Az ókorban rendszerint szórva vetéssel vetettek, vagyis ezzel a módszerrel szórták a magokat a földre, hogy azok növekedésnek induljanak. A magvető a ruhája redőjében vagy valamiféle tartóban vitte a gabonamagvakat. A kezével széles mozdulatokat tett maga előtt, a magtartótól kezdve az ellenkező irányba. Izraelben úgy októbertől március első feléig tartott a vetés, attól függően, hogy milyenféle gabonáról volt szó.

Jehova áldása: Jehovától ered a mag és a növekedési folyamat, akárcsak a napsütés és az eső, és mindezeknek köszönhetően a föld az elvetett mennyiség sokszorosát termi (2Sá 23:3, 4; Ézs 55:10). Így az egész emberiség részesül a Teremtő jótéteményeiből, akár igazságos személyekről, akár gonoszokról legyen szó (Mt 5:45; Cs 14:15–17).

Jehova Isten azonban általában nem szabályozza ténylegesen azokat a tényezőket, amelyek lehetővé teszik a növekedést. Ezért van az, hogy olykor a gonoszok bőséges aratásnak örvendenek, míg az igazságosaknak talán rossz lesz a termésük, mert kedvezőtlenek voltak a körülmények. (Vö.: Jób 21:7–24.)

Ellenben ha Jehova szándékát szolgálja, akkor ő meg tudja áldani a magvetőt – bőséges termést adva neki –, vagy azt is elő tudja idézni, hogy szűkös legyen a termése, attól függően, hogy a magvető hűséges-e hozzá és engedelmes-e. Jehovának például az volt a szándéka, hogy az Ígéret földjén Izrael nagy és népes nemzet legyen, ezért bőkezűen megáldotta azokat, akik engedelmesen szolgálták őt. Amikor Izsák Kánaánban tartózkodott, annak a földnek a lakosai ugyan zaklatták őt, Jehova mégis annyira megáldotta, hogy a föld százannyit termett neki (1Mó 26:12).

Izrael szellemi állapota meghatározta, hogy milyen volt a termés, melyet arathattak. Mielőtt beléptek az Ígéret földjére, Jehova ezt mondta nekik: „Ha rendeleteim szerint jártok, és megtartjátok parancsolataimat, és véghezviszitek azokat. . . Cséplésetek utoléri a szőlőszüretet, és a szüret utoléri a vetést”. Olyan bőséges volt az aratnivaló, hogy nem végeztek vele a következő vetési időszak beköszöntéig. (Vö.: Ám 9:13.) De azért erre figyelmeztette őket Isten: „ha nem hallgattok rám, és nem tartjátok meg mind e parancsolatot. . . Hiába fogjátok vetni magotokat, mert ellenségeitek felemésztik.” Majd hozzátette: „földetek nem adja meg termését” (3Mó 26:3–5, 14–16, 20; vö.: Ag 1:6). Később, Jeremiás próféta napjaiban be is következett, amit Jehova figyelmeztetésképpen mondott. Isten akkor így jellemezte rossz állapotukat: „Búzát vetettek, de tövist arattak” (Jr 12:13).

Izraelben a Törvény szabályozta a vetést: A Mózes közvetítésével adott Törvényben Isten megparancsolta, hogy hat éven át vessék be a szántóföldet, de sem a hetedik évben (sabbatévben), sem a jubileumi évben nem volt szabad vetni és aratni (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:3, 4, 11). Ennek az volt a célja, hogy próbára tegye a hitüket, ugyanakkor több időt biztosított nekik a szellemi tevékenységekre. Ezenkívül a talajnak is jót tett.

A föld, mivel Jehováé volt, bizonyos értelemben szent volt, ahogy az ő népe is. Ezért gondosan kerülni kellett mindenféle szennyeződést. Ha például egy tisztátalan állat – mondjuk valamilyen rágcsáló vagy gyík – teteme nedves magra esett rá, a magot tisztátalannak tekintették, nem volt szabad felhasználni, ám ha száraz magra esett, akkor azt továbbra is tisztának tartották. Ennek kétségkívül az volt az oka, hogy a nedvesség révén könnyebben megfertőződött a mag a tisztátalansággal (3Mó 11:31, 37, 38).

Emellett nem volt szabad többféle magot vegyesen vetni. Úgy már lehetett, ha a szántóföld különböző részeire vetettek egy-egy félét (3Mó 19:19; Ézs 28:25). Ez valószínűleg tudatosította az izraelitákban azt, hogy mivel ők Isten népe és a Királyuk Isten, ezért elkülönítettek, és mások, mint a többi nép. Ha egy izraelita megsértette ezt a törvényt, és kétféle magot vetett vegyesen, akkor a szántóföldjének vagy a szőlőjének a teljes termése „örökre odaszentelt” lett, ezért a szentélybe kellett kerülnie (5Mó 22:9; vö.: 3Mó 27:28; 4Mó 18:14).

