(kihúzott [vagyis: ’vízből kimentett’]):

’Az igaz Isten embere’, Izrael nemzetének vezetője, a törvényszövetség közvetítője, próféta, bíró, parancsnok, történész és író (Ezs 3:2). Mózes i. e. 1593-ban született Egyiptomban, Amrám fia volt, Kehát unokája és Lévi dédunokája. Anyja Jokébed volt, Kehát húga. (De lásd még: JOKÉBED.) Mózes három évvel volt fiatalabb a bátyjánál, Áronnál. Mirjam, a nővérük néhány évvel volt idősebb (2Mó 6:16, 18, 20; 2:7).

Életének korai szakasza Egyiptomban: Mózes, „aki nagyon szép volt, az Isten szemében is”, életben maradt, amikor a fáraó népirtásra vonatkozó rendeletet adott ki megparancsolva, hogy pusztítsanak el minden újszülött héber fiúgyermeket. Édesanyja három hónapon át rejtegette, majd egy papiruszládában a Nílus folyó partjánál lévő nádasba tette, ahol a fáraó lánya megtalálta. Édesanyja és nővére bölcs tetteinek eredményeként Mózest az édesanyja dajkálta és nevelte a fáraó lányának a megbízatásából, aki aztán örökbe fogadta a fiút. A fáraó háznépének tagjaként „oktatták az egyiptomiak minden bölcsességére”, s így ’igen hatalmas lett szavaiban és tetteiben’; hatalmas volta kétségtelenül mind értelmében, mind fizikai képességeiben megnyilvánult (2Mó 2:1–10; Cs 7:20–22).

Hiába volt kiváltságos helyzetben, és hiába kínált neki Egyiptom különféle lehetőségeket, Mózes szíve Isten rabszolgasorban élő népéhez húzott. Sőt, azt remélte, Isten felhasználja őt a megszabadításukra. Életének 40. évében, miközben figyelte, milyen terheket kell héber testvéreinek hordozniuk, látta, amint egy egyiptomi egy hébert ütlegel. Izraelita társa védelmére kelve megölte az egyiptomit, és eltemette a homokban. Mózes ekkor hozta meg élete legfontosabb döntését: „Hit által utasította vissza Mózes, amikor már felnőtt volt, hogy a fáraó leánya fiának hívják, inkább választva, hogy az Isten népével együtt durva bánásmódban részesüljön, semmint hogy ideig-óráig élvezze a bűnt”. Mózes tehát feladta a dicsőséget és az anyagi előnyöket, amelyeket a hatalmas fáraó háznépének tagjaként élvezhetett volna (Héb 11:24, 25).

Mózes valójában úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy megszabadítsa a hébereket, és ő képes erre. De a héberek nem értékelték erőfeszítéseit, és Mózes kénytelen volt elmenekülni Egyiptomból, amikor a fáraó meghallotta, hogy megölte az egyiptomit (2Mó 2:11–15; Cs 7:23–29).

Negyven év Midiánban: Mózes hosszú utat tett meg a pusztán át Midiánig, ahol menedéket keresett. Itt egy kútnál újra megmutatkozott Mózes bátorsága és az, hogy határozottan lép fel az igazságtalanságot elszenvedők megsegítésére. Amikor bizonyos pásztorok elkergették Jetró hét lányát és a nyájukat, Mózes a lányok segítségére sietett, és megitatta a nyájaikat. Emiatt meghívták Jetró házába, ahol Jetró felfogadta pásztornak a nyájai mellé, majd végül Mózes feleségül vette Jetró egyik lányát, Cippórát, aki két fiút szült neki: Gersomot és Eliézert (2Mó 2:16–22; 18:2–4).

Képzés a jövőbeli szolgálatra: Bár Istennek az volt a szándéka, hogy Mózes által szabadítja  meg a hébereket, Isten szerint még nem érkezett el ennek az ideje, és Mózes sem volt még képesített arra, hogy Isten népének élén szolgáljon. Még 40 évig tartó képzésen kellett keresztülmennie. Ahhoz, hogy képesítetté váljon Isten népének vezetésére, még fejlődnie kellett különböző tulajdonságokban: türelemben, szelídségben, alázatosságban, hosszútűrésben, önuralomban, és meg kellett tanulnia várni Jehovára. Még formálódnia kellett, és fel kellett készülnie arra, hogy elviselje az őt érő elkedvetlenítő helyzeteket, csalódásokat, nehézségeket, és hogy szerető-kedvességgel, nyugalommal és tetterővel tudjon fellépni annak a számtalan nehézségnek az esetében, amely egy nagy nemzettel jár együtt. Tanult ember volt, és a fáraó háznépének tagjaként kapott képzés kétségtelenül méltóságot kölcsönzött neki, magabiztossá és tiszteletet parancsolóvá tette, s felszínre hozta azt a képességét, hogy szervezni, parancsolni tudjon. Ám a Midiánban töltött szerény pásztorélet olyan képzést nyújtott, mellyel azokat a nagyszerű tulajdonságokat fejlesztette ki, amelyek még fontosabbak voltak az előtte álló feladathoz. Dávid is szigorú képzésen ment keresztül még azután, hogy Sámuel felkente, és Jézus Krisztus is képzést kapott, ki lett próbálva, hogy tökéletessé legyen téve mint örökkévaló Király és Főpap. Krisztus „engedelmességet tanult azokból, amiket elszenvedett; s miután tökéletessé tétetett, felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki” (Héb 5:8, 9).

