A „mag”-nak fordított héber zeʹraʽ, illetve görög szperʹma szó sok helyen szerepel a Szentírásban a következő értelemben: a) mezőgazdasági és botanikai, b) fiziológiai, azaz élettani és c) jelképes értelemben, ’utód’ vagy ’sarj’ jelentéssel.

Mezőgazdasági és botanikai értelemben: Izrael elsődlegesen egy mezőgazdasági ország volt, ezért a Biblia több helyen is ír a vetésről, az ültetésről és az aratásról, emellett gyakran előfordul a „mag” szó a beszámolókban. Először abban a leírásban jelenik meg ez a szó, mely a föld harmadik teremtési napjáról szól. Jehova ezt a parancsot adta: „Hajtson a föld füvet, maghozó növényzetet, gyümölcsfákat, melyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek annak neme szerint e földön” (1Mó 1:11, 12, 29). A Teremtő ezáltal kinyilvánította, az a szándéka, hogy a földet zöld növényzet borítsa, és a növények magokkal szaporodjanak. Különféle növényeket hozott létre, és előidézte, hogy azok csakis a maguk „neme szerint” szaporodjanak, mindegyik a saját magja által.

Fiziológiai, azaz élettani értelemben: A 3Mózes 15:16–18-ban és a 18:20-ban a héber zeʹraʽ szó egy élettani folyamatra, a magömlésre utal. A 3Mózes 12:2-ben a zá·raʽʹ (vet) ige műveltető alakját több magyar fordítás úgy adja vissza, hogy „magzatot fogan”. A 4Mózes 5:28-ban a zá·raʽʹ szó szenvedő alakja a zeʹraʽ főnévvel szerepel együtt, és ekképpen fordítják: „teherbe kell őt ejteni maggal” (ÚV); „bé-vettetik maggal” (Kom.); „magot fogan” (KJ); „nyer magzatot” (IMIT).

Jelképes értelemben: A Bibliában a zeʹraʽ szó legtöbbször ’utód’ vagy ’leszármazott’ jelentéssel fordul elő. Az 1Mózes 7:3 az állatok utódaira utal ezzel a szóval, az 1Mózes 9:9 Noé leszármazottaira, az 1Mózes 16:10 pedig a rabszolganőnek, Hágárnak az utódaira. Isten parancsot adott Ábrámnak és az ő ’magvának’ a körülmetélkedésre vonatkozóan, hogy az legyen a jele a velük kötött szövetségnek (1Mó 17:7–11).

A görög szperʹma szó hasonló értelemben szerepel a Szentírásban, mint a héber zeʹraʽ szó. (Vö.: Mt 13:24; 1Ko 15:38; Héb 11:11; Jn 7:42.) Jézus Krisztus, amikor jelképes értelemben Isten szaváról beszélt, a szpoʹrosz ( jel.: ’valami, ami el van vetve [a földbe]’) szót használta, mely kapcsolatban áll a szperʹma szóval (Lk 8:11).

Szent titok: Amikor Isten ítéletet mondott Ádám és Éva felett, kijelentett egy olyan próféciát, mely reményt ad az utódaiknak. Ezt mondta a kígyónak: „ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te magod és az ő magva között. Az összezúzza a fejed, te pedig annak sarkát zúzod szét” (1Mó 3:15). A megígért ’mag’ kiléte a kezdetektől fogva Isten szent titka volt.

A prófécia feltárja, hogy lesz egy szabadító, aki elpusztítja azt a személyt, akit voltaképpen a kígyó testesített meg. Ez a nagy „kígyó” nem más, mint Isten ellensége, Sátán, az Ördög (Je 12:9). Az is kiderül, hogy az Ördögnek is van ’magva’, illetve hogy időre van szükség ahhoz, hogy megjelenjen a két mag, és elkezdődjön közöttük az ellenségeskedés.

A Kígyó magva: Megjegyzendő, hogy valahányszor a Biblia jelképes értelemben beszél a „mag”-ról, akkor nem szó szerinti gyermekekre vagy utódokra utal, hanem olyan személyekre, akik a jelképes ’atyjuk’ példáját követik, és engedik, hogy az ő szelleme vagy magatartása hasson rájuk. Például Ádám és Éva első fia, Káin is a Kígyó egyik utódja volt. János apostol erre világított rá, amikor ezt írta: „Ebből a tényből ismerhetők fel az Isten gyermekei és az Ördög gyermekei: mindaz, aki nem gyakorol igazságosságot, nem az Istentől származik, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert azt az üzenetet hallottátok kezdettől fogva, hogy szeressük egymást; nem úgy, mint Káin, aki a gonosztól származott, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvérének a cselekedetei viszont igazságosak” (1Jn 3:10–12; vö.: Jn 8:44).