Jelképes értelem: A zsoltáríró a következőképpen szemléltette, hogy Jehova miként gondoskodott a Babilonból visszatért maradékról, és hogyan áldotta meg őket: „Akik könnyhullatással vetnek, örömkiáltással aratnak majd. Aki sírva indul, és egy zsák magot visz, örömkiáltással tér vissza, kévéit hordozva” (Zs 126:1, 5, 6). Akik visszatértek Babilonból, nagyon örültek, hogy újra szabadok, de lehet, hogy vetés közben már sírtak, hiszen az elhagyatott föld már 70 éve nem volt megművelve. Jehova azonban a nevéért újra összegyűjtötte őket, és akik vetni  kezdtek, valamint részt vettek a helyreállítási munkákban, azok élvezhették a munkájuk gyümölcsét. Amikor a templom építési munkálatai leálltak, Jehova egy időre visszatartotta a föld termését, ám Aggeus és Zakariás próféta ösztönözte a népet a munka folytatására, és akkor a nép már újra élvezte Isten kegyét (Ag 1:6, 9–11; 2:15–19).

Jehova a vetést és a növekedési folyamatot annak szemléltetésére használja, hogy az ő szava mindenképpen eléri a célját (Ézs 55:10, 11).

Szorgalom és nagylelkűség: Salamon a nagylelkűségre és a munka szorgos végzésére vonatkozóan egy alapelvet fektetett le, amikor ezt írta: „Aki a szelet figyeli, nem vet, és aki a felhőket nézi, nem arat.” Aki tétovázik, várva azt az időt, amikor látszólag minden szempontból és teljes mértékben megfelelőek a körülmények az Istentől kapott munka elvégzésére, illetve aki kifogásokat keres, hogy ne kelljen elvégeznie a munkát, az semmit sem kap majd Istentől. Ezért Salamon inkább a szorgalmat ajánlja, hiszen az 5-ös versben azt mondja, hogy Isten az, „aki véghezvisz mindent”, és az ember nem látja át teljesen Isten cselekvésmódját. Ennélfogva ezt tanácsolja: „Reggel vesd el a magot, és ne pihentesd kezed estig, mert nem tudod, hol lesz az sikeres, itt, vagy ott, vagy mindkettő egyformán jó lesz-e” (Pr 11:4–6).

Úgy tűnik, Pál apostol is hasonlóképpen vélekedett, amikor buzdította a korintuszi keresztényeket a jeruzsálemi testvéreik segélyezésében tanúsított nagylelkűséggel kapcsolatban (azok a testvérek ugyanis nehézségeket éltek át, és javaik zömét elveszítették a zsidók részéről jövő üldözés során). Pál ezt mondta: „aki szűken vet, szűken is fog aratni, és aki bőven vet, bőven is fog aratni . . . Az Isten továbbá képes bőségessé tenni irántatok minden ki nem érdemelt kedvességét, hogy miközben mindig mindennel teljesen el vagytok látva, bőségetek legyen minden jó cselekedetre . . . Aki pedig bőségesen ad magot a magvetőnek, és kenyeret ennivalóul, megadja és megsokasítja majd nektek a vetőmagot, és gyarapítani fogja igazságosságotok terméseit.” Majd Pál rámutatott, hogy az ilyenfajta nagylelkűség Isten kegyén és az anyagi bőségen kívül milyen jót hoz még magával: ’az Isten iránti hála kinyilvánítását eredményezi’; dicsőíti Istent; valamint azok, akiket megsegítettek, szeretni fogják a megsegítőiket, és imádkozni fognak értük. Ezenfelül a gyülekezetben még nagyobb szeretet fog uralkodni (2Ko 9:6–14).

A jó hír prédikálása: Jézus Krisztus vetéshez hasonlította a szónak, vagyis a Királyság jó hírének a prédikálását. Maga Jézus volt a Királysággal kapcsolatos igazságok Magvetője, és Keresztelő János is részt vett a magvetés munkájában. Jézus tanítványai olyan szántóföldekre küldettek el aratni, amelyek korábban be lettek vetve, és már fehérek voltak az aratásra. Ezért Jézus a következőket mondta nekik: „Már megkapja az arató a bérét, és örök életre gyűjt termést, hogy együtt örvendezzen a magvető és az arató. . . .más a magvető, és más az arató. Elküldtelek benneteket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradoztatok. Mások fáradoztak [a vetéssel], ti pedig az ő fáradozásuknak veszitek hasznát [az aratással]” (Jn 4:35–38).

Jézus egy másik esetben is vetéshez hasonlította a prédikálómunkát, mégpedig a magvetőről szóló szemléltetésében. Ebben a példázatban az elvetett mag ’a királyság szava’. Jézus rámutatott, hogy a mag elvetésének körülményei befolyásolhatják a mag sarjadását és növekedését az emberek szívében (Mt 13:1–9, 18–23; Lk 8:5–15).