Szabadítónak kinevezve: Negyvenéves midiáni tartózkodásának vége felé Mózes épp Jetró nyáját legeltette a Hóreb-hegy közelében, amikor döbbenten látta, amint egy tövisbokor lángol, de nem ég el. Ahogy közelebb ment, hogy megnézze ezt a különleges jelenséget, Jehova angyala szólt hozzá a lángokból, s feltárta, hogy most látta elérkezettnek az időt Isten arra, hogy megszabadítsa Izraelt a rabszolgaságból, és megbízza Mózest, hogy menjen el az Ő nevében, a Jehova névben, melyre emlékezni kell (2Mó 3:1–15). Isten tehát kinevezte Mózest az Ő prófétájának és képviselőjének, s így Mózest méltán lehetett felkentnek vagy messiásnak, illetve ’a Krisztusnak’ nevezni, amint azt a Héberek 11:26 is írja. Jehova az angyal által „ajánlólevélről” gondoskodott, melyet Mózes be tudott mutatni Izrael véneinek: ez három csoda volt, és jelként szolgált. A Szentírásban ez az első alkalom, ahol arról olvasunk, hogy ember hatalmat kapott csodatételre (2Mó 4:1–9).

Mózest nem tette alkalmatlanná a félénksége: Mózes azonban félénknek bizonyult, húzódozott mondván, hogy ő nem a szavak embere. Mintha kicserélték volna, annyira megváltozott ahhoz képest, hogy 40 évvel azelőtt még ő ajánlkozott, hogy Izraelt megszabadítja. Ellenkezett Jehovával, sőt végül arra kérte Jehovát, hogy mentse fel a feladat alól. Bár ez haragra ingerelte Istent, mégsem vetette el Mózest, hanem gondoskodott arról, hogy a testvére, Áron legyen a szószólója. Mivel Mózes képviselte Istent, ezért Mózes „Isten gyanánt” volt Áronnak, aki az ő képviselőjeként beszélt. Ezt követően, amikor Izrael véneivel találkoztak, majd a fáraóval, úgy tűnik, Isten Mózesnek adta az utasításokat és a parancsokat, aki ezeket elmondta Áronnak, de igazából Áron beszélt a fáraó előtt, annak a fáraónak a trónörököse előtt, akitől Mózes 40 évvel azelőtt elmenekült (2Mó 2:23; 4:10–17). Jehova később Áront Mózes ’prófétájának’ nevezi, arra utalva ezzel, hogy miként Mózes Isten prófétája volt, akit Isten irányított, ehhez hasonlóan Áront meg Mózesnek kellett irányítania. Mózesről azt is mondta, hogy ’Istennek tette meg a fáraó előtt’, vagyis erőt és hatalmat kapott Istentől a fáraó fölött, tehát nem kell többé félnie Egyiptom királyától (2Mó 7:1, 2).

Bár Isten megfeddte Mózest, nem vonta vissza a megbízatását, amiért az szabódott elfogadni azt a rendkívül nagy feladatot, hogy Izrael szabadítója legyen. Mózes nem időskora miatt tétovázott, bár ekkor már 80 éves volt. Negyven évvel később, 120 évesen, Mózes még mindig fizikai és szellemi ereje teljében volt (5Mó 34:7). A Midiánban töltött 40 év alatt Mózesnek bőven volt ideje elmélkedni, és felismerte, milyen hibát követett el, amikor saját kezdeményezéséből próbálta megszabadítani a hébereket. Ekkor jött rá, mennyire alkalmatlan erre. Miután hosszú időt a közügyektől visszavonultan élt, nyilván nagyon megdöbbentette, hogy most hirtelen felajánlják neki ezt a szerepet.

A Biblia később elmondja nekünk: „Mózes messze a legszelídebb ember volt minden ember közül, aki a föld színén élt” (4Mó 12:3). Szelíd lévén felismerte, hogy ő csak egy ember a maga tökéletlenségeivel és hiányosságaival. Nem törtetett arra a címre, hogy Izrael legyőzhetetlen vezetője legyen. Nem a fáraótól való félelmének adott hangot, hanem annak, hogy teljesen tisztában van a saját korlátaival.

Egyiptom fáraója előtt: Mózes és Áron ekkor kulcsszereplők lettek az „istenek közötti harcban”. A mágiát űző papok képviseletével (akiknek a vezetőit, úgy tűnik, Jannésznak és Jambrésznak hívták; 2Ti 3:8) a fáraó megidézte Egyiptom összes istenének hatalmát Jehova hatalmával szemben. Az első csoda, melyet Áron bemutatott a fáraó előtt Mózes utasítására,  bizonyította, hogy Jehova felette áll Egyiptom isteneinek, de a fáraó egyre konokabb lett (2Mó 7:8–13). Később, amikor bekövetkezett a harmadik csapás, még a papok is kénytelenek voltak elismerni: „Isten ujja ez!” A keléseket okozó csapás miatt pedig olyan betegek lettek, hogy egyáltalán nem tudtak megjelenni a fáraó előtt, hogy szembeszálljanak Mózessel e csapás során (2Mó 8:16–19; 9:10–12).

