Jézus Krisztus szolgálatáról szóló, Istentől ihletett beszámoló, melyet János Márk jegyzett le. „A Jézus Krisztusról szóló jó hír” ezen beszámolója Krisztus előfutárának, Keresztelő Jánosnak a szolgálatával kezdődik, és azokkal az eseményekkel zárul, amelyek Jézus feltámadásakor történtek. Tehát az i. sz. 29 tavaszától 33 tavaszáig terjedő időszakról számol be (Mk 1:1).

A négy evangélium közül ez a legrövidebb. Lendületesen és kifejezően írja le Jézus Krisztus szolgálatát, azt emelve ki, hogy ő Isten Fia, aki csodákat tett. Az események pergését érzékelteti, hogy sok esetben használ olyan kifejezéseket, mint például „azonnal”, „rögtön” (Mk 1:10, 12, 18, 21, 29). A beszámoló egyik fele szinte teljes egészében párbeszéd, a másik fele pedig cselekmény.

Honnan merítette Márk mindazt, amit írt? Az ókori hagyományok szerint Márk főleg a Pétertől hallottakat jegyezte le, ami összhangban van azzal, amit a Biblia mond, hogy együtt voltak Babilonban (1Pt 5:13). Órigenész szerint Márk úgy írta meg az evangéliumát, „amint Péter mutatta neki” (Euszebiosz: Egyháztörténet. VI. könyv, 25., 5.). Tertullianus ezt írja Márk evangéliumáról: „amit Márk adott ki Péterének mondják, akinek tolmácsa volt Márk” (Markion ellen. IV. könyv, 5.). Euszebiosz leírja, hogyan adta vissza Papiasz (kb. i. sz. 140) „a presbiter János” szavait: „A presbiter ezt mondotta: Márk Péter szavainak magyarázója volt, és mindazt pontosan lejegyezte, amire csak emlékezett. Az Úr mondásait és tetteit nem egymás utáni sorrendben írta le. . . nem hibázott Márk, amikor úgy írt le mindent, ahogyan ő arra emlékezett, mert egyedül csak arra fordított gondot, hogy semmit se hagyjon el azokból, amit hallott, és hogy semmiféle hamis tanítás ne kerüljön közéje” (Egyháztörténet. III. könyv, 39., 1–15.).

János Márk nyilván nem csak Pétertől hallhatta mindazt, amit leírt. Mivel Jézus első tanítványai Márk édesanyjának az otthonában jöttek össze (Cs 12:12), Péteren kívül másokkal is találkozhatott, akik jól ismerték Jézus Krisztust, és akik látták, miket tett, hallották prédikálni és tanítani. Valószínűleg Márk volt az a „bizonyos ifjú”, akit Krisztus letartóztatásakor megpróbáltak elfogni, de „mezítelenül elmenekült”. Tehát kétségkívül ő is találkozott Jézussal (Mk 14:51, 52).

Nyilvánvalóan a nem zsidóknak íródott: Jóllehet Márk evangéliumából a zsidók is hasznot meríthettek, de feltehetően elsősorban nem nekik készült. Úgy tűnik, Márk a nem zsidókra gondolt, amikor leírta az evangéliumát, főleg a rómaiakra. Tömör, velős megfogalmazása a rómaiak szájíze szerint való volt. Időnként latin kifejezéseket transzliterált (betű szerint átírt) görög betűkkel, ilyen például a prai·tóʹri·on, amely a latin praetorium megfelelője (Mk 15:16, Int). A görög ken·tü·riʹón szó is a latin centurio szóból származik, és egy olyan hivatalnokot jelöl, aki alá száz katona tartozott (Mk 15:39, Int).

A beszámoló olyan magyarázatokat tartalmaz, amelyek szükségtelenek lettek volna a zsidóknak. Kiderül belőle, hogy a Jordán egy folyó, illetve hogy az Olajfák hegyéről látni lehetett a templomot (Mk 1:5; 13:3). Megemlíti, hogy a farizeusok „böjtölni” szoktak, és hogy a szadduceusok „azt mondják, hogy nincsen feltámadás” (2:18; 12:18). Márk evangéliuma azt is elmagyarázza, hogy a pászkaáldozatot „a kovásztalan kenyerek első napján” szokták feláldozni, és hogy az „előkészületi nap. . . a sabbat előtti nap volt” (14:12; 15:42).

