A „megbán” ige azt jelenti, hogy valaki meggondolja magát egy múltbeli (v. egy elkövetni szándékozott) tettével, illetve viselkedésével kapcsolatban, mert sajnál vagy restell valamit; sajnálja, hogy valamit megtett, illetve valamit elmulasztott megtenni, bűnbánatot érez vagy bűntudata van emiatt. Sok bibliaversben ez a gondolat húzódik meg a héber ná·chamʹ szó mögött. A ná·chamʹ jelentheti azt, hogy ’valaki sajnálatot érez, gyászidőt tart, bán valamit’ (Bí 21:6; 1Mó 38:12; Jób 42:6), illetve ’megvigasztalódik’ (2Sá 13:39; Ez 5:13). Akár sajnálatról, akár vigasztalódásról van szó, jól látszik, hogy a jelentésben benne van az, hogy  valaki meggondolja magát vagy megváltoznak az érzései.

A görögben két ige fordul elő a megbánással kapcsolatban: a me·ta·no·eʹó és a me·ta·meʹlo·mai. Az első egyik része a me·taʹ, melynek jelentése ’után’, a másik része a no·eʹó (a nusz szóval rokon, melynek jelentése: ’elme, beállítottság v. erkölcsi érzék’), és azt jelenti, hogy ’felfog, megért, ésszel felér, tudatában van valaminek’. Ennélfogva a me·ta·no·eʹó szó betű szerinti jelentése: ’utánatudás’ (szemben az előretudással), és magában foglalja, hogy valakinek megváltozik a gondolkodása, a viselkedése vagy a szándéka. A me·ta·meʹlo·mai viszont a meʹló szóból származik, melynek jelentése: ’törődik valamivel, foglalkoztatja valami’. A me·taʹ (után) prefixum (szó eleji toldalék) miatt lesz az igének az a jelentése, hogy ’sajnál’ (Mt 21:30; 2Ko 7:8), vagyis ’megbán’.

A me·ta·no·eʹó tehát a megváltozott nézőpontot vagy beállítottságot hangsúlyozza, azt, hogy valaki elutasítja egy múltbeli (v. elkövetni, ill. követni szándékozott) tettét vagy útját, mint ami helytelen (Je 2:5; 3:3), míg a me·ta·meʹlo·mai a sajnálat érzését emeli ki (Mt 21:30). Ahogy a Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament (G. Kittel szerk.; 1942, IV. köt. 633. o.) megjegyzi: „Ezért amikor az Út. [Újtestamentum] elkülöníti [ezeknek a szavaknak] a jelentését, tisztán látható a két fogalom megváltoztathatatlan lényege. A hellenisztikus szóhasználatban viszont gyakran elhomályosították a két szó közti határvonalat.”

Persze a nézőpont változása sokszor együtt jár az érzések megváltozásával, vagy az is lehet, hogy valaki először sajnálatot érez, majd ez vezet ahhoz, hogy határozottan másképp gondolkodjon, vagy mást akarjon (1Sá 24:5–7). Bár a két szó mást és mást jelent, azért szorosan kapcsolódik is egymáshoz.

Bűnök megbánása az embereknél: A bűn miatt van szükség a megbánásra, vagyis azért, mert az ember nem tud megfelelni Isten igazságos követelményeinek (1Jn 5:17). Mivel Ádám az egész emberiséget eladta a bűn rabszolgaságába, ezért az összes leszármazottjának szüksége van a megbánásra (Zs 51:5; Ró 3:23; 5:12). Amint az a MEGBÉKÉLTETÉS szócikkből kiderül, a megbánás (melyet a megtérés követ) előfeltétele annak, hogy az ember megbékéltessen Istennel.

Lehet, hogy valaki az egész életútját megbánja, amely ellentétes volt Isten szándékával és akaratával, így inkább az Ördög befolyása alá tartozó világgal volt összhangban (1Pt 4:3; 1Jn 2:15–17; 5:19). Az is lehet, hogy valaki az életmódjának egy bizonyos vonását bánja meg, például egy rossz szokást, amely elcsúfítja és bemocskolja az amúgy elfogadható életútját, ám az is lehet, hogy csupán egyetlen helytelen tettet vagy akár helytelenségre irányuló hajlamot vagy magatartást bán meg (Zs 141:3, 4; Pl 6:16–19; Jk 2:9; 4:13–17; 1Jn 2:1). Ezért a hibák sok mindent is magukban foglalhatnak, de lehetnek nagyon konkrétak is.

Ugyanígy, az igazságosságtól való elhajlás mértéke is lehet jelentős vagy csekély, és logikus, hogy a sajnálatnak is arányosnak kell lennie azzal, hogy milyen fokú elhajlásról van szó. Az izraeliták ’mélyre süllyedtek a Jehova elleni lázadásukban’, és ’megrothadtak’ törvényszegéseikben (Ézs 31:6; 64:5, 6; Ez 33:10). Pál apostol pedig egy olyan emberről beszél, aki „valami hibás lépést tesz”, „mielőtt tudatában lenne annak”, és azt tanácsolja, hogy akik szellemileg képesítettek, ’próbálják meg helyreigazítani az ilyet a szelídség szellemében’ (Ga 6:1). Mivel Jehova irgalmasan figyelembe veszi a szolgái testi gyengeségeit, ezért nem kell, hogy folyton mardossa őket a lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy az öröklött tökéletlenség folytán vétkeznek (Zs 103:8–14; 130:3). Amennyiben lelkiismeretesen Isten útjain járnak, öröm töltheti el őket (Fi 4:4–6; 1Jn 3:19–22).

