn 7:37, 38). Ezenkívül valószínűleg a jeruzsálemi templom területén meggyújtott lámpák és fáklyák ünnepi fényére gondolt, amikor röviddel ezután ezt mondta a zsidóknak: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, semmiképpen nem fog sötétségben járni, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8:12). Nem sokkal ez után a beszélgetés után, amikor találkozott egy vakon született emberrel, Siloámot valószínűleg az ünneppel és az ünnepi fényekkel kapcsolta össze. Miután azt mondta a tanítványainak, hogy „világossága vagyok a világnak”, a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat rátette a vak szemére, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloám tavában” (Jn 9:1–7).

Arról pedig, hogy az emberek pálmaágakat lengettek ezen az ünnepen, eszünkbe juthat az is, hogy a sokaság pálmaágakat lengetett, amikor Jézus közvetlenül a halála előtt Jeruzsálembe ment, jóllehet ez nem a lombsátorünnepen történt, hanem a pászka előtt (Jn 12:12, 13). Továbbá János apostol, aki látomásban látta Isten 144 000 rabszolgáját, akik a homlokukon el vannak pecsételve, a következőről számol be: „Ezek után láttam, és íme, egy nagy sokaság, melyet senki nem volt képes megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből; és a trón előtt és a Bárány előtt álltak, fehér köntösbe öltözve, és a kezükben pálmaágak voltak. És szüntelenül ezt kiáltják harsány hangon: »A megmentést a mi Istenünknek köszönhetjük, aki a trónon ül, és a Báránynak!«” (Je 7:1–10).

A lombsátorünnep méltó lezárása volt a mezőgazdasági évnek és az évenként megtartott ünnepeknek. Az ünneppel kapcsolatban minden az örömről, Jehova gazdag áldásáról, a felüdülésről és az életről szólt.