A zsidóknak nem volt szükségük arra, hogy sémi kifejezéseket magyarázzanak meg nekik, Márk evangéliumában azonban bőven találhatunk ilyesmit. Megadja, hogy mit jelentenek a következők: „Boanergesz” („Mennydörgés fiai”), „Talita kúmi” („Leányka, mondom neked, kelj fel!”), „korbán” („Istennek odaszentelt ajándék”) és „Éli, Éli, lama szabaktáni?” („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”) (Mk 3:17; 5:41; 7:11; 15:34).

Hol és mikor íródott? Az ókori hagyományok szerint Márk Rómában adta közzé az evangéliumát, amit Alexandriai Kelemen, Euszebiosz és Jeromos is tanúsít. Márk Rómában tartózkodott, amikor Pált először vették ott őrizetbe (Kol 4:10; Flm 1, 23, 24). Ezt követően Péterrel volt Babilonban (1Pt 5:13). Majd Pál, amikor másodszor is őrizetbe vették Rómában, arra kérte Timóteuszt, hogy jöjjön hamar, és hozza magával Márkot is (2Ti 4:11). Márk ekkor feltehetően visszatért Rómába. Mivel nem hozza szóba, hogy Jézus próféciájának beteljesedéseként Jeruzsálem  elpusztult, nyilván még i. sz. 70 előtt írta meg a beszámolóját. Ha azt vesszük, hogy i. sz. 60 és 65 között legalább egyszer, de valószínűleg kétszer is volt Rómában, arra következtethetünk, hogy ez idő tájt írhatta az evangéliumát.

A beszámoló sajátosságai: Noha Márk javarészt hasonló dolgokról ír, mint Máté és Lukács, vannak részletek, amelyek kiegészítik a többiek beszámolóját. Néhányból kiderül, hogy milyen érzései voltak Jézusnak bizonyos helyzetekben.  ’Mély bánatot érzett, hogy némelyek érzéketlen szívvel’ helytelenítették, hogy sabbatnapon meggyógyított egy sorvadt kezű férfit (Mk 3:5). Amikor az emberek nem fogadták szívesen a hazájában, „csodálkozott hitetlenségükön” (6:6). És „szeretetet érezve” beszélt a gazdag ifjúval, aki afelől kérdezte, hogy mit kell tennie, hogy örök élete legyen (10:21).

Néhány részletet csak Márk mond el Jézus földi életének a végéről. Leírja, hogy a tárgyaláskor a Jézus ellen felszólaló hamis tanúk bizonyságtétele nem egyezett (Mk 14:59). Amikor Jézus a kínoszlopát cipelte, egy arra menő embert arra kényszerítettek, hogy vegye át a kínoszlopot. Ez az ember cirénei Simon volt, ’Alexander és Rúfusz apja’ (15:21). Ezenkívül Márk mondja el, hogy Pilátus előbb megbizonyosodott arról, hogy meghalt-e Jézus, és csak utána adott engedélyt az Arimateából való Józsefnek, hogy eltemesse a holttestet (15:43–45).

Jézus szemléltetései közül négy található Márk evangéliumában, és az egyik csak ebben a beszámolóban szerepel (Mk 4:26–29). Jézus Krisztusnak legalább 19 csodáját említi meg. Közülük kettő csak Márk evangéliumában van benne (egy nehezen beszélő siket embernek és egy vak embernek a meggyógyítása) (Mk 7:31–37; 8:22–26).

Hivatkozások a Héber Iratokra: Noha a jelek szerint Márk főként rómaiaknak írta az evangéliumát, mégis vannak benne hivatkozások a Héber Iratokra. Rávilágít, hogy Keresztelő János munkája az Ézsaiás 40:3-ban és a Malakiás 3:1-ben található próféciákat teljesíti be (Mk 1:2–4). Továbbá olyan példákat is találhatunk ebben az evangéliumban, hogy maga Jézus idézett a Héber Iratokból, illetve hivatkozott rá. Például: a nép csak ajkával tiszteli Istent (Mk 7:6, 7; Ézs 29:13); tisztelni kell a szülőket (Mk 7:10; 2Mó 20:12; 21:17); a férfi és a nő megteremtése, a házasság létrehozása (Mk 10:6–9; 1Mó 1:27; 2:24); különféle parancsolatok (Mk 10:19; 2Mó 20:12–16; 3Mó 19:13); Jézus szavai a templomról (Mk 11:17; Ézs 56:7; Jr 7:11); a kijelentése arról, hogy el fogják őt vetni (Mk 12:10, 11; Zs 118:22, 23); Jehova szavai, amelyeket Mózesnek mondott az égő csipkebokornál (Mk 12:26; 2Mó 3:2, 6); a szeretetre vonatkozó két nagy parancsolat (Mk 12:29–31; 5Mó 6:4, 5; 3Mó 19:18); azok a prófétai szavak, amelyeket Jehova mondott Dávid Urának arról, hogy az ellenségei a lába alá vettetnek (Mk 12:36; Zs 110:1); Jézus tanítványai szétszélednek (Mk 14:27; Za 13:7); Jézus úgy érezte, hogy Isten elhagyta őt (Mk 15:34; Zs 22:1); az, amit a leprásnak mondott, miután meggyógyította (Mk 1:44; 3Mó 14:10, 11); a pusztító utálatosságról szóló prófétai szavak (Mk 13:14; Dá 9:27).