Lehet, hogy azok tanúsítanak megbánást, akik egykor már jó kapcsolatnak örvendtek Istennel, de eltévelyedtek, és elveszítették Isten kegyét és áldását (1Pt 2:25). Izrael szövetséges kapcsolatban állt Istennel: a „szent népe” volt, ki lett választva a nemzetek közül (5Mó 7:6; 2Mó 19:5, 6). A keresztények a Krisztus közvetítésével köttetett új szövetség révén szintén igazságos állapotba kerültek Isten előtt (1Ko 11:25; 1Pt 2:9, 10). Az ilyen eltévelyedetteket a megbánás elvezette ahhoz, hogy helyreálljon az Istennel ápolt jó kapcsolatuk, valamint hogy újra javukra fordíthassák ezt a kapcsolatot, és elnyerhessék az ebből fakadó áldásokat (Jr 15:19–21; Jk 4:8–10). Akik még nem álltak vagy nem állnak kapcsolatban Istennel – például a nem izraelita nemzetekből való pogányok, akik abban az időben éltek, amikor érvényben volt Isten szövetsége Izraellel (Ef 2:11, 12), illetve azok, akik népcsoporttól vagy nemzetiségtől függetlenül nem tartoznak a keresztény gyülekezethez –, azok számára a megbánás lényeges és alapvető lépés ahhoz, hogy helyeselt állapotba kerüljenek Isten előtt, és kilátásuk lehessen az örök életre (Cs 11:18; 17:30; 20:21).

Egy egész közösség is tanúsíthat megbánást, és egyének is. Például Jónás prédikálására Ninive összes lakosa, a királytól „a legkisebbig” mindenki, megbánást tanúsított, hiszen Isten  szemében mindannyian részestársak voltak a helytelenségben (Jón 3:5–9; vö.: Jr 18:7, 8). Ezsdrás ösztönzésére a száműzetésből visszatérő izraeliták egész gyülekezete elismerte, hogy mint közösség bűnös Isten előtt, és a fejedelmei, vagyis képviselői által fejezte ki a megbánását (Ezs 10:7–14; vö.: 2Kr 29:1, 10; 30:1–15; 31:1, 2). A korintuszi gyülekezet megbánta, hogy megtűrt a berkein belül egy súlyos helytelenségben vétkes személyt. (Vö.: 2Ko 7:8–11; 1Ko 5:1–5.) Még Jeremiás és Dániel próféta sem mentette fel teljesen magát a vétség alól, amikor megvallotta Júda azon helytelenségét, mely a bukásához vezetett (Si 3:40–42; Dá 9:4, 5).

Mi kell az igazi megbánáshoz? A megbánásban az elmének is, és a szívnek is szerepe van. Aki megbánást tanúsít, annak el kell ismernie, hogy helytelen úton járt vagy egy tette helytelen volt, ez pedig megkívánja, hogy azt is belássa, hogy Isten irányadó mértéke és akarata igazságos. Az ő akarata és irányadó mértékei felől való tudatlanság vagy ezek elfelejtése gátat vet a megbánásnak (2Ki 22:10, 11, 18, 19; Jón 1:1, 2; 4:11; Ró 10:2, 3). Ezért küldte el Jehova irgalmasan a prófétáit és a prédikálóit, hogy megbánásra hívják az embereket (Jr 7:13; 25:4–6; Mk 1:14, 15; 6:12; Lk 24:27). Azzal, hogy a keresztény gyülekezet hirdeti a jó hírt, különösen attól kezdve, hogy Kornéliusz megtért, Isten „azt mondja az embereknek, hogy mindenhol mindnyájan tanúsítsanak megbánást” (Cs 17:22, 23, 29–31; 13:38, 39). Isten az írott vagy elmondott Szava által ’meggyőzi’ őket arról, hogy az ő útjai helyesek, az emberekéi viszont helytelenek. (Vö.: Lk 16:30, 31; 1Ko 14:24, 25; Héb 4:12, 13.) Isten törvénye „tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zs 19:7).

Dávid király azt mondta, hogy ’tanítani fogja a törvényszegőket Isten útjaira, hogy a bűnösök visszatérjenek Hozzá’ (Zs 51:13), és ezek a bűnösök kétségtelenül az izraelita társai voltak. Timóteusz azt az utasítást kapta, hogy ne harcoljon az azokhoz a gyülekezetekhez tartozó keresztényekkel, amelyekben szolgál, hanem ’szelídséggel oktassa a kedvezőtlen beállítottságúakat’, hiszen „az Isten talán megbánást ad nekik, amely az igazság pontos ismeretéhez vezet, és talán észre térnek az Ördög csapdájából” (2Ti 2:23–26). Vagyis a megbánásra való felhívás Isten népének gyülekezetén belül és azon kívül is elhangozhat.

