A médek az indoeurópai népekhez tartoztak, tehát a jafetita ágról származtak, és nyilvánvalóan Jáfet egyik fiának, Madainak voltak a leszármazottai (1Mó 10:2). A nemzeti hovatartozás, a nyelv és a vallás tekintetében közeli rokonságban álltak a perzsákkal.

A médek mint nép csak az i. e. VIII. századtól kezdődően jelennek meg a bibliai történelemben, a fennmaradt világi források viszont legelőször III. Salmanassár asszír királynak, Jéhu király (kb. i. e. 904–877) kortársának az idejében említik meg őket. A régészeti és egyéb bizonyítékok alapján úgy gondolják, hogy i. e. kb. a II. évezred közepétől kezdve jelentek meg az Iráni-felföldön.

Földrajza: Bár a határai kétségtelenül változtak, Média ókori területe alapvetően a Kaszpi-tengertől Ny-ra és D-re helyezkedett el, és az Elburz hegység választotta el ennek a tengernek a partvidékétől. ÉNy-ra nyilvánvalóan az Urmia-tavon túl is kiterjedt, egészen az Araxész folyó völgyéig, és Ny-ra a Zagrosz-hegység szolgált határként Média és Asszíria földje, valamint a Tigris alföldje között. K-re egy nagy sivatagos terület feküdt, D-re pedig Elám országa.

A médek földje tehát többnyire hegyvidéki fennsíkból állt, átlagosan 900–1500 m tengerszint feletti magasságban. A terület nagy része száraz klímájú, füves síkság, mivel általában kevés csapadék hullik, de van sok, igen bőven termő síksága is. A legtöbb folyó a középen lévő, nagy sivatag irányába folyik, ahol a vizük mocsarakba, lápokba vész el, amelyek a forró nyár idején kiszáradnak, és sós üledéket hagynak maguk után. A természetes határai miatt viszonylag könnyű volt megvédeni az országot. A ny. hegylánc a legmagasabb része – számos csúcsa több mint 4270 m magas –, de a legmagasabb egyedül álló csúcsa, a Demávend hegy (5771 m), az Elburz hegységben található, a Kaszpi-tenger közelében.

Főbb foglalkozásaik: Akkoriban az emberek többsége minden bizonnyal kis falvakban vagy nomád módra élt, és leginkább állattartással foglalkozott, és így van ez napjainkban is. Ilyen képet tárnak elénk azok az ékírásos szövegek, amelyek arról számolnak be, hogy az asszírok betörtek Médiába, ezenkívül rávilágítanak, hogy a médek által tenyésztett lovak kiváló fajtái a betörő hordák legértékesebb zsákmányai közé tartoztak. Juhok, kecskék, szamarak, öszvérek és marhacsordák is legeltek a magasan fekvő völgyekben lévő jó legelőkön. Az asszír domborműveken a médeket olykor úgy ábrázolják, hogy a tunikájuk felett bőrkabátnak tűnő valamit hordtak, és magas szárú, fűzős csizmát viseltek, amire szükségük is volt a pásztorkodáshoz a fennsíkokon, ahol a tél beköszöntével leesett a hó, és nagyon hideg volt. A régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy a médek között voltak ügyes bronz- és aranyművesek.

Történelmük: A médek gyakorlatilag semmilyen írott feljegyzést sem hagytak hátra; a bibliai feljegyzésekből, az asszír szövegekből, valamint a klasszikus görög történetíróktól tudjuk, amit tudunk. Úgy tűnik, a médek törzsfők által irányított, számos kis királyságot alkottak, és az asszír uralkodók, V. Samsi-Adad, III. Tiglát-Pilészer és II. Szargon dicsekvő feljegyzései arról számolnak be, hogy győzelmet arattak a médek távoli földjén bizonyos városfejedelmek fölött. Miután az asszírok i. e. 740-ben legyőzték Izrael királyságát, az izraelitákat Asszíria területére és ’a médek városaiba’ küldték száműzetésbe, amelyek közül némelyik akkoriban Asszíria vazallus városa volt (2Ki 17:6; 18:11).

Az asszírok később, még abban az időben is törekedtek arra, hogy leigázzák a „betörhetetlen” médeket, amikor Esár-Haddon (Assur-ah-iddina), Szanhérib fia volt az asszír király, aki Júda királyának, Manassénak (i. e. 716–662) volt a kortársa. Esár-Haddon az egyik feliratában beszél arról, hogy volt egy „tartomány, amely a távoli Médiában a só-puszta (bīt-tābti) mellett fekszik, Bikni, a lapis lazuli hegységénél. . ., a hatalmas városurak, akik nem hajoltak még igába: őket magukat és a népüket, teherhordó lovaikat, marhákat, juhokat, tevéket (^ANŠEú-du-ri), súlyos zsákmányukat Asszíriába vittem zsákmány gyanánt”. Még ezt is mondja: „Uralmam járulékát (és) adóját vetettem ki rájuk” (ÓKTCh. 182. o.).