Márk evangéliumában számos hely van, ahol Jézus Krisztus hivatkozott a Héber Iratokra, és ez jól mutatja, hogy ő hitelesnek tartotta azt, és felhasználta a szolgálatában. Az evangélium ezenkívül segít abban, hogy jobban megismerjük az Emberfiát, aki nem „azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy lelkét váltságul adja cserébe sokakért” (Mk 10:45).

Hosszú és rövid befejezés: A Márk 16:8 a következő szavakkal zárul: „És senkinek sem mondtak semmit, mert féltek.” Némelyek úgy gondolják, hogy ez túl váratlan befejezés, tehát eredetileg nem így fejeződött be ez az evangélium. Ám figyelembe véve Márk stílusát, nem feltétlenül kell erre a következtetésre jutni. Ezenkívül a IV. században élt hittudósok, Jeromos és Euszebiosz is egyetértenek abban, hogy a hiteles beszámoló ezekkel a szavakkal zárul: „mert féltek” (Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum. Bécs és Lipcse, 1912, LV. köt. Jeromos 120. levele, 3. kérdés, 481. o.; Patrologia Graeca. Párizs, 1857, XXII. köt. Euszebiosz: Ad Marinum. I., 937. h.).

Számos kézirat és fordítás ezek után a szavak után még betesz egy hosszú vagy egy rövid befejezést. A hosszú befejezés (12 versből áll) megtalálható az Alexandriai kódexben, Efrém újraírt kódexében és a Codex Bezae Cantabrigiensisben. Továbbá megtalálható még a latin Vulgatában, a Cureton-féle szír fordításban és a szír Pesittában. De nem tartalmazza a Sínai kódex, az 1209. sz. Vatikáni kódex, a Sínai szír kódex és az örmény fordítás. Vannak későbbi kéziratok és fordítások, amelyekben a rövid befejezés található meg. Az i. sz. VIII. századból való Codex Regius mindkét befejezést tartalmazza, a rövid befejezés szerepel elsőként. Mindegyik befejezéshez hozzáfűz egy magyarázatot, mely szerint ezek a részek megtalálhatók néhány forrásban, mindamellett elismeri, hogy egyik sem hiteles.

Edgar J. Goodspeed bibliafordító a Márk evangéliumához fűzött rövid és hosszú befejezésről ezt írja: „A rövid befejezés jobban illik a Márk 16:8 szavaihoz, mint a hosszú, mindamellett egyikről sem feltételezhető, hogy eredetileg a részét képezte Márk evangéliumának” (The Goodspeed Parallel New Testament. 1944, 127. o.).

[Kiemelt rész a 313. oldalon]

MÁRK EVANGÉLIUMÁNAK ÁTTEKINTÉSE

Márk tömör, gyorsan pergő beszámolója Jézus életéről; kiemeli, hogy Jézus Isten Fia, aki csodákat tett

A legrövidebb evangélium; harmadikként íródott (kb. i. sz. 60–65), nyilvánvalóan a nem zsidóknak

Jézus lendületes prédikálókampánya

Jézus megkeresztelkedik, és elkezdi prédikálni, hogy „elközeledett az Isten királysága” (1:9–11, 14, 15)

Azt mondja Simonnak, Andrásnak, Jakabnak és Jánosnak, hogy hagyják ott a halászatot, és legyenek a követői (1:16–21)

Miután a kapernaumi zsinagógában prédikál, Galilea-szerte folytatja a szolgálatát (1:21, 22, 35–39)

Lévi, az adószedő Jézus követője lesz (2:14–17)

Jézus csoportba szervezi a tizenkét apostolát, és kiküldi őket prédikálni (3:13–19)