A csapások némelyek szívét megenyhítették, némelyekét megkeményítették: Mózes és Áron bejelentette mind a tíz csapást. A csapások be is következtek úgy, ahogy bejelentették, ami bizonyította, hogy Jehova nevezte ki Mózest az ő képviselőjének. Jehova nevét hirdették Egyiptomban, sokat beszéltek róla, aminek következtében voltak, akik megenyhültek e név irányában, és voltak, akik megkeményítették magukat. Az izraeliták és néhány egyiptomi megenyhült, ellenben a fáraónak, a tanácsadóinak és támogatóinak a szíve megkeményedett (2Mó 9:16; 11:10; 12:29–39). Az egyiptomiak nem hitték már, hogy az isteneiket sértették meg, tudták, hogy Jehova ítélte meg azokat. A kilencedik csapás során már „Mózes is igen hatalmas volt Egyiptom földjén, a fáraó szolgáinak szemében, és a nép szemében” (2Mó 11:3).

Szembetűnő változás volt észlelhető az izraelitáknál is. Eleinte jól fogadták Mózes „ajánlólevelét”, de miután nehezebb körülmények között dolgoztatták őket a fáraó utasítására, olyan sokat panaszkodtak Mózesre, hogy ő elkeseredettségében Jehovához fordult (2Mó 4:29–31; 5:19–23). A Legfelségesebb ekkor megerősítette őt, feltárva, hogy Ő most fogja beteljesíteni, amit Ábrahám, Izsák és Jákob szeretett volna meglátni, vagyis teljes mértékben feltárja nevének, a Jehova névnek a jelentését, amikor megszabadítja Izraelt, és nagy nemzetté teszi az Ígéret földjén (2Mó 6:1–8). Az izraeliták azonban még ekkor sem hallgattak Mózesre. De most, a kilencedik csapás után szilárdan mögé álltak, együttműködtek vele olyannyira, hogy a tizedik csapás után össze tudta fogni őket, és rendezett módon, „csatasorban” vezette ki őket (2Mó 13:18).

Bátorságra és hitre volt szükség ahhoz, hogy szembeszálljon a fáraóval: Mózes és Áron csakis Jehova erejével és a rájuk kitöltött szellemnek köszönhetően tudta végrehajtani a megbízatását. Képzeld magad elé a fáraó udvarát, annak a birodalomnak a királyáét, mely kétségbevonhatatlanul az akkori idők világhatalma volt. Példátlan pompát képzelj el, a gőgös fáraót – akiről azt gondolták, hogy ő maga is isten –, amint körülveszik tanácsadói, katonai parancsnokai, őrei és rabszolgái. Rajtuk kívül ott voltak a vallási vezetők, vagyis a mágiát űző papok a Mózessel szemben állók élén. Ők voltak a fáraó után a leghatalmasabb emberek a birodalomban. Ez a lenyűgöző kíséret azért sorakozott a fáraó mögé, hogy támogassa Egyiptom isteneit. Mózes és Áron pedig nem egyszer jelent meg a fáraó előtt, hanem sokszor, és a fáraó szíve minden egyes alkalommal egyre keményebb lett, mert elhatározta, hogy uralma alatt tartja az ő értékes héber rabszolgáit. Sőt, a nyolcadik csapás bejelentésekor elkergették Mózest és Áront a fáraó elől, a kilencedik csapás után pedig azt a parancsot kapták, hogy ne merjenek többé a fáraó szeme elé kerülni, mert meghalnak (2Mó 10:11, 28).

Mindezeket figyelembe véve már igazán érthető, miért kért Mózes Jehovától többször is megerősítést és erőt. De meg kell jegyeznünk, hogy mindig engedelmeskedett Jehova parancsainak, még a legapróbb részleteiben is. Jehova egyetlen szaván sem finomított, amelyet el kellett mondania a fáraónak, sőt olyan vezető volt, hogy a tizedik csapás során „Izrael fiai mindnyájan pontosan úgy tettek, ahogy Jehova parancsolta Mózesnek és Áronnak. Pontosan úgy tettek” (2Mó 12:50). Mózes kiemelkedő hite példa a keresztényeknek. Pál apostol ezt mondja róla: „Hit által hagyta el Egyiptomot, nem pedig a király haragjától félve, mert rendíthetetlen maradt, mintha látná a Láthatatlant” (Héb 11:27).

A tizedik csapás előtt Mózes kiváltsága volt bevezetni a pászkát (2Mó 12:1–16). Majd a Vörös-tengernél Mózes a nép újabb panaszkodásával találta szembe magát, amikor úgy tűnt, csapdába kerültek, és le fogják őket mészárolni. De igazi vezetőre jellemző hitről tett bizonyságot, akit Jehova hatalmas keze irányít; biztatta Izraelt, hogy Jehova el fogja pusztítani az őket üldöző egyiptomi sereget. Ebben a válságos helyzetben is, úgy tűnik, Jehovához kiáltott, mert Isten ezt mondta neki: „Miért kiáltasz folyton hozzám?” Majd Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy emelje fel botját, nyújtsa ki kezét a tenger fölé, és válassza ketté (2Mó 14:10–18). Izrael ezután átkelt a Vörös-tengeren, Pál apostol pedig évszázadokkal később ezt írta erről: „ősatyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan átmentek a tengeren, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesbe a felhő és a tenger által” (1Ko 10:1, 2). Jehova végezte a keresztelést. Ahhoz, hogy megmeneküljenek gyilkos üldözőik elől, a zsidó ősatyáknak egyesülniük kellett Mózes vezetése alatt, és őt kellett követniük, amint átkeltek a tengeren. Így tulajdonképpen Izrael egész gyülekezete bemerítkezett a szabadítóba és vezetőbe, Mózesbe.