Az évszázadok során tehát a Kígyó magvát azok alkották, akiket áthatott az Ördög szelleme, gyűlölték Istent, és harcoltak a népe ellen, elsősorban azok a vallásos emberek, akik azt állították, hogy Istent szolgálják, de igazából hamis és képmutató szolgái voltak. Jézus feltárta, hogy korának zsidó vallási vezetői a Kígyó magvához tartoztak: „Kígyók, viperafajzatok [„fajzatok”, gör.: gen·néʹma·ta,  jel.: ’akiket v. amiket  nemzettek’], hogyan menekülnétek meg a gyehenna ítéletétől?” (Mt 23:33, Int).

Isten titkának, vagyis az asszonytól származó megígért ’magról’ szóló próféciának egyre több részlete tárult fel fokozatosan. Megválaszolásra vártak a következő kérdések: Vajon a mag az égből vagy a földről fog származni? Ha szellemi, vagyis égi, akkor megjelenik majd a földön? A mag egy vagy több személy lesz? Hogyan fogja elpusztítani a Kígyót, és hogyan szabadítja meg az emberiséget?

Ahogyan az az előzőekből látható, Jehova valójában nem a kígyóhoz beszélt (1Mó 3:15). Egy kígyó természetesen nem fogta volna fel a történtek súlyát, és azt sem, hogy kétségbe lett vonva Jehova legfőbb uralkodói joga. Ahogyan azt a később feltárult részletek is mutatják, Isten egy intelligens lényhez beszélt, a fő ellenségéhez, Sátánhoz, az Ördöghöz. A Jób könyvéből még több minden kiderül az Édenben elhangzott próféciáról. A könyv beszámol arról, hogy Sátán vádolja Jóbot és megkérdőjelezi a Jehova iránti feddhetetlenségét, hogy továbbra is kétségbe vonhassa Isten legfőbb uralkodói jogát (Jób 1:6–12; 2:1–5). A kígyó magvának az „atyja” ennélfogva nem egy szó szerinti kígyó, hanem egy szellemteremtmény, Sátán, az Ördög.

’Az asszony magva’ egy szellemteremtmény: Bárhogyan is értették a régi idők hűségesei az Édenben elhangzott próféciát, a Keresztény Görög Iratok tükrében válik világossá, hogy az asszony megígért „magva” nem egy ember, hiszen földi halandó nem lenne képes ’összezúzni’ egy szellemteremtménynek, Isten ellenségének, az Ördögnek a fejét. A ’mag’ minden bizonnyal egy hatalmas szellemszemély. Hogyan jelenik majd meg a színen, és ki az „anyja”, vagyis az „asszony”?

Több mint 2000 évvel később, amikor Isten a hűséges Ábrahámmal beszélt, újra szó esett a megígért ’magról’. Ábrahám Sém leszármazottja volt, és egy korábbi próféciában Noé Jehovát ’Sém Istenének’ nevezte (1Mó 9:26), vagyis Sém Isten kegyét élvezte. Az Ábrahám napjaiban elhangzott jövendölés szerint a megígért ’mag’ Ábrahám utódai közül való lesz (1Mó 15:5; 22:15–18). Ezt a jövendölést erősítették meg Melkisédek pap azon szavai is, melyeket áldásként mondott Ábrahámnak (1Mó 14:18–20). Isten kijelentése, melyet Ábrahámnak tett, feltárta, hogy lesznek utódai, és azt is, hogy a szabadulást hozó, megjövendölt ’mag’ elődei emberek lesznek.