Amikor Isten Királyságáról tanít, sok szemléltetést használ, így csak az arra méltók értik meg teljesen a szavait (4:1–34)

Amikor a saját hazájában tanúskodik, az emberek nem hisznek neki (6:1–6)

Kiküldi az apostolait prédikálni, hogy felgyorsítsa a munkát (6:7–13)

Eljut Föníciába és Dekapoliszba is (7:24, 31)

Jézus átváltozik, és olyan dicsőségben látható, melyben akkor részesül, amikor megkapja a Királyságot (9:1–8)

Jeruzsálem közelében arról prófétál, hogy ’az Emberfia eljön nagy hatalommal és dicsőséggel’ (13:1–37)

Isten Fia, aki csodákat tesz

A kapernaumi zsinagógában kiűzi a démont egy emberből; ezután meggyógyítja Simon anyósát, és sok más beteget is (1:23–34, 40–42)

Amikor meggyógyít egy bénát, megmutatja, hogy hatalma van megbocsátani a bűnöket (2:1–12)

Mindenhonnan érkeznek szenvedő emberek, hogy segítsen rajtuk (3:1–12)

Miután lecsendesít egy vihart a Galileai-tengeren, egy emberből kiűzi a démonokat, és megengedi nekik, hogy egy disznócsordába menjenek (4:35–5:17)

Meggyógyít egy vérfolyásos asszonyt, és feltámasztja Jairus leányát (5:21–43)

5000 férfit jóllakat két hallal és két kenyérrel; a szélkorbácsolta Galileai-tengeren jár (6:35–52)

Kiűzi a démont egy szíroföníciai asszony lányából; meggyógyít egy nehezen beszélő siketet (7:24–37)

Hét kenyérrel jóllakat 4000 embert; Betsaidában meggyógyít egy vakot (8:1–9, 22–26)

Kiűzi a démont egy néma és siket fiúból, akit a tanítványainak nem sikerült meggyógyítaniuk; Jerikóban visszaadja egy vak koldus látását (9:14–29; 10:46–52)

Megátkoz egy fügefát, mely aztán elszárad (11:12–14, 20)

Isten Fiának az ellenségei kudarcot vallanak

Miután Sátán megpróbálja megkísérteni Jézust a pusztában, angyalok szolgálnak neki (1:12, 13)

A farizeusok közül való írástudók bírálják, mert adószedőkkel és bűnösökkel eszik, Jézus viszont elhallgattatja őket (2:15–17)

Később a farizeusok kifogásolják, hogy a tanítványai sabbaton kalászokat tépdesnek, és hogy Jézus sabbaton gyógyít; a farizeusok a Heródes-pártiakkal szövetkeznek, hogy megöljék Jézust (2:23–3:6)

Jézus meggyőző érveket sorakoztat fel arra a vádra, hogy Sátán által űzi ki a démonokat (3:20–30)

Lefejezik Jézus előfutárát, Keresztelő Jánost, de Jézus folytatja a tanítást (6:14–29, 34)

A farizeusok és az írástudók a nemtetszésüket fejezik ki, mert Jézus tanítványai nem követik a hagyományukat, és nem mosnak kezet; Jézus leleplezi a képmutatásukat, és elmondja, hogy valójában mitől lesz valaki tisztátalan (7:1–23)

A farizeusok a válásról faggatják Jézust, hogy próbára tegyék, de nem járnak sikerrel (10:1–12)

A papi elöljárók, az írástudók és a vének kétségbe vonják, hogy Jézusnak van-e hatalma megtisztítani a templomot, ő azonban elhallgattatja őket (11:15–18, 27–33)

Elmondja a szőlőről szóló példázatot, rámutatva, hogy a vallásvezetők szembeszegülnek Isten akaratával, és hogy meg akarják ölni Jézust; keresni kezdik a módját, hogy megfogják, de félnek a sokaságtól (12:1–12)

A farizeusok és a Heródes-pártiak azt kérdezik Jézustól, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak; a szadduceusok egy nehéz kérdést tesznek fel neki a feltámadásról; egyikük sem tudja tőrbe csalni (12:13–27)

Júdás elárulja; a tanítványok megbotlanak; Jézust letartóztatják, és a szanhedrin halálra ítéli; megjövendöli, hogy ott fog ülni „a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőivel” (14:1, 2, 10, 11, 17–21, 27–65)

Pilátus nyomás hatására halálra ítéli Krisztust; Jézus meghal az oszlopon és eltemetik (15:1–47)

Angyalok bejelentik, hogy Jézus feltámadt (16:1–8)