A törvényszövetség közvetítője: Az Egyiptomból való kivonulás utáni harmadik hónapban  Jehova bemutatta egész Izrael előtt, milyen nagy hatalmat és felelősséget bízott szolgájára, Mózesre, és hogy milyen bizalmas kapcsolatban van vele Mózes. Egybegyűltek a Hóreb-hegy lábánál, és Jehova egész Izrael előtt magához hívta Mózest a hegyre, és egy angyal által beszélt vele. Egy alkalommal Mózesnek olyan kiváltságban volt része, ami talán a legfélelmetesebb esemény lehetett, amit ember átélhetett Jézus Krisztus eljövetele előtt. Fent a hegyen, míg egymaga volt, Jehova láttatta vele a dicsőségét úgy, hogy ’tenyerével’ védelmezőn betakarta Mózest, így Mózes csak a ’hátát’, kétségkívül Isten dicsőségének az utóragyogását láthatta. Ezután Jehova mintha személyesen beszélt volna vele (2Mó 19:1–3; 33:18–23; 34:4–6).

Jehova ezt mondta Mózesnek: „Nem láthatod arcomat, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (2Mó 33:20). Majd évszázadokkal később János apostol ezt írta: „Istent e g y ember sem látta soha” (Jn 1:18). István, a keresztény vértanú azt mondta a zsidóknak, hogy Mózes „az, aki ott volt a gyülekezet közepette a pusztában a Sínai-hegyen vele beszélő angyallal” (Cs 7:38). Jehovát tehát a hegyen egy angyal képviselte. Mindenesetre Jehovának oly nagy dicsőségét mutatta be Jehova angyali képviselője, hogy Mózes arcának bőre sugárzott, s ezért Izrael fiai nem bírtak ránézni (2Mó 34:29–35; 2Ko 3:7, 13).

Isten Mózest tette meg a törvényszövetség közvetítőjének Izrael felé; ez olyan bizalmas kapcsolatra utal, amelyben nem volt embernek része Istennel, kivéve Jézus Krisztust, az új szövetség Közvetítőjét. Az állatáldozatok vérével Mózes meghintette a szövetség könyvét, mely az egyik felet, vagyis Jehovát képviselte, majd meghintette a népet (amelyet nyilván a vének képviseltek), azaz a másik felet. Felolvasta a szövetség könyvét a népnek, amely erre így felelt: „Mindazt, amit Jehova mondott, készek vagyunk megtenni, és engedelmeskedni” (2Mó 24:3–8; Héb 9:19). Közvetítő tisztségében Mózes kiváltsága volt felügyelni a hajlék építését, a felszerelések elkészítését (melyeknek a mintáját Isten adta neki) és a papság hivatalba való beiktatását, felkenve a hajlékot és Áront, a főpapot a különleges összetételű olajjal. Ezután felügyelte az újonnan felszentelt papság első hivatalos szolgálatát (2Mó 25–29.; 3Mó 8., 9.).

Megfelelő közvetítő: Mózes többször is felment a Hóreb-hegyre, és két ízben 40 nap és 40 éjjel maradt fenn (2Mó 24:18; 34:28). Első alkalommal két, „Isten ujjával írt” kőtáblával tért vissza, mely tartalmazta a „Tíz szót” vagy tízparancsolatot, a törvényszövetség alapvető törvényeit (2Mó 31:18; 5Mó 4:13). Ezen az első alkalmon Mózes megfelelően képesített közvetítőnek bizonyult Jehova és Izrael között, méltónak arra, hogy ezt a nagy, talán hárommillió vagy még több főből álló nemzetet vezesse. Amikor Mózes még a hegyen volt, Jehova tájékoztatta, hogy a nép bálványimádásra vetemedett, és ezt mondta: „Most azért hadd gerjedjen fel haragom ellenük és irtsam ki őket, és hadd tegyelek téged nagy nemzetté.” Mózes azonnali reakciója feltárta, hogy számára Jehova nevének a megszentelése volt a legfontosabb, vagyis hogy teljesen önzetlen volt, nem akart magának hírnevet szerezni. Magának semmit sem kért, hanem inkább Jehova neve miatt aggódott – melyet Ő nemrég felmagasztalt a Vörös-tengernél történt csoda által –, és Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígérete foglalkoztatta. Jehova Mózes könyörgésére életben hagyta a népet. Ebből is látszik, hogy Jehova úgy tekintette Mózest, mint aki megfelel közvetítői szerepének, és hogy Ő tisztelte azt az elrendezést, amely által kinevezte Mózest erre a tisztségre. Jehova ezért „meggondolta magát a rosszat illetően, amiről beszélt, hogy megteszi népével”, vagyis a megváltozott körülmények hatására változtatott azon az elhatározásán, hogy rosszat tesz a népével (2Mó 32:7–14).