A jövendölés egyetlen személyről szól: Amikor a Biblia Ábrahámnak vagy más személynek az utódairól ír, olyan egyes számú héber és görög szavakat használ, melyek rendszerint gyűjtőnévként több utódra utalnak. A jelek szerint nyomós oka van annak, hogy gyakran miért a gyűjtőnévként használatos zeʹraʽ (mag) szó és nem az egyértelműen többes számban lévő bá·nímʹ (’fiak’; e. sz.: ben v. bén) szó szerepel a beszámolókban, melyek Ábrahám utódairól szólnak. Pál apostol rámutat arra, hogy ez az ok az, hogy amikor Isten azokról az áldásokról beszélt, melyek Ábrahám magva által lesznek kiárasztva, akkor elsődlegesen egy személyre, név szerint Krisztusra utalt: „Az ígéreteket pedig Ábrahámnak mondták, és az ő magvának. Nem azt mondja: »és a magvaknak [gör.: szperʹma·szin]«, mint sok ilyen esetében, hanem mint egynek esetében: »és a magodnak [gör.: szperʹma·tiʹ]«, aki Krisztus” (Ga 3:16).

Néhány tudósnak ellenvetései vannak Pál azon kijelentésével szemben, mely a „mag” szónak az egyes és a többes számú használatával van kapcsolatban. Azzal érvelnek, hogy a ’mag’ jelentésű zeʹraʽ szó alakilag soha nem változik, amikor utódokra vonatkozik. Ezenkívül azt hozzák fel érvként, hogy a zeʹraʽ szóhoz kapcsolódó igék és melléknevek önmagukban nem mutatják meg, hogy ez a héber főnév egyes vagy többes számú-e. Jóllehet mindez igaz, Pál kijelentése mind a nyelvtani szabályok, mind a hittételek szempontjából pontos. Ezt támasztja alá az, amit M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1894, IX. köt. 506. o.) ír: „Ami a névmásokat illeti, az ezekkel alkotott nyelvtani szerkezet teljesen eltér az előbb említett két nyelvtani szerkezettől [vagyis amikor a „mag” szóhoz igék, illetve melléknevek kapcsolódnak]. [A zeʹraʽ szóval együtt használt] egyes számú névmás egy személyre, a sok közül csupán egyetlenre utal, míg a többes számú névmás az összes leszármazottra. A Sept. [Septuaginta] kivétel nélkül ezt a szabályt követi. . . Péter tisztában volt ezzel a nyelvtani szerkezettel, ugyanis látható, hogy az 1Móz 22:17, 18-ban szereplő mag jelentésű héber szót egyes számúnak tekintette, amikor Jeruzsálem zsidó lakosaihoz intézte beszédét, még Pál megtérése előtt (Csel 3:26), miként Dávid is 1000 évvel korábban egyetlen személyre utalt (Zsolt 72:17).”

A forrásmű még a következő megjegyzést teszi: „Pál nem egy mag és egy másik mag között tesz különbséget, hanem egy mag és sok mag között; és ha figyelembe vesszük azt, hogy Pál ugyanazt az írásszöveget idézi, mint Péter [lásd a korábbi utalást], a kijelentését jól alátámasztja az övé [nem pedig övék] névmás [magyarban: „ellenségeinek”, nem pedig „ellenségeiknek”]. Ha a mag szóhoz egyes számú névmás kapcsolódik, akkor a pontos megfelelője ez: fia.”

 Az az ígéret, miszerint Ábrahám ’magvában’ a föld minden családja megáldatik, nem jelenthette azt, hogy Ábrahám ’magvába’ az ő összes utódja beletartozik, ugyanis Isten nem akart áldásokat árasztani az emberiségre az Ábrahám másik fiától, Ismáeltől származó, illetve a Keturától született fiaitól származó utódok által. Izsák által kellett eljönnie annak a magnak, aki révén Isten megáldja az emberiséget. Jehova ezt mondta: „amit a magodnak fognak hívni, az Izsák által lesz” (1Mó 21:12; Héb 11:18). Egyre világosabbá vált, hogy ki lehet ez az ígéretben szereplő mag, amikor Izsák a két fia közül Jákobot részesítette különleges áldásban, nem pedig Ézsaut (1Mó 25:23, 31–34; 27:18–29, 37; 28:14). Továbbá Jákob arról beszélt, hogy a Júda törzséből származó Siló ( jel.: ’az, akié; az, akihez tartozik’) lesz az, akihez a népek egybegyűlnek (1Mó 49:10). Júda törzsén belül is szűkült a kör, mivel idővel feltárult, hogy a megígért magnak Dávid utódai közül kell eljönnie (2Sá 7:12–16). Az i. sz. első században a zsidók tisztában voltak ezzel, és egy személyt vártak, aki a Messiás, azaz a Krisztus lesz, és aki szabadítóként jön el (Jn 1:25; 7:41, 42), jóllehet arról is meg voltak győződve, hogy Ábrahám utódaiként, azaz magvaként annak a népnek a tagjai, melyet Isten a kegyében részesít, ennélfogva Isten gyermekei (Jn 8:39–41).