A megbánást tanúsító személynek fel kell ismernie, hogy Isten ellen vétkezett (Zs 51:3, 4; Jr 3:25). Ez eléggé nyilvánvaló lehet, ha arról van szó, hogy valaki nyíltan vagy félreérthetetlenül káromolta Istent, rossz célból ejtette ki Isten nevét, vagy más isteneket imádott, például bálványképeket használt (2Mó 20:2–7). Ám akkor is el kell ismernie, hogy Isten ellen vétkezett, vagyis tiszteletlenül bánt Jehovával, ha olyan helytelenségekről van szó, amelyeket „magánügynek” tart, vagy közte és egy másik ember között történt. (Vö.: 2Sá 12:7–14; Zs 51:4; Lk 15:21.) Még a tudatlanságból vagy tévedésből elkövetett helytelenségek esetén is el kell ismernie, hogy bűnössé vált a Szuverén Uralkodó, Jehova Isten előtt. (Vö.: 3Mó 5:17–19; Zs 51:5, 6; 119:67; 1Ti 1:13–16.)

A próféták munkája nagyrészt abból állt, hogy meggyőzzék Izraelt a bűnéről (Ézs 58:1, 2; Mi 3:8–11), mely lehetett bálványimádás (Ez 14:6), igazságtalanság, egy társ elnyomása (Jr 34:14–16; Ézs 1:16, 17), erkölcstelenség (Jr 5:7–9), vagy az, hogy a nép nem bízott Jehova Istenben, sőt inkább emberekben vagy nemzetek katonai erejében bízott (1Sá 12:19–21; Jr 2:35–37; Hó 12:6; 14:1–3). Keresztelő János és Jézus Krisztus üzenete is megbánásra hívta a zsidókat (Mt 3:1, 2, 7, 8; 4:17). Mind János, mind Jézus lerántotta a leplet a népről és a vallási vezetőikről, rámutatva, hogy önelégültek, emberi hagyományokat követnek, képmutatók, és mint nemzet bűnösek (Lk 3:7, 8; Mt 15:1–9; 23:1–39; Jn 8:31–47; 9:40, 41).

Felfogják az értelmét szívükkel: A megbánáshoz tehát az embernek először is fogékony szívűnek kell lennie, hogy meghallja a feddést, illetve felfogja, hogy hibázott. (Vö.: Ézs 6:9, 10; Mt 13:13–15; Cs 28:26, 27.) Nemcsak arról van szó, hogy a megbánást tanúsító személy elméjének fel kell fognia és meg kell értenie azt, amit a fül hall és a szem lát, hanem ami még fontosabb, ’a szívével is fel kell fognia az értelmét [„a gondolatot”, Jn 12:40]’ (Mt 13:15; Cs 28:27). Tehát nem csupán gondolatban kell elismerni a tettek helytelenségét, hanem annak a szívben is tudatosulnia kell. Akik már ismerik Istent, azoknál ez azt jelentheti, hogy ’emlékeznek a szívükben’ az ismeretre és Isten parancsolataira (5Mó 4:39; vö.: Pl 24:32; Ézs 44:18–20), hogy így ’észhez térhessenek’ (1Ki 8:47). Ha jó a szívállapotuk, ’át tudnak változni elméjükben, és próbatétellel meg tudják állapítani, mi az Isten jó, elfogadható és tökéletes akarata’ (Ró 12:2).

Ha valakinek a szívében ott van a hit és az Isten iránti szeretet, őszintén sajnálni fogja a helytelenséget, és bánkódni fog miatta. Az a törvényszegő, aki nagyra értékeli Isten jóságát és nagyságát, nagyfokú lelkiismeret-furdalást fog érezni amiatt, hogy gyalázatot hozott Isten nevére. (Vö.: Jób 42:1–6.) A felebaráti szeretet is arra fogja indítani, hogy szánja-bánja a másoknak okozott kárt, a rossz példát, amelyet mutatott, vagy esetleg azt, hogy a kívülállók előtt  foltot ejtett Isten népének hírnevén. Azért kér bocsánatot Istentől, mert vágyik arra, hogy tiszteletet szerezzen Isten nevének, és jót tegyen a felebarátaival (1Ki 8:33, 34; Zs 25:7–11; 51:11–15; Dá 9:18, 19). Az ilyen bűnbánó személyek ’megtört szívűnek’, ’megtört és alázatos szelleműnek’ érzik magukat (Zs 34:18; 51:17; Ézs 57:15), ’megtört szelleműnek, aki remeg Isten szavától’, mely megbánásra hívja őket (Ézs 66:2), és lényegében „remegve jönnek majd Jehovához és az ő jóságához” (Hó 3:5). Miután Dávid ostobán népszámlálást tartott, „elítélte a szíve” (2Sá 24:10).