Mózesnek mint Isten szolgájának az igaz imádat iránti buzgalma mutatkozott meg akkor, amikor lejött a hegyről. Látva a bálványimádó tivornyázókat, elhajította a kőtáblákat darabokra törve azokat, és maga mellé szólította mindazt, aki Jehova oldalán áll. Lévi törzse csatlakozott Mózeshez, ő pedig azt parancsolta nekik, hogy végezzenek azokkal, akik részt vettek a hamis imádatban. Mintegy 3000 embert öltek meg. Ezután visszatért Jehovához, elismerve, hogy nagy bűnt követett el a nép, és így könyörgött: „Most pedig bocsásd meg bűnüket, s ha nem teszed, kérlek, törölj ki a könyvedből, melyet írtál.” Istennek nem volt ellenére Mózes közbenjáró könyörgése, de így válaszolt: „Aki vétkezett ellenem, azt fogom kitörölni a könyvemből” (2Mó 32:19–33).

Mózes sokszor képviselte Jehova oldalát a szövetségben, igaz és tiszta imádatot követelve, és ítéletet hajtva végre az engedetleneken. De többször előfordult az is, hogy a nemzet (vagy éppen egyének) és Jehova közé állt, nehogy Jehova keze elpuszítsa őket (4Mó 12.; 14:11–21; 16:20–22, 43–50; 21:7; 5Mó 9:18–20).

Önzetlenség, alázat, szelídség: Mózest leginkább Jehova neve és az Ő népe érdekelte. Ebből következik, hogy nem kereste a maga dicsőségét, nem törekedett előkelő rangra. Amikor Jehova  szelleme rászállt bizonyos emberekre a táborban, és prófétákként kezdtek viselkedni, Mózes segítője, Józsué ebben meg akarta őket akadályozni, nyilván mert úgy érezte, ezzel Mózes veszít a dicsőségéből és tekintélyéből. Mózes azonban így felelt: „Féltékeny vagy értem? Én azt kívánom, bárcsak Jehova egész népe próféta lenne azáltal, hogy Jehova rájuk adja a szellemét!” (4Mó 11:24–29).

Bár Jehova őt nevezte ki, hogy Izrael hatalmas nemzetét vezesse, Mózes kész volt elfogadni mások tanácsát, főleg, ha az a nemzet javára lehetett. Nem sokkal azután, hogy az izraeliták elhagyták Egyiptomot, Jetró meglátogatta Mózest, és magával vitte Mózes feleségét meg a fiait is. Jetró megfigyelte, milyen keményen fáradozik Mózes, és mennyire kimeríti őt az, hogy mindenki ügyével foglalkozik, aki eljön hozzá. Bölcsen egy olyan szervezett elrendezést javasolt, melyben Mózes felelősséget ruház másokra, hogy könnyítsenek a terhén. Mózes meghallgatta Jetró tanácsát, és meg is fogadta, s a népet ezres, százas, ötvenes és tízes csoportokra osztotta, amelyek élére egy-egy főt állított, hogy ítélje azt a csoportot. Csak a nehéz ügyeket vitték Mózes elé. Érdemes megjegyezni azt is, hogy amikor Mózes elmagyarázta Jetrónak, hogy mit csinál, ezt mondta: „Ha valamilyen ügyük támad [mármint a népnek], hozzám jönnek, én pedig ítéletet teszek a két fél között, és tudatom velük az igaz Isten döntéseit és törvényeit.” Mózes ezzel arra utalt, hogy felismerte, az ő felelőssége nem az, hogy a maga elképzelése szerint, hanem hogy Jehova döntései szerint ítéljen, és hogy az ő felelőssége segíteni a népnek megismerni és elfogadni Isten törvényeit (2Mó 18:5–7, 13–27).

Mózes újra meg újra rámutatott, hogy igazából Jehova a Vezető, és nem ő. Amikor a nép az élelem miatt kezdett panaszkodni, Mózes ezt mondta nekik: „Zúgolódásotok nem ellenünk [Mózes és Áron ellen] szól, hanem Jehova ellen” (2Mó 16:3, 6–8). Mirjam, talán úgy érezve, hogy Mózes feleségének a jelenléte miatt háttérbe szorul, Áronnal féltékenyen és tiszteletlenül kezdtek Mózes és a hatalma ellen beszélni. A feljegyzés azt mutatja, hogy beszédük annál is inkább elítélendő volt, mert ekkor számol be a következőkről: „Mózes messze a legszelídebb ember volt minden ember közül, aki a föld színén élt.” Mózes, úgy tűnik, vonakodott kiállni a maga jogai mellett, szelíden tűrte a rossz bánásmódot. De Jehovát felingerelte ez a szembeszegülés, amely tulajdonképpen Vele szemben volt nyílt támadás. Személyes ügynek tekintette az esetet, és komolyan megfenyítette Mirjamot. Mózesnek a nővére iránt érzett szeretete arra késztette őt, hogy járjon közbe érte, így kiáltva: „Ó, Isten, kérlek! Gyógyítsd meg őt, kérlek!” (4Mó 12:1–15).