Mások is részét képezik a magnak: Miután Jehova angyala megakadályozta, hogy Ábrahám ténylegesen feláldozza a fiát, Izsákot, ezt mondta Ábrahámnak: „»Én magamra esküszöm – ez Jehova kijelentése –, hogy amiért így cselekedtél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, bizony megáldalak téged, és megsokasítom a te magodat, mint az egek csillagait, és mint a homokszemeket a tengerparton; és a te magod birtokba veszi ellenségeinek a kapuját. És a te magod által nyer áldást a föld minden nemzete. . .«” (1Mó 22:16–18).

Ha ennek az ígéretnek egy jelképes magra kell vonatkoznia, akkor ez azt jelenti, hogy az elsődleges maghoz mások is csatlakoznak. Pál apostol elmagyarázza, hogy ez valóban így van. Amellett érvel, hogy Ábrahám az örökséget ígéret, nem pedig törvény által kapta. A Törvény pusztán azért adatott, hogy a törvényszegések nyilvánvalóvá váljanak, „míg meg nem érkezik a mag” (Ga 3:19). Ebből az következik, hogy ’az ígéretnek biztosnak kell lennie Ábrahám egész magvának, nemcsak a Törvényhez ragaszkodónak, hanem az Ábrahám hitéhez ragaszkodónak is’ (Ró 4:16). Jézus Krisztus így szólt az ellene támadó zsidókhoz: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, Ábrahám cselekedeteit tegyétek.” Ez a kijelentés azt mutatja, hogy Isten nem Ábrahám vér szerinti leszármazottait tekinti az ő magvának, hanem azokat, akiknek olyan hitük van, mint Ábrahámnak (Jn 8:39). Pál apostol egyértelműen erre utal, amikor ezt jelenti ki: „Ezenfelül, ha Krisztushoz tartoztok, valóban Ábrahám magva vagytok, örökösök egy ígéretre való tekintettel” (Ga 3:29; Ró 9:7, 8).

Ennélfogva Istennek az az ígérete, hogy megsokasítja Ábrahám magvát, „mint az egek csillagait, és mint a homokszemeket a tengerparton”, szellemi téren is valóra válik, és azt jelenti, hogy mások is – „azok, akik a Krisztuséi” – részét alkotják Ábrahám magvának (1Mó 22:17; Mk 9:41; 1Ko 15:23). Isten nem tárta fel, hogy hány ilyen személy lesz, ehelyett azt jelentette ki, hogy annyian lesznek, mint a csillagok és a homokszemek. Csakis i. sz. 96 körül tárta fel a János apostol által írt Jelenések könyvében, hogy 144 000 a száma a szellemi Izrael tagjainak, azoknak, akik az Ő szellemével, azaz az égi örökségük zálogával vannak „elpecsételve” (Ef 1:13, 14; Je 7:4–8; 2Ko 1:22; 5:5).

A bibliai beszámoló szerint ez a 144 000 személy a Báránnyal áll a Sion-hegyen. „Ezeket az emberek közül vették meg zsengéül az Istennek és a Báránynak” (Je 14:1, 4). Jézus Krisztus mint a nagy Főpapjuk feláldozta értük az életét, ’Ábrahám magvát segítve’ (Héb 2:14–18). Isten, az Atya kedvesen a Fiának ajándékozza ezt a gyülekezetet, a ’menyasszonyt’ (Jn 10:27–29; 2Ko 11:2; Ef 5:21–32; Je 19:7, 8; 21:2, 12). A 144 000 főből álló csoport tagjai királyok és papok lesznek, és Jézus megosztja velük azt a dicsőséget és Királyságot, melyet az Atyjától kapott (Lk 22:28–30; Je 20:4–6). Valójában a Magról szóló szent titok csupán az egyik részlete annak a nagy szent titoknak, mely Isten Királyságával és az ő Messiásával van kapcsolatban (Ef 1:9, 10; lásd: SZENT TITOK).