Tehát határozottan el kell utasítani a rossz utat, szívből kell gyűlölni, undorodni kell tőle (Zs 97:10; 101:3; 119:104; Ró 12:9; vö.: Héb 1:9; Júd 23), hiszen „Jehova félelme a rossz gyűlölése”, és ez a rossz magában foglalja az önhittséget, a büszkeséget, a gonosz utat és a romlott beszédet (Pl 8:13; 4:24). Ugyanakkor a megbánást tanúsító személynek szeretnie kell az igazságosságot, és szilárdan el kell határoznia, hogy onnantól kezdve ragaszkodik az igazságos úthoz. Ha valaki nem gyűlöli a rosszat, és nem szereti az igazságosságot, akkor nincs, ami igazán arra indítsa, hogy megbánást tanúsítson, és nem lesz ereje eljutni a valódi megtérésig. Ezért volt az, hogy Roboám király ugyan megalázta magát, amikor Jehova éreztette vele a haragját, de utána „azt tette, ami rossz, mert nem szilárdította meg szívét arra, hogy Jehovát keresse” (2Kr 12:12–14; vö.: Hó 6:4–6).

Isten szerinti szomorúság, mely nem a világ szomorúsága: Pál apostol a korintusziaknak írt második levelében utal az „Isten szerinti szomorúság”-ra, amelyet annak hatására mutattak ki, hogy az első levelében megfeddte őket (2Ko 7:8–13). Pál ’sajnálta’ (me·ta·meʹlo·mai), hogy olyan szigorúan kellett írnia nekik, és hogy fájdalmat kellett okoznia nekik, de miután látta, hogy a feddése Isten szerinti szomorúságot váltott ki a keresztényekből, és őszinte megbánásra (me·taʹnoi·a) indította őket a helytelen magatartásuk és életmódjuk miatt, már nem sajnálta, amit tett. Felismerte, hogy az okozott fájdalom a javukra vált, és nem szenvednek semmilyen „kárt”. És nekik sem kellett sajnálatot érezniük a szomorúság miatt, amely megbánásra vezette őket, hiszen ez segített nekik a megmentés útján maradni, megóvta őket a visszaeséstől vagy a hitehagyástól, és az örök élet reményével töltötte el őket. Pál szembeállítja ezt a szomorúságot ’a világ szomorúságával, amely halált hoz’. Ez a fajta szomorúság nem a hitből, nem az Isten iránti szeretetből és nem az igazságosságból táplálkozik. A világ szomorúságát, amely a kudarcból, a csalódásból, a veszteségből, a helytelenségért járó büntetésből és a szégyenből ered (vö.: Pl 5:3–14, 22, 23; 25:8–10), gyakran kíséri keserűség, neheztelés és irigység, sokszor vezet ezekhez az érzésekhez, és nem eredményez maradandó hasznot, nem vezet javuláshoz, és nem ad valódi reményt. (Vö.: Pl 1:24–32; 1Te 4:13, 14.) Akiben a világ szomorúsága van, az a bűn kellemetlen következményei miatt kesereg, nem a bűn miatt, és nem amiatt, hogy gyalázatot hoz Isten nevére (Ézs 65:13–15; Jr 6:13–15, 22–26; Je 18:9–11, 15, 17–19; ellentét végett lásd: Ez 9:4).

Káin esete is jól szemlélteti ezt, aki az első olyan személy volt, akit Isten megbánásra hívott. Jehova figyelmeztette Káint, hogy ’cselekedjen jót’, hogy a bűn ne tudjon diadalmaskodni felette. Ő azonban nem bánta meg gyilkos gyűlöletét, hanem hagyta, hogy az a testvére meggyilkolására indítsa. Amikor Isten kérdőre vonta, kitérő választ adott, és csak miután elhangzott az ítélet felette, akkor fejezett ki némi sajnálatot, de nem az elkövetett helytelenség miatt, hanem a büntetés súlyossága miatt (1Mó 4:5–14). Ezzel megmutatta, hogy ’a gonosztól származik’ (1Jn 3:12).

Ézsau is a világ szomorúságát mutatta ki, amikor megtudta, hogy a testvére, Jákob kapta az elsőszülöttnek járó áldást (az elsőszülöttségi jogot Ézsau korábban közönyösen eladta Jákobnak) (1Mó 25:29–34). Ézsau „rendkívül hangosan és keserűen felkiáltott”, és könnyek között akarta elérni, hogy az apja tanúsítson megbánást (me·taʹnoi·a), vagyis gondolja meg magát (1Mó 27:34; Héb 12:17, Int). A veszteséget sajnálta, nem azt, hogy anyagias beállítottsága miatt ’megvetette az elsőszülöttségi jogot’ (1Mó 25:34).