A görög történetíró, Hérodotosz szerint (A görög–perzsa háború. I. könyv, 96.) egy Déiokész nevű uralkodó egyesült királysággá szervezte a  médeket. Némelyik modern történész úgy véli, hogy Déiokész volt az az uralkodó, akit a feliratok Daiaukkunak neveznek. Az egyik alkalommal, amikor az asszírok betörtek Média területére, ezt az uralkodót II. Szargon foglyul ejtette, és Hamátba vitte. Ám a legtöbb tudós úgy gondolja, hogy csak Küaxarész idejében történt (aki Hérodotosz szerint Déiokész unokája volt [A görög–perzsa háború. I. könyv, 102., 103.]), hogy Média királyai egy bizonyos uralkodó alatt egyesültek. De igen valószínű, hogy még ekkor is Kánaán kisebb királyaihoz voltak hasonlók, akik időnként egy adott király vezetésével vívtak harcot, miközben azért valamennyire függetlenek maradtak. (Vö.: Jzs 11:1–5.)

A médek nemzete egyre erősebb lett annak ellenére, hogy az asszírok többször is betörtek a területére, és ekkorra Asszíria legveszélyesebb vetélytársa lett. Amikor Babilon királya, Nabú-apla-uszur, Nabukodonozor apja, fellázadt Asszíria ellen, a méd Küaxarész a seregeit egyesítette a babilóniaiakéival. Miután a médek Nabú-apla-uszur 12. évében (i. e. 634-ben) elfoglalták Assurt, Küaxarész (akit a babiloni feljegyzések U-ma-kiš-tarnak neveznek) az elfoglalt városnál találkozott Nabú-apla-uszurral, és „barátsági szerződést” kötöttek (ÓKTCh. 220. o.). Bérószosz (akiről az Euszebiosz által idézett Polühisztortól és Abüdénosztól tudunk) azt mondja, hogy Nabú-apla-uszur fia, Nabukodonozor, a méd király lányát, Amütiszt (illetve Abüdénosz szerint Amuheát) vette feleségül (A. Schoene [szerk.]: Eusebius: Chronicorum liber prior. Berlin, 1875, 29. h., 16–19. sor, 37. h., 5–7. sor). Ám a történetírók nem értenek egyet abban, hogy Amütisz Küaxarésznak, vagy a fiának, Asztüagésznak volt-e a lánya.

A babilóniaiakkal legyőzik Asszíriát: Az asszírok ellen vívott további csaták után végül Nabú-apla-uszur 14. évében (i. e. 632-ben) a médek és a babilóniaiak egyesített seregei legyőzték Ninivét (So 2:13). Az asszírok ellenállásuk központját áttették Háránba, Ny-ra (mintegy 360 km-re), és bár a segítségükre sietett Egyiptom, az asszír uralom fenntartásáért való küzdelem hiábavalónak bizonyult, és az Asszír Birodalmat a médek és a babilóniaiak felosztották maguk között (Ná 2:8–13; 3:18, 19). Úgy tűnik, Asszíria é. része a médeké lett, a d. és a dny. része pedig, beleértve Szíriát és Palesztinát is, a babilóniaiaké. Küaxarész ezek után Kis-Ázsia felé nyomult egészen a Halüsz folyóig, ahol a Lüdiával folytatott háború következtében patthelyzetbe jutott, s így a Méd Birodalom legnyugatibb határa a Halüsz folyó lett. A Méd Birodalom ekkor kiterjedt az Iráni-felföld nagyobb részére, É-Mezopotámiára, Armeniára és Kappadóciára.

Hatalmi fölényük a perzsákra száll: Ekkoriban a médek, akiknek a fővárosa Ekbatána volt (Ezs 6:2), hatalmi fölényben voltak a velük kapcsolatban álló perzsákhoz képest, akik a Médiától D-re fekvő területen éltek. A görög történetírók, Hérodotosz (A görög–perzsa háború. I. könyv, 107., 108.) és Xenophón (Kürosz nevelkedése. I. könyv, 2. fej., 1.) egyaránt arról számolnak be, hogy Küaxarész utódja, Asztüagész (Istumegu az ékírásos szövegeken) a lányát, Mandanét a perzsa uralkodóhoz, Kambüszészhez adta feleségül, és az ő frigyükből született (II.) Círusz (Kürosz). Miután Círusz egy perzsa tartomány, Ansan királya lett, egyesítette a perzsa seregeket, hogy megpróbálják lerázni magukról a méd igát. A Nabú-naid-krónika is erre utal: „Istumegu [Asztüagész] hadserege fellázadt, és bilincsbe verve hurcolták Istumegut  Kürosz színe elé”, aki ezután bevette a médek fővárosát (Miller–Hayes: Az ókori Izrael és Júda története. 418. o.). Ettől kezdve Média egyesült Perzsiával, és létrejött a méd–perzsa birodalom. Ennélfogva Dániel próféta látomása találóan hasonlítja a méd–perzsa kettős hatalmat egy kétszarvú koshoz; a két szarv közül „a nagyobbik tűnt elő később”, ami a perzsák felemelkedését, valamint azt jelképezi, hogy hatalmi fölényben voltak a birodalomban annak fennállása során mindvégig (Dá 8:3, 20).

A bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy Círusz különféle előkelő tisztséget és hatalmat adott a médeknek, így ők továbbra is meglehetősen fontos szerepet kaptak a kormányzatában. Dániel próféta ezért értelmezte a falon megjelenő, rejtélyes írást úgy Belsazár király számára, mint ami azt jelzi előre, hogy a Babilóniai Birodalom fel lesz osztva, és „a médeknek és a perzsáknak” lesz adva, valamint ezért van az, hogy Dániel könyvében máshol még mindig a médek vannak először megemlítve a következő kifejezésben: „a médek és perzsák törvénye” (Dá 5:28; 6:8, 12, 15). Az ezt követő évszázadban Eszter könyvében (Esz 1:3, 14, 18, 19) a sorrend megváltozik, ami alól egyetlen kivétel van (Esz 10:2), mely esetben a médeket úgy említik, mint akik történelmi szempontból megelőzték a perzsákat.

A perzsákkal legyőzik Babilont: Ézsaiás próféta i. e. a VIII. században megjövendölte, hogy Jehova fölindítja Babilon ellen „a médeket, akik semmibe se veszik az ezüstöt, és akik nem gyönyörködnek az aranyban. Íjaik az ifjakat is szétzúzzák majd” (Ézs 13:17–19; 21:2). Nagyon valószínű, hogy az itt szereplő „médeket” kifejezés a perzsákat is magában foglalja, ahogy általában a klasszikus görög történetírók is használták, akik a médeket és a perzsákat is értették alatta. Az, hogy megvetik az ezüstöt és az aranyat, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Babilon esetében leginkább a győzelem hajtotta őket, nem a zsákmány, ezért nem lehetett megvesztegetni őket, sem sarcot ajánlani nekik, hogy térjenek el feltett szándékuktól. A médeknek, akárcsak a perzsáknak, az íj volt a legfőbb fegyverük. A fából készült íjak, bár néha bronzzal vagy rézzel erősítették meg őket (vö.: Zs 18:34), valószínűleg olyan záporozó nyílvesszőkkel ’zúzták szét a babiloni ifjakat’, amelyeknek mindegyikét kifényesítették, vagyis csiszolták, hogy még mélyebbre hatoljon (Jr 51:11).

Érdemes megjegyezni, hogy Jeremiás (51:11, 28) úgy említi „Média királyait”, mint akik Babilon támadói között voltak, és a többes szám arra utalhat, hogy Círusz hatalma idején még mindig lehetett (lehettek) alárendelt méd király(ok), ami mindenképpen összeegyeztethető az ókori szokásokkal. (Vö. még: Jr 25:25.) Ezért van az is, hogy amikor a médek, perzsák, elamiták és más környező törzsek egyesített seregei legyőzték Babilont, egy méd férfi, Dáriusz volt az, „akit a káldeusok királysága fölé királynak tettek meg”, akit nyilvánvalóan a perzsa király, Círusz nevezett ki (Dá 5:31; 9:1; lásd: DÁRIUSZ 1.).

Nagy Sándor legyőzi őket: Ahasvérus király (vélhetően I. Xerxész) idejében még mindig utaltak ’Perzsia és Média hadseregére’, ezenkívül a királyi államtanács ’Perzsia és Média hét fejedelméből’ állt, és a törvényeket is még mindig így ismerték: „Perzsia és Média törvényei” (Esz 1:3, 14, 19). I. e. 334-ben Nagy Sándor először aratott döntő győzelmeket a perzsa seregeken, majd i. e. 330-ban elfoglalta Médiát. A halála után Média d. területe a Szeleukida Birodalom részévé lett, az é. területe azonban független királysággá vált. Bár hol a pártusok, hol pedig a Szeleukida Birodalom uralta, a görög földrajztudós, Sztrabón arra utalt, hogy még i. sz. az I. században is létezett méd dinasztia (Strabón: Geógraphika. XI. könyv, XIII., 1.). I. sz. 33 pünkösdjén médek is voltak Jeruzsálemben a pártusok, elamiták és más nemzetiségű személyek mellett. Mivel úgy beszélnek róluk, mint akik „zsidók, istentisztelő férfiak. . . minden nemzet közül”, ezért olyan zsidóknak a leszármazottai lehettek, akik a médek városaiba lettek száműzve, miután az asszírok legyőzték Izraelt, vagy talán némelyikük olyan személy volt, aki áttért a zsidó hitre (Cs 2:1, 5, 9).

A médek i. sz. a III. századra egybeolvadtak az iráni nemzet többi részével, s így megszűntek önálló népként létezni.