A búza és a gyom: Egy további szemléltetésben Jézus azt mondta magáról, hogy ő az, aki a jó magot veti, a mag pedig „a királyság fiai”. Beszélt egy másik magvetőről is, aki az ellenség, vagyis az Ördög, aki gyomot vet a szántóföldbe. Ezzel Jézus nyilvánvalóan megjövendölte, hogy hitehagyás fog bekövetkezni, vagyis a keresztény gyülekezetben lesznek olyanok, akik hamisan azt állítják, hogy Isten szolgái, és azon igyekeznek, hogy beszennyezzék a gyülekezetet, és hogy eltérítsék a tanítványokat az igazságtól (Mt 13:24–30, 36–43; vö.: Cs 20:29; 2Ko 11:12–15; 2Te 2:3–9; 1Ti 4:1; 2Ti 4:3, 4; 2Pt 2:1–3).

’Vetés a testre nézve’: Miután Pál apostol megnevezte a szellem gyümölcsének részeit és a test cselekedeteit, illetve miután ösztönözte a testvéreket, hogy ki-ki a saját munkáját próbálja meg, kijelentette: „Ne vezessenek félre titeket: Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is; mivel aki a testére nézve vet, romlást fog aratni a testéből, aki viszont a szellemre nézve vet, örök életet fog aratni a szellemből” (Ga 5:19–23; 6:4, 7, 8).

Pál a Róma 1:24–27-ben példát is hozott fel arra, amikor valaki a testére nézve vet, illetve annak következményeire. Ezenkívül példa volt erre a korintuszi gyülekezetben az a személy, aki vérfertőzést követett el, és tisztátalan testi dolgokat művelt; valamint Himéneusz és Alexander, akik a tisztátalan tanítás és a káromlás pártfogói voltak, és akik átadattak Sátánnak „a test pusztulására”, ami azt jelenti, hogy a gyülekezet meg lett tisztítva az ilyen testi gondolkodású személyektől (1Ko 5:1, 5; 1Ti 1:20; 2Ti 2:17, 18).

 A gyülekezet oktatása, a gyülekezettel való törődés: Pál a korintuszi gyülekezetnek írva, a vetéshez hasonlította azt, amikor oktatta és segítette a gyülekezetet. Kifejtette, hogy mivel így járt el, hatalma van arra, hogy a gyülekezet tagjaitól anyagi támogatást fogadjon el, mely elősegíti a szolgálatát. Ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, nehogy akadályt gördítsen a jó hír elé (1Ko 9:11, 12).

Miként a földműves békés körülmények között veti el a magot, úgy a jó hírt is békésen kell vetni, nem pedig civakodás, viszálykodás, háborgás közepette, vagy erőszakosan. A vetést pedig békés természetű egyének végzik, nem olyanok, akik veszekednek, harcolnak vagy lázadoznak. Ennélfogva a keresztény gyülekezetben is békés körülményeknek kell uralkodniuk ahhoz, hogy a vetés az igazságosság gyümölcsét eredményezze (Jk 3:18).

A feltámadás: Pál, amikor a szellemi életre való feltámadás témáját fejtegette, a fizikai test eltemetését a mag elvetéséhez hasonlította, kijelentve: „Ha valaki mégis azt mondja: »Hogyan támadnak fel a halottak? Igen, miféle testtel jönnek elő?« Te esztelen! Amit elvetsz, nem elevenedik meg, csak ha előbb elhal; ami pedig azt illeti, amit elvetsz: nem azt a testet veted el, amely majd kifejlődik, hanem puszta szemet, lehet az búzáé vagy bármi egyébé; az Isten pedig testet ad annak, úgy, ahogy kedvére van, és minden egyes magnak a maga testét . . . És vannak égi testek, meg földi testek . . . Így van a halottak feltámadása is. Romlottságban vetik el, romlatlanságban támad fel . . . Fizikai testet vetnek el, szellemi test támad fel . . . Mert ennek, ami romlandó, romlatlanságot kell felöltenie, és ennek, ami halandó, halhatatlanságot kell felöltenie” (1Ko 15:35–53).

Azoknak, akiket Isten kiválasztott, hogy társörökösök legyenek a Fiával, és romlatlanságot meg halhatatlanságot kapjanak, meg kell halniuk, és meg kell válniuk a hús-vér testüktől ahhoz, hogy elnyerhessék az égi testet a feltámadás által. Ez hasonló ahhoz, mint amikor az elvetett mag „elhal”, azaz elemeire bomlik, és a mag teljesen más alakú és kinézetű, mint az a növény, amely kifejlődik belőle.

Az Ézsaiás 28:24-ben említett vetéssel és annak jelképes értelmével kapcsolatban lásd a SZÁNTÁS címszó alatti felvilágosítást.