Jézus elárulása után Júdás „lelkifurdalást érzett [a me·ta·meʹlo·mai egyik alakja]”, megpróbálta visszaadni a korábbi megegyezésért kapott megvesztegetési pénzt, utána pedig öngyilkosságot követett el, felakasztotta magát (Mt 27:3–5). Nyilván összetört a bűntett rettenetes súlya alatt, és valószínűleg amiatt is, hogy vitathatatlanul magára vonta Isten ítéletét. (Vö.: Héb 10:26, 27, 31; Jk 2:19.) Volt lelkifurdalása, érzett kétségbeesést, sőt reményvesztettséget, de semmi jele nem volt az Isten szerinti szomorúságnak, amely megbánáshoz (me·taʹnoi·a) vezet. Nem Istenhez közeledett, hanem a zsidó vezetőket kereste fel, hogy megvallja a bűnét, s visszaadja a pénzt, mivel kétségkívül tévesen azt gondolta, hogy ezzel némileg jóváteheti a bűntettet. (Vö.: Jk 5:3, 4; Ez 7:19.) Az öngyilkosságával csak tetézte azt, hogy árulásban volt vétkes, és hogy hozzájárult egy ártatlan ember halálához. Viselkedése ellentétes Péterével, aki Ura megtagadása után azért sírt keservesen, mert szívből megbánta  tettét, és ennek eredményeként talpra állt (Mt 26:75; vö.: Lk 22:31, 32).

Következésképpen a sajnálat, a lelkiismeret-furdalás és a könnyek nem feltétlenül az őszinte megbánás jelei. A szív indítéka a döntő. Hóseás közölte, hogy Jehova elítélte Izraelt azért, amiért az izraeliták szorult helyzetükben „nem kiáltottak [hozzá] segítségért szívükkel, bár jajgattak ágyaikon. Gabonájuk és édes boruk miatt őgyelegtek . . . Visszatértek, de nem a magasságoshoz”. Amikor azért sóhajtoztak, hogy szabaduljanak meg a veszedelemtől, önző indíték vezérelte őket, amikor pedig eljött az enyhülés, nem arra használták a lehetőséget, hogy szorosabbra fűzzék az Istennel való kapcsolatukat, még inkább ragaszkodva az ő magas irányadó mértékeihez (vö.: Ézs 55:8–11); olyanok voltak, mint „a meglazult íj”, amely sohasem talál célba (Hó 7:14–16; vö.: Zs 78:57; Jk 4:3). A böjtölés, a sírás és a jajgatás helyénvaló volt, de csak akkor, ha a megbánást tanúsító személyek ’a szívüket is megszaggaták’, nem csupán a ruháikat (Jóe 2:12, 13; lásd: BÖJT; GYÁSZ, KESERGÉS).

A helytelenség megvallása: A megbánást tanúsító személy tehát megalázza magát, és keresi Isten arcát (2Kr 7:13, 14; 33:10–13; Jk 4:6–10), esedezve az ő megbocsátásáért (Mt 6:12). Nem olyan, mint az öntelt farizeus Jézus szemléltetésében, hanem inkább olyan, mint az adószedő, akiről Jézus azt mondta, hogy verte a mellét és közben így szólt: „Ó, Isten, légy kegyelmes hozzám, bűnöshöz!” (Lk 18:9–14). János apostol kijelenti: „Ha azt állítjuk: »Nincs bűnünk«, félrevezetjük magunkat, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igazságos ő, hogy megbocsássa nekünk bűneinket, és megtisztítson minket minden igazságtalanságtól” (1Jn 1:8, 9). „Aki elfedezi törvényszegéseit, nem lesz sikeres, aki viszont megvallja és elhagyja azokat, irgalomra lel” (Pl 28:13; vö.: Zs 32:3–5; Jzs 7:19–26; 1Ti 5:24).

Dánielnek a Dániel 9:15–19-ben olvasható imája megmutatja, mit is jelent a bűnök őszinte megvallása: elsősorban Jehova neve foglalkoztatta, és kérését ’nem az izraeliták igazságos tetteinek érdemére’ alapozta, ’hanem Jehova nagy irgalmassága miatt’ esedezett. Vessük össze ezt a tékozló fiú alázatos szavaival is (Lk 15:17–21). Akik őszintén megbánják tetteiket, azok ’kezeikkel együtt a szívüket is felemelik Istenhez’, megvallva a törvényszegésüket és Isten bocsánatáért esedezve (Si 3:40–42).

Valljuk meg egymásnak bűneinket: Jakab tanítvány a következőt tanácsolta: „Valljátok meg azért egymásnak nyíltan bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jk 5:16). A bűnök ilyen megvallásakor nem ember a „segítőnk [„Szószólónk”, Kár.]” Istennél, hiszen egyedül Krisztus tölti be ezt a szerepet az engesztelő áldozata révén (1Jn 2:1, 2). Az emberek maguktól nem képesek helyrehozni az Isten ellen elkövetett helytelenséget, sem a maguk érdekében, sem mások érdekében, hiszen képtelenek gondoskodni a szükséges engesztelésről (Zs 49:7, 8). A keresztények azonban segíthetnek egymásnak; az egymásért mondott imáik ugyan nem befolyásolják Isten jogos eljárásmódját (hiszen egyedül Krisztus váltsága az alap a bűnök megbocsátására), de számítanak Istennél, amikor azért hangzanak el, hogy Isten adja meg a szükséges segítséget és erőt annak, aki vétkezett és segítségre vágyik. (Lásd: IMA: Hogyan válaszol Isten az imákra?)