Engedelmes, Jehovára várt: Mózes Jehovára várt. Bár Izrael törvényadójának tekintették, ő elismerte, hogy nem tőle származnak a törvények. Nem döntött önkényesen, a maga ismereteire alapozva. Az olyan jogi esetekben, amelyekre még nem volt precedens, vagy amelyeknél nem tudta pontosan, hogyan kell alkalmazni a törvényt, Jehova elé tárta az ügyet, hogy Ő hozzon bírói döntést (3Mó 24:10–16, 23; 4Mó 15:32–36; 27:1–11). Pontosan végrehajtotta az utasításokat. A hajlék építésének, valamint a felszerelések és a papi ruhák elkészítésének bonyolult munkáját Mózes gondosan felügyelte. A beszámoló ezt írja: „És Mózes mindent úgy tett, ahogy Jehova parancsolta neki. Pontosan úgy tett” (2Mó 40:16; vö.: 4Mó 17:11). Többször is találunk olyan kijelentést, hogy mindent úgy készítettek el, „ahogy Jehova parancsolta Mózesnek” (2Mó 39:1, 5, 21, 29, 31, 42; 40:19, 21, 23, 25, 27, 29). A keresztényeknek ez jó, hogy így történt, ugyanis Pál apostol rámutat, hogy ezek az égi dolgokat szemléltették, azok ’árnyékát’ képezték (Héb 8:5).

Mózes ballépése: Izrael épp Kádesnél táborozott, valószínűleg vándorlásuk 40. évében, amikor Mózes súlyos hibát követett el. Ennek az esetnek a megvizsgálásával kitűnik, hogy Mózesnek nemcsak a kiváltságai voltak rendkívüliek, hanem a nemzet vezetőjeként és közvetítőjeként a felelősségei is nagyon nagyok voltak Jehova előtt. Mivel kevés volt a víz, a nép keserűen veszekedni kezdett Mózessel, őt hibáztatva, amiért kihozta őket Egyiptomból a kietlen pusztába. Mózes sokat viselt már el eddig, tűrte az izraeliták megátalkodottságát, azt, hogy nem hajlandók engedelmeskedni, együtt szenvedett velük és közbenjárt értük, amikor bűnt követtek el, de ebben a pillanatban szelídsége szertefoszlott. Felbőszülve és keserű szellemben Mózes és Áron a nép elé állt, ahogy Jehova parancsolta. De nem Jehovára, a Gondoskodójukra, hanem magukra irányították a figyelmet, és nyersen szólva a néphez Mózes ezt mondta: „Halljátok meg, ti lázadók! Ebből a sziklaszirtből fakasszunk-e nektek vizet?” Mózes ezzel ráütött a sziklára, és Jehova annyi vizet fakasztott, hogy elegendő volt a sokaságnak és a nyájaiknak. De Istennek nem tetszett Mózes és Áron viselkedése. Nem tettek eleget legfőbb kötelességüknek, vagyis nem magasztalták Jehova nevét. ’Elmulasztották kötelességüket’ Jehovával szemben, és Mózes „elhamarkodottan szólt ajkaival”. Jehova később kijelentette: „Mivel nem mutattátok  ki, hogy hisztek bennem, és nem szenteltetek meg engem Izrael fiainak a szeme előtt, ezért nem viszitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik fogok adni” (4Mó 20:1–13; 5Mó 32:50–52; Zs 106:32, 33).

Író: Mózes volt a Pentateuchus, a Biblia első öt, róla elnevezett könyvének, vagyis a Teremtés könyvének (Genezis), Kivonulás könyvének (Exodus), Léviták könyvének (Leviticus), Számok könyvének (Numeri) és a Második törvénykönyvnek (Deuteronomium) a szerzője. A Bibliának ezt a részét a zsidók Tórának vagy a Törvénynek nevezik, és történelmük során mindvégig elismerték, hogy Mózes az írója. Jézus és a keresztény írók is gyakran mondják Mózesről, hogy ő adta a Törvényt. Általában neki tulajdonítják Jób könyvének, valamint a 90. és feltehetően a 91. zsoltárnak a megírását (Mt 8:4; Lk 16:29; 24:27; Ró 10:5; 1Ko 9:9; 2Ko 3:15; Héb 10:28).

Halála és temetése: Mózes bátyja, Áron, 123 évesen halt meg, amikor Izrael Hór hegyénél táborozott, Edom határában, vándorlásuk 40. évének ötödik havában. Mózes felvitte Áront a hegyre, levette róla a papi ruhákat, és ráadta Áron életben lévő legidősebb fiára, vagyis az utódjára, Eleázárra (4Mó 20:22–29; 33:37–39). Mintegy hat hónappal később Izrael megérkezett Moáb síkságára. Mózes itt több egymást követő beszédben elmagyarázta az összegyűlt nemzetnek a Törvényt, kibővítve azokkal a kiigazításokkal, amelyekre szükségük lesz, amikor Izrael a nomád táboréletről áttér arra az életre, amikor már a saját földjén letelepszik. A 40. év 12. havában (i. e. 1473 tavaszán) bejelentette a népnek, hogy Jehova Józsuét nevezte ki utódjának, ő fogja vezetni őket. Józsuét ekkor megbízta, és buzdította, hogy legyen bátor (5Mó 31:1–3, 23). Végül miután elénekelt egy éneket és megáldotta a népet, Jehova parancsának engedelmeskedve Mózes felment a Nébó-hegyre, hogy először megnézze az Ígéret földjét erről a helyről, ahol remek volt a kilátás, majd pedig hogy meghaljon (5Mó 32:48–51; 34:1–6).