Pál, amikor szemlélteti, hogy mit vitt véghez ezen a téren Isten, beszél Ábrahámról, a szabad feleségéről (Sáráról) és az ígéret által kapott fiukról, Izsákról. Azt írja, hogy Sára „a fenti Jeruzsálem” és ’az ő anyjuk’, vagyis a szellem által született keresztények anyja. Izsák pedig azokat a keresztényeket jelképezi, akik ennek az ’anyának’ az utódai, vagyis fiai (Ga 4:22–31).

Megérkezik a ’mag’: Ahogyan az a korábbi megállapításokból látható, Jézus az elsődleges „mag”. Ám amikor megszületett a földön, akkor még nem volt az asszony (vagyis „a fenti Jeruzsálem”) magva. Tény, hogy Ábrahám magvához tartozott az anyja, Mária révén; ezenkívül Júda törzséből származott; illetve az is igaz, hogy Dávid leszármazottja volt, egyrészt vér szerint Mária  révén, másrészt jogi értelemben a nevelőapja, József által (Mt 1:1, 16; Lk 3:23, 31, 33, 34). Jézus tehát megfelelt minden olyan feltételnek, melyet a próféciákat tartalmazó ígéretek tártak fel.

Jézus csak akkor vált az ’asszony magvává’, vagyis utódjává, és azzá a Maggá, mely által Isten megáldja az összes nemzetet, amikor megszületett Isten szent szelleme által. Ez i. sz. 29-ben történt, amikor János megkeresztelte a Jordánban. Jézus ekkor kb. 30 éves volt. A szent szellem galamb formájában vált láthatóvá Jánosnak, emellett Isten ekkor nyíltan elismerte Jézust a Fiának (Mt 3:13–17; Lk 3:21–23; Jn 3:3).

A „mag” akkor kezdett kibővülni a másodlagos részével, a keresztény gyülekezettel, amikor kitöltetett a szent szellem i. sz. 33 pünkösdjén. Jézus felment az égbe, Atyja jelenlétébe, és elküldte a szent szellemet első követőinek, köztük a 12 apostolnak (Cs 2:1–4, 32, 33). Mint Melkisédek módja szerinti Főpap ezzel nagy mértékben ’segítette’ Ábrahám másodlagos magvát (Héb 2:16).

Ellenségeskedés a két mag között: A nagy kígyótól, Sátántól, az Ördögtől származó „mag” ádázul üldözi Isten hithű szolgáit, például Ábrahámot is üldözte, és még másokat is, ahogyan az a Szentírásból kiderül. Sátán próbálja gátolni az asszony magvának tevékenységét. (Vö.: Mt 13:24–30.) Ez az ellenségeskedés akkor érte el a tetőpontját, amikor a jelképes magot kezdte üldözni, főként Jézus Krisztust (Cs 3:13–15). Pál egy prófétai drámát ír le, hogy szemléltesse ezt az ellenségeskedést. Ezt írta: „mint ahogy akkor a test szerint született [Ismáel] üldözni kezdte a szellem szerint születettet [Izsákot], úgy most is” (Ga 4:29). Egy későbbi leírás, amely voltaképpen egy prófécia, arról számol be, hogy létrejön a Királyság az égben, az Ördög levettetik az égből a földre, és csak rövid ideje marad a harcra. A beszámoló így ér véget: „haragra gerjedt a sárkány az asszony ellen, és elment, hogy háborút viseljen a magvából megmaradtak ellen, akik megtartják az Isten parancsolatait, és akik ragaszkodnak a Jézus melletti tanúskodás munkájához” (Je 12:7–13, 17). Az asszony magvából megmaradtak ellen folytatott háborúskodás akkor ér véget, amikor ’Sátán összemorzsoltatik a lábuk alatt’ (Ró 16:20).

Megáldatik a föld összes családja: Jézus Krisztus, a Mag régóta bőségesen áraszt áldásokat a tiszta szívű személyekre azáltal, hogy tanítja őket, és vezetést nyújt a gyülekezetnek pünkösd óta. Amikor megkezdi az ezeréves uralmát, a feltámasztott ’testvérei’, akik vele együtt uralkodnak a Királyságában, alpapok is lesznek (Je 20:4–6). Abban az időben, amikor ’a halottak, a nagyok és a kicsik’ a trón előtt fognak állni, hogy megítéltessenek, azok, akik hisznek, és engedelmesek lesznek, ’áldást nyernek’ majd Ábrahám magvának köszönhetően (Je 20:11–13; 1Mó 22:18). Ez örökké tartó életet és boldogságot eredményez számukra (Jn 17:3; vö.: Je 21:1–4).