Megtérés, azaz visszafordulás: A megbánás azt jelzi, hogy egy ember felhagy a helytelen útjával, teljesen elutasítja azt, és elhatározza, hogy a jó úton fog járni. Ha őszinte megbánásról van szó, akkor azt ’megtérés’ fogja követni (Cs 15:3). A megtéréssel összefüggő héber és görög igék (héb.: súv; gör.: sztreʹphó, e·pi·sztreʹphó) egyaránt azt jelentik, hogy ’visszafordul, megfordul vagy visszatér’ (1Mó 18:10; Zs 119:79; Pl 15:1; Jn 20:16; 21:20; Cs 15:36). Szellemi értelemben ez utalhat arra is, hogy valaki elfordul Istentől (vagyis visszatér a bűnös útjához [4Mó 14:43; 5Mó 30:17]), és arra is, hogy Istenhez fordul, vagyis elhagyja bűnös útját (1Ki 8:33).

A megtérés nem pusztán egy magatartás vagy szóbeli megnyilvánulás; „megbánáshoz illő cselekedeteket” foglal magában (Cs 26:20; Mt 3:8). Azt jelenti, hogy valaki tevékenyen ’keresi’ és ’kutatja’ Jehovát, teljes szívével és teljes lelkével (5Mó 4:29; 1Ki 8:48; Jr 29:12–14). Ebből szükségszerűen következik, hogy a megtéréssel az ember Isten kegyét keresi azáltal, hogy ’hallgat Isten szavára’, mely a Bibliában van (5Mó 4:30; 30:2, 8), ’éleslátással tekinti Isten igaz voltát’, amint jobban megérti és egyre inkább értékeli az ő útjait és akaratát (Dá 9:13), megtartja és ’megcselekszi’ a parancsolatait (Ne 1:9; 5Mó 30:10; 2Ki 23:24, 25), ’megtartja a szerető-kedvességet és az igazságosságot, és szüntelen reménykedik Istenben’ (Hó 12:6), felhagy a vallásos képmások használatával vagy a teremtmények bálványozásával, hogy ’Jehova felé fordítsa szívét rendíthetetlenül, és egyedül őt szolgálja’ (1Sá 7:3; Cs 14:11–15; 1Te 1:9, 10), valamint az ő útján jár, nem a nemzetek útján (3Mó 20:23) vagy a saját útján (Ézs 55:6–8). Az ima, az áldozatok, a böjt és a szent ünnepek megtartása hiábavaló és semmit sem ér Isten szemében, ha nem párosul jó tettekkel, igazságossággal,  irgalommal és azzal, hogy az illető felhagy az elnyomással és az erőszakkal (Ézs 1:10–19; 58:3–7; Jr 18:11).

Ez megköveteli, hogy az ember „új szívre és új szellemre” tegyen szert (Ez 18:31), megváltoztassa a gondolkodását, az indítékát és az életcélját, újfajta mentalitást, beállítottságot és erkölcsi tartást öltve magára. Ha valakinek az életútja új irányt vesz, akkor az „új egyéniséget” fog eredményezni, „amely Isten akarata szerint teremtetett igazi igazságosságban és lojalitásban” (Ef 4:17–24), így mentes lesz az erkölcstelenségtől, a mohóságtól, az erőszakos beszédtől és viselkedéstől (Kol 3:5–10; ellentét végett lásd: Hó 5:4–6). Az ilyenek esetében Isten ’kiárasztja’ a bölcsesség szellemét, és megismerteti velük szavait (Pl 1:23; vö.: 2Ti 2:25).

Ennélfogva az őszinte megbánás valóban hatással van az emberre, erőt kölcsönöz neki, és arra indítja, hogy ’megtérjen’ (szó szerint: ’megforduljon’, Csia, Vida) (Cs 3:19). Ezért mondhatta Jézus a laodiceai gyülekezetnek: „légy buzgó, és tanúsíts megbánást” (Je 3:19; vö.: Je 2:5; 3:2, 3). Az ilyen megbánást gyakorlók esetében egyértelműen látható a ’nagy igyekvés, önmaguk tisztázása, az istenfélelem, a vágyakozás és a helytelenség helyrehozása’ (2Ko 7:10, 11). Ha valaki nem törődik azzal, hogy helyrehozza az elkövetett helytelenségeket, az annak a jele, hogy az illetőből hiányzik a valódi megbánás. (Vö.: Ez 33:14, 15; Lk 19:8.)

Az „újonnan megtért” vagy a „csak az imént megtért ember” (Bud.) kifejezés a görögben (ne·oʹphü·tosz) szó szerint azt jelenti, hogy ’újonnan plántált’ vagy ’friss sarjadék’ (1Ti 3:6). Ilyen személyt nem volt szabad szolgálati feladatok végzésével megbízni a gyülekezetben, nehogy „felfuvalkodjon a büszkeségtől, és az Ördögre kimondott ítélet alá kerüljön”.

Mik azok a „holt cselekedetek”, amelyeket a keresztényeknek meg kell bánniuk?