Mózes 120 évesen halt meg. Fizikai erejét bizonyítja, amit a Biblia ír: „Szeme nem homályosodott meg, és életereje sem szállt el.” Jehova temette el egy olyan helyen, amelyet azóta sem fedeztek fel (5Mó 34:5–7). Ez valószínűleg azért történt így, nehogy az izraeliták a hamis imádat csapdájába essenek azáltal, hogy kegyhelynek teszik meg a sírját. Az Ördög nyilván szerette volna ilyesmi céllal felhasználni Mózes testét, mert Júdás, a keresztény tanítvány, Jézus Krisztus féltestvére ezt írja: „Mihály, az arkangyal, amikor nézeteltérése volt az Ördöggel, és Mózes testéről vitatkozott, nem mert becsmérlő kifejezésekkel ítélkezni felette, hanem így szólt: »Dorgáljon meg téged Jehova!«” (Júd 9). Izrael, mielőtt átment Józsué vezetésével Kánaán földjére, 30 napig gyászolta Mózes halálát (5Mó 34:8).

Próféta, akit Jehova „színről színre” ismert: Amikor Mirjam és Áron szembeszállt Mózes hatalmával, Jehova ezt mondta nekik: „Ha valaki köztetek Jehova prófétája, látomásban ismertetem meg magam vele, álomban szólok hozzá. De nem így teszek az én szolgámmal, Mózessel! Egész házamat rábíztam. Szemtől szemben beszélek vele, így mutatkozva meg neki, nem talányok által; és ő Jehovának a megjelenését látja. Miért nem féltetek hát az én szolgám, Mózes ellen beszélni?” (4Mó 12:6–8). Majd Mózes ötödik könyve úgy zárul, hogy leírja, milyen kiváltságos helyzetben volt Mózes Jehova előtt: „De nem támadt többé olyan próféta Izraelben, mint Mózes, akit Jehova színről színre ismert, mindazokat a jeleket és csodákat tekintve, amelyekkel Jehova elküldte, hogy tegye meg azokat Egyiptom földjén a fáraóval, valamennyi szolgájával és egész földjével, valamint az erős kezet és mindazokat a hatalmas és félelmetes tetteket tekintve, amelyeket Mózes vitt véghez egész Izrael szeme láttára” (5Mó 34:10–12).

Ahogy Jehova mondta, Mózes, bár sosem látta szó szerint magát Jehovát (amint azt már korábban is említettük), közvetlenebb, állandóbb, meghittebb kapcsolatban állt Jehovával, mint bármely más próféta Jézus Krisztus előtt. Jehovának az a kijelentése, hogy „szemtől szemben beszélek vele” (4Mó 12:8), feltárja, hogy Isten színe elé kerülhetett (angyalok által, akik bemehettek Isten színe elé; Mt 18:10). Izrael közvetítőjeként szinte mindig kétirányú beszélgetésnek örvendhetett. Bármikor Isten elé vihette az egész nemzetet érintő kérdéseket, és választ is kapott rájuk. Jehova Mózesre bízta ’egész házát’; a vele bensőséges kapcsolatban álló Mózest használta fel képviselőjeként, hogy szervezze meg a nemzetet (4Mó 12:7; Héb 3:2, 5). Az utána következő próféták csak folytatták az építkezést arra az alapra, mely Mózes által lett lefektetve.

Az a mód, ahogyan Jehova Mózessel bánt, oly nagy hatással volt Mózesre, mintha a saját szemével látta volna Istent, és nem csak elmebeli látomásban vagy álomban hallotta volna beszélni, ahogy általában Isten a prófétáihoz szólt. Olyan valóságos volt, ahogyan Jehova Mózessel bánt, hogy Mózes úgy reagált, „mintha látná a Láthatatlant” (Héb 11:27). Bizonyára hasonló hatással volt ez Mózesre, mint Péterre évszázadokkal később az elváltozás látomása. Oly valóságos volt Péter számára a látomás, hogy kezdett a  része lenni, és nem vette észre, mit is mond (Lk 9:28–36). Pál apostolnak is hozzájuk hasonlóan olyan valóságos látomásban volt része, hogy később ezt mondta magáról: „hogy a testben-e, nem tudom, vagy a testen kívül, nem tudom; az Isten tudja” (2Ko 12:1–4).

Józsué rendkívül sikeresen vezette be Izraelt az Ígéret földjére, és ehhez kétségtelenül hozzájárultak azok a remek tulajdonságok, amelyeket a Mózestől kapott képzés és az ő példája alakított ki benne. Józsué Mózes szolgája volt „ifjúsága óta” (4Mó 11:28). Hadseregparancsnok volt Mózes alatt (2Mó 17:9, 10), és sok esetben mint a segítője, ott volt Mózes mellett (2Mó 24:13; 33:11; 5Mó 3:21).

Jézus Krisztust árnyékolta elő: Jézus Krisztus rávilágított, hogy Mózes róla írt, mivel az egyik alkalommal ezt mondta ellenfeleinek: „ha Mózesnek hinnétek, nekem is hinnétek, mert ő rólam írt” (Jn 5:46). Tanítványai körében Jézus „elkezdve Mózestől és az összes Prófétától, értelmezte nekik azokat a dolgokat, amelyek őrá vonatkoznak az összes Írásban” (Lk 24:27, 44; lásd még: Jn 1:45).