A „mag” feltámasztása: Péter apostol azt írta a Mag, vagyis Jézus Krisztus feltámasztásával kapcsolatban, hogy Krisztust ’halálra juttatták a testben, de megeleveníttetett a szellemben’ (1Pt 3:18). Hittársa, Pál apostol egy mezőgazdasághoz kapcsolódó szemléltetést használt, amikor Krisztus társainak a feltámasztásáról írt. Ekként érvelt: „Amit elvetsz, nem elevenedik meg, csak ha előbb elhal; ami pedig azt illeti, amit elvetsz: nem azt a testet veted el, amely majd kifejlődik, hanem puszta szemet, lehet az búzáé vagy bármi egyébé; az Isten pedig testet ad annak, úgy, ahogy kedvére van, és minden egyes magnak a maga testét . . . Így van a halottak feltámadása is. Romlottságban vetik el, romlatlanságban támad fel. Gyalázatban vetik el, dicsőségben támad fel . . . Fizikai testet vetnek el, szellemi test támad fel” (1Ko 15:36–44). Tehát akik ’az asszony magvát’, vagyis ’Ábrahám magvát’ alkotják, meghalnak, levetik a romlandó emberi testüket, és dicsőségben támadnak fel, romolhatatlan testben.

Romolhatatlan szaporítómag: Péter apostol azt írta a hittestvéreinek, hogy „új születést [kaptak] élő reménységre Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által, romolhatatlan és beszennyezetlen és el nem hervadó örökségre. Ez az egekben van fenntartva [számukra]”. Felhívja a figyelmüket, hogy nem romlandó dolgokon, ezüstön vagy aranyon szabadították meg őket, hanem Krisztus vérén. Még ezt is írja: „Mert új születésben részesültetek, nem romlandó, hanem romolhatatlan szaporítómagból az élő és megmaradó Istennek szava által.” A versben szereplő ’mag’ szó görög megfelelője a szpo·raʹ, mely földbe elvetett magra utal, vagyis ez a mag képes szaporodni (1Pt 1:3, 4, 18, 19, 23).

Péter ezekkel a gondolatokkal arra emlékezteti a testvéreit, hogy ők „az élő és megmaradó Istennek” a fiai, és nem egy földi apának, aki meghalhat, és aki sem romolhatatlanságot, sem örök életet nem tud átörökíteni rájuk. A romolhatatlan mag, mely által újraszülethetnek, nem más, mint Isten szent szelleme, a tevékeny ereje, mely harmonikusan együttműködik Isten megmaradó Szavával, melyet ugyanez a szellem ihletett. János apostol hasonló gondolatokat írt ezekről a szellem által született személyekről: „Mindaz, aki az Istentől született, nem tart ki a bűnben, mert az ilyenben megmarad  az Ő szaporítómagja, és nem gyakorolhat bűnt, mert az Istentől született” (1Jn 3:9).

Az a szellem, mely lehetővé teszi, hogy újraszülessenek Isten fiaiként, egy olyan erő, mely tisztává teszi őket, segít nekik abban, hogy megteremjék a szellem gyümölcsét, és kerüljék a test romlott cselekedeteit. Ennélfogva az, akiben megvan ez a szaporítómag, nem fogja a test cselekedeteit gyakorolni. Pál apostol így írt erről: „az Isten nem tisztátalanságra hívott el minket, hanem megszenteltségben. Így aztán, aki nemtörődömséget mutat, az nem embert vesz semmibe, hanem az Istent, aki belétek helyezi szent szellemét” (1Te 4:7, 8).

Ugyanakkor, ha ezek közül a szellem által született személyek közül valaki folyamatosan ellenáll a szellemnek, mondhatni ’bánatot okoz’ annak, vagyis ’megszomorítja’, vagy ’megbántja’, attól Isten végül megvonja azt (Ef 4:30, Int; vö.: Ézs 63:10). A helyzet odáig fajulhat, hogy egy személy a szellem ellen szól káromlást, és ez a vesztét okozza (Mt 12:31, 32; Lk 12:10). Péter és János tehát hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy egy személy megőrizze a szentségét és az Isten iránti szeretetét, illetve hogy szívből szeresse testvéreit, alávesse magát annak a vezetésnek, melyet Isten szelleme nyújt, és így Isten igaz, lojális fia maradhasson (1Pt 1:14–16, 22; 1Jn 2:18, 19; 3:10, 14).