(héb.: lúz [1Mó 30:37]; sá·qédhʹ [1Mó 43:11]):

A mandula (Amygdalus communis) Palesztinában, Libanonban és Mezopotámia egyes területein honos fa. A rózsafélék  családjába tartozik, vadon is nő, de termesztik is a magjáért.

A héber sá·qédhʹ név szó szerinti jelentése ’az ébredő’, és ez igazán találó, mivel a mandula egyike azoknak a fáknak, amelyek a téli pihenőjük után a legkorábban virágoznak, a bibliai tájakon már január végén vagy február elején. Érdemes megfigyelni a Jeremiás 1:11, 12-ben lévő szójátékot, ahol a „mandulafa” (sá·qédhʹ) szót az „éberen ügyelek” (só·qédhʹ) kifejezés követi. A fa elérheti az 5 m-es magasságot is, és virágzáskor gyönyörű rózsaszín, vagy olykor fehér virágok borítják, amelyek párosával nőnek. A Prédikátor 12:5 a virágzó mandulafával jeleníti meg az idős ember ősz haját. A mandulafa levele lándzsa alakú és fűrészes szélű. A termése hosszúkás, az egyik végén kerekded, a másik végén hegyes. Mindig is ínyenc csemegének számított, Jákob például mandulát küldött ajándékba az Egyiptomba visszatérő fiaival (1Mó 43:11). Magvából kiváló olajat nyernek, 45 kg termésből kb. 20 kg olaj lesz.

Nyilván a mandulavirág finom eleganciája miatt lettek mandulavirág formájúak a hajlék lámpatartójának az ágain lévő csészék (2Mó 25:33, 34; 37:19, 20). Áron vesszeje is egy mandulafa ága volt, amely csoda útján egyetlen éjjel kirügyezett, és érett mandulát termett, ami azt bizonyította, hogy Isten őt fogadta el mint felkent főpapot (4Mó 17:8).