Mózesnek a Krisztus Jézusra vonatkozó írásai tartalmazzák egyebek között Jehovának ezeket a szavait is: „Prófétát támasztok nekik a testvéreik közül, olyat, mint te; szájába adom majd szavaimat, és elmond nekik mindent, amit parancsolok neki” (5Mó 18:18, 19). Péter apostol ezt a próféciát idézve kétséget sem hagyott afelől, hogy az Jézus Krisztusra utal (Cs 3:19–23).

Sok esetben párhuzamot vonhatunk képletesen e két nagy próféta, Mózes és Jézus Krisztus között. Gyermekkorukban mindketten megmenekültek egy tömegmészárlástól, amelyet koruk uralkodói rendeltek el (2Mó 1:22; 2:1–10; Mt 2:13–18). Mózest Egyiptomból hívta ki Jehova az Ő ’elsőszülöttjével’, Izrael nemzetével, és Mózes volt a nemzet vezetője. Jézus is Egyiptomból lett kihívva Isten elsőszülött Fiaként (2Mó 4:22, 23; Hó 11:1; Mt 2:15, 19–21). Mindketten 40 napon át böjtöltek egy elhagyatott helyen (2Mó 34:28; Mt 4:1, 2). Mindketten Jehova nevében jöttek, sőt Jézusnak még a neve is azt jelenti: ’Jehova megmentés’ (2Mó 3:13–16; Mt 1:21; Jn 5:43). Jézus Mózeshez hasonlóan ’Jehova nevét hirdette’ (5Mó 32:3; Jn 17:6, 26). Mindketten rendkívül szelídek és alázatosak voltak (4Mó 12:3; Mt 11:28–30). Mindkettőjüknek a legmeggyőzőbb „ajánlólevelük” volt, ami azt bizonyította, hogy őket Isten küldte: bámulatba ejtő csodák sokféleségét hajtották végre, de Jézus Krisztus még többet is tett, mint Mózes, halottakat is feltámasztott az életre (2Mó 14:21–31; Zs 78:12–54; Mt 11:5; Mk 5:38–43; Lk 7:11–15, 18–23).

Mózes a törvényszövetség közvetítője volt Isten és Izrael nemzete között. Jézus az új szövetség Közvetítője volt Isten és a „szent nemzet”, ’Isten szellemi Izraele’ között (1Pt 2:9; Ga 6:16; 2Mó 19:3–9; Lk 22:20; Héb 8:6; 9:15). Mindketten bíróként, törvényadóként és vezetőként szolgáltak (2Mó 18:13; 32:34; Dá 9:25; Ma 4:4; Mt 23:10; Jn 5:22, 23; 13:34; 15:10). Mózesre bízták ’Isten házának’, vagyis Izrael nemzetének, illetve gyülekezetének sáfárságát, és hűnek bizonyult. Jézus is hű volt Isten háza felett – melyet Isten Fiaként épített –, amely nem más, mint a szellemi Izrael nemzete vagy gyülekezete (4Mó 12:7; Héb 3:2–6). Még halálukban is volt párhuzam: Isten Mózes testét és Jézusét is eltüntette (5Mó 34:5, 6; Cs 2:31; Júd 9).

Amikor Mózes a 40 éves pusztai élete vége felé épp apósa nyáját legeltette, Isten angyala megmutatkozott neki csoda által a tüskebokor lángjában a Hóreb-hegy lábánál. Jehova ekkor bízta meg őt azzal, hogy szabadítsa ki az Ő népét Egyiptomból (2Mó 3:1–15). Isten tehát kinevezte Mózest az Ő prófétájának és képviselőjének, és ekkor már joggal lehetett őt felkentnek vagy ’Krisztusnak’ nevezni. Ám ahhoz, hogy ebbe a kiváltságos helyzetbe kerülhessen, Mózesnek már korábban le kellett mondania ’Egyiptom kincseiről’, és hagynia kellett, hogy „az Isten népével együtt durva bánásmódban részesüljön”, és gyalázatot szenvedjen. De Mózes nagyobb gazdagságnak tartotta „a Krisztus gyalázatát” Egyiptom minden kincsénél (Héb 11:24–26).

Ennek párhuzamát megtaláljuk Jézus Krisztusnál is. Amikor megszületett Betlehemben, az angyal bejelentése szerint neki kellett a ’Megmentővé’ válnia, „aki Krisztus, az Úr”. Ő lett a Krisztus vagy Felkent, miután János próféta megkeresztelte a Jordán folyóban (Lk 2:10, 11; 3:21–23; 4:16–21). Ettől kezdve elismerte, hogy ő „a Krisztus” vagy Messiás (Mt 16:16, 17; Mk 14:61, 62; Jn 4:25, 26). Jézus Krisztus Mózeshez hasonlóan a díjra szegezte a szemét, megvetve a szégyent, amit az emberek rázúdítottak (Fi 2:8, 9; Héb 12:2). Ebbe a nagyobb Mózesbe van megkeresztelve a keresztény gyülekezet, vagyis Jézus Krisztusba, aki a megjövendölt Próféta, Szabadító és Vezető (1Ko 10:1, 2).