A Héberek 6:1, 2 rámutat, hogy az ’alaptan’ magában foglalja „a holt cselekedetek megbánását és az Isten iránti hitet”, melyet ’a keresztségekről szóló tanítás, a kézrátétel, a halottak feltámadása és az örök ítélet’ követ. A „holt cselekedetek” (mely kifejezés ezenkívül csak a Héb 9:14-ben jelenik meg) nyilván nem pusztán egy helytelenségnél megnyilvánuló bűnös cselekedeteket jelentenek, vagyis nem csupán a bukott test cselekedeteit, melyek halálhoz vezetnek (Ró 8:6; Ga 6:8), hanem az összes olyan cselekedetet jelentik, amely szellemi értelemben holt, hiábavaló és gyümölcstelen.

Egyebek mellett ilyen cselekedetnek számít az önigazolás, vagyis az, amikor az ember Krisztus Jézus és az ő váltságáldozata nélkül igyekszik megerősíteni a saját igazságosságát. Ezért minősült ’holt cselekedetnek’ a zsidó vallási vezetők és mások részéről az, hogy formálisan betartották a Törvényt, hiszen hiányzott belőlük egy alapvető vonás, a hit (Ró 9:30–33; 10:2–4). Emiatt botránkoztak meg Krisztus Jézuson – aki azért volt Isten ’Főközvetítője, hogy megbánást adjon Izraelnek, és a bűnök megbocsátását’ –, ahelyett hogy megbánták volna a bűneiket (Cs 5:31–33; 10:43; 20:21). Ugyanígy az is ’holt cselekedetnek’ számított, ha az emberek annak ellenére megtartották a Törvényt, hogy Krisztus Jézus már betöltötte, ám ők úgy tekintették, mintha az még mindig érvényben volna (Ga 2:16). Ehhez hasonlóan azok a cselekedetek is „holt cselekedetek”, amelyek egyébiránt értékesek, de nem szeretetből erednek, nevezetesen nem az Isten és a felebarát iránti szeretetből (1Ko 13:1–3). Márpedig a szeretetnek ’tettekben és igazságban’ kell megmutatkoznia, összhangban Isten akaratával és útjaival, melyeket a Szava által közöl velünk (1Jn 3:18; 5:2, 3; Mt 7:21–23; 15:6–9; Héb 4:12). Aki Krisztus Jézus által hittel fordul Istenhez, az minden olyan tettet megbán, amely joggal nevezhető ’holt cselekedetnek’, és utána kerülni fogja az ilyen cselekedeteket, így megtisztul a lelkiismerete (Héb 9:14).

A keresztelkedés (vízben való bemerítkezés) – Jézus esetét kivéve – egy olyan jelkép, amelyről Isten gondoskodott, és amely kapcsolódik a megbánáshoz mind a zsidó nemzet tagjai esetében (akik nem tudták tartani magukat az Istennel kötött szövetséghez, amíg az érvényben volt), mind a nemzetekből valók esetében, akik „megfordultak”, hogy szent szolgálatot végezzenek Istennek (Mt 3:11; Cs 2:38; 10:45–48; 13:23, 24; 19:4; lásd: KERESZTELÉS, KERESZTSÉG).

Megbánást nem tanúsító személyek: Az őszinte megbánás hiánya ahhoz vezetett, hogy Izrael és Júda száműzetésbe került, Jeruzsálem kétszer is el lett pusztítva, és végül Isten teljesen elvetette a nemzetet. Amikor az izraeliták feddésben részesültek, nem tértek szívből Istenhez, hanem folyton ’visszatértek a népszerű útra, miként a csatába vágtató ló’ (Jr 8:4–6; 2Ki 17:12–23; 2Kr 36:11–21; Lk 19:41–44; Mt 21:33–43; 23:37, 38). Mivel a szívükben nem akartak megbánást tanúsítani és ’megtérni’, ezért amit hallottak és láttak, nem vezette őket megértésre és ismeretre, „lepel” borult a szívükre (Ézs 6:9, 10; 2Ko 3:12–18; 4:3, 4). Ehhez még a hűtlen vallási  vezetők és próféták, valamint a hamis prófétanők is hozzájárultak, akik még támogatták is a népet a helytelenségben (Jr 23:14; Ez 13:17, 22, 23; Mt 23:13, 15). A keresztényeknek szóló próféciák megjövendölték, hogy Isten jövőbeli tetteit – melyekkel megfeddi az embereket, és megbánásra hívja őket – ugyancsak sokan elutasítják, és hogy amit ezek az emberek elszenvednek, az még inkább megkeményíti a szívüket és megkeseríti őket, mígnem káromolni fogják Istent, pedig pont abból erednek a bajaik és csapásaik, és pont az váltja ki ezeket, hogy elvetik Isten igazságos útjait (Je 9:20, 21; 16:9, 11). Az ilyen személyek ’haragot halmoznak fel maguknak a haragnak és az Isten igazságos ítélete kinyilatkozásának napjára’ (Ró 2:5).

