A héber ʼas·sáfʹ szó (arámi nyelven: ʼa·sáfʹ; ’asztrológusok’, Kom.) így határozható meg: ’mágus, nekromanta, varázsló’ (BDB. 80., 1083. o.; KBL. 95., 1055. o.). A mágiát gyakorol kifejezés azt jelenti, hogy természetfölötti erőkben hívő személyek, csoportok szellemeket vélnek felidézni, illetve egyéb babonás műveleteket végeznek. A nekromanta szó szerint a következőképpen határozható meg: ’halottidéző’; olyan személy, aki halottakkal való kommunikáció révén próbál jósolni, és ily módon igyekszik befolyásolni a jövő eseményeit.

Isten elítélte az emberek és a halottak közötti, állítólagos kommunikálás minden formáját. „És ha azt mondanák nektek: »Forduljunk a spiritiszta szellemidézőkhöz vagy azokhoz, akikben jövendőmondó szellem van, akik csipognak és kijelentéseket mormognak«, hát nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A halottakhoz kell fordulni az élőkért?” (Ézs 8:19). Az ’Én-Dórban lévő asszony, aki értett a szellemidézéshez’ – és akit a hűtlen Saul király felkeresett –, az Izraelnek szóló tiltás ellenére kapcsolatba lépett a démonokkal mint halottidéző mágus (1Sá 28:7; 3Mó 20:27).

Különösen a babilóniaiak között volt sok mágus. A babiloni fogságba hurcolt Dánielről és három társáról azt állapították meg, miután nem mindennapi képzésben részesültek, és három éven át a káldeusok nyelvére tanították őket, hogy ’tízszerte jobbak bölcsességben és értelem dolgában a birodalom valamennyi mágiát űző papjánál és mágusánál’ (Dá 1:3–20).

Körülbelül nyolc évvel később Nabukodonozor hívatta a jóslás minden ágának képviselőjét, nem csak a mágusokat, és követelte, hogy először tárják fel egy bizonyos álmát, utána pedig magyarázzák is meg (Dá 2:1–3, 27). A király gyanakvóan tekintett rájuk, hiszen ezt mondta: „megegyeztetek, hogy hazug és hamis módon beszéltek előttem”. Azzal is teljesen tisztában volt, hogy húzzák az időt annak reményében, hogy megváltozik a helyzet. Így aztán Nabukodonozor ragaszkodott hozzá, hogy először mondják el az álmot, így akarván némiképp megbizonyosodni arról, hogy a bölcsek képesek-e valósághűen értelmezni megdöbbentő látomását. „Közöljétek hát velem az álmot – jelentette ki a király –, és akkor tudni fogom, hogy képesek vagytok megmondani a megfejtését!” (Dá 2:4–9). Amikor a mágusok és a többi jós képtelen volt feltárni a választ, a király mérgesen azt parancsolta, hogy Babilon összes bölcsét végezzék ki. Dániel azonban tudomást szerzett a királyi rendeletről (amely rá és társaira is kiterjedt), ezért miután Isten ’feltárta neki a titkot’, a királyhoz sietett, hogy elmondja azt neki. Dániel nem magának tulajdonította az érdemet, mivel kijelentette: „ez a titok nem azért tárult fel, mintha bennem nagyobb bölcsesség volna, mint bárki más élőben” (Dá 2:19–30).

Évtizedekkel később Belsazárt rémület fogta el, amikor a falon feltűnt egy kézírás, melyet nem tudott elolvasni. Miután „a király hangosan  kiáltott, hogy hozzák elé a mágusokat, káldeusokat és asztrológusokat”, igen nagylelkű ajánlatott tett: „Akárki legyen is az az ember, aki elolvassa ezt az írást, és megmondja nekem a megfejtését, azt bíborba öltöztetem, aranyláncot teszek a nyakába, és harmadikként fog uralkodni a királyságban” (Dá 5:5–7). Azok a mágusok és a többi spiritiszta jós kudarcot vallottak, és megint csak Dániel Istene, Jehova tárta fel a megfejtést (Dá 5:8–29).