Amit már nem lehet megbánni: Akik ’készakarva gyakorolnak bűnt’, miután megkapták az igazság pontos ismeretét, elérik azt a pontot, amikor már nem lehet megbánni a bűnöket, hiszen még azt is elvetik, amiért Isten Fia meghalt, vagyis beállnak azok soraiba, akik halálra ítélik őt, mivel lényegében „a maguk részéről újból oszlopra feszítik az Isten Fiát, és nyilvános szégyennek teszik ki őt” (Héb 6:4–8; 10:26–29). Ez pedig már megbocsáthatatlan bűn (Mk 3:28, 29). Jobb lett volna, ha az ilyenek „nem ismerik meg pontosan az igazságosság ösvényét, mint hogy, miután pontosan megismerték, elforduljanak a nekik átadott szent parancsolattól” (2Pt 2:20–22).

Mivel Ádám és Éva tökéletes teremtmények voltak, és mivel Isten világosan közölte velük a parancsát, melyet mindketten megértettek, ezért nyilvánvaló, hogy az ő bűnük szándékos volt, amelyre nem lehetett mentségként felhozni semmilyen emberi gyengeséget vagy tökéletlenséget. Ezért Isten ezután következő szavaiban egyáltalán nem rejlett lehetőség a megbánásra (1Mó 3:16–24). Ugyanez a helyzet azzal a szellemteremtménnyel is, aki rávette őket a lázadásra. Ennek a személynek és a hozzá csatlakozó többi angyali teremtménynek a vége örök pusztulás lesz (1Mó 3:14, 15; Mt 25:41). Júdás ugyan tökéletlen volt, de meghitt kapcsolatban volt Isten Fiával, és mégis árulóvá vált, ezért maga Jézus ’a pusztulás fiának’ nevezte őt (Jn 17:12). A „törvénytelenség [hitehagyott] embere” szintén úgy van azonosítva, hogy „a pusztulás fia” (2Te 2:3; lásd: ANTIKRISZTUS; HITEHAGYÁS; TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE). Azok is „elmennek az örök levágatásra”, akik abban az időben, amikor Jézus királyként megítéli az emberiséget, jelképesen a ’kecskék’ közé lesznek sorolva, és az ilyenekre nem fog kiterjedni a megbánásra való felhívás (Mt 25:33, 41–46).

A feltámadás nyújtotta lehetőség: Ezzel szemben Jézus bizonyos első századi zsidó városokról beszélve utalt egy jövőbeli ítéletnapra, amely érinteni fogja ezeket a városokat (Mt 10:14, 15; 11:20–24). Ez azt sejteti, hogy ezeknek a városoknak legalább néhány lakosa fel lesz támasztva, és noha korábban nem tanúsítottak megbánást, s ezért nehéz lesz majd ekkor megbánást tanúsítaniuk, mégis lehetőséget kapnak arra, hogy ezt alázatosan megtegyék, „megforduljanak”, és Krisztus által Istenhez térjenek. Akik ezt ekkor nem teszik meg, azokra örök pusztulás vár. (Vö.: Je 20:11–15; lásd: ÍTÉLETNAP.) Ám akik úgy élnek, ahogy az írástudók és a farizeusok közül sokan, akik szándékosan és tudatosan szembeszálltak Isten szellemének Krisztus általi megnyilvánulásával, azok nem fognak feltámadni, így nem ’menekülhetnek meg a gyehenna ítéletétől’ (Mt 23:13, 33; Mk 3:22–30).

A gonosztevő a kínoszlopon: A Jézus mellett oszlopra feszített gonosztevő, aki valamennyire hitt Jézusban, ígéretet kapott a paradicsomi életre (Lk 23:39–43; lásd: PARADICSOM). Habár némelyek bele akarják magyarázni ebbe az ígéretbe, hogy a gonosztevő itt garanciát kapott az örök életre, a korábban megvizsgált számtalan írásszöveg bizonyíték arra, hogy ez nem jelentheti azt. Az igaz, hogy a gonosztevő beismerte, hogy a bűncselekménnyel helytelenséget követett el – ellentétben Jézussal, aki ártatlan volt (Lk 23:41) –, de semmi jele annak, hogy meggyűlölte a rosszat, és szeretni kezdte az igazságosságot; mivel haldoklott, semmi kétség nem fér hozzá, hogy nem volt lehetősége „megfordulni” és „megbánáshoz illő cselekedeteket” véghezvinni; és nem is keresztelkedett meg (Cs 3:19; 26:20). Ezért úgy tűnik, hogy a feltámadásakor kap lehetőséget ezeknek a megtételére. (Vö.: Je 20:12, 13.)

Hogy lehet az, hogy Isten, aki tökéletes, ’sajnálatot érez’?

Amikor a héber ná·chamʹ abban az értelemben szerepel, hogy ’sajnálatot érez’, akkor a legtöbbször Jehova Istenre vonatkozik. Az 1Mózes 6:6, 7 elmondja, hogy Jehova „sajnálta, hogy embert alkotott a földön, és bánkódott a szívében”, és az ember olyan gonosz lett, hogy Isten úgy határozott, eltörli a föld színéről egy világméretű özönvíz által. Ez nem jelentheti azt, hogy Isten abban az értelemben érzett sajnálatot, hogy hibázott a teremtésnél, hiszen „cselekedete tökéletes” (5Mó 32:4, 5). A sajnálat az örömteli elégedettség és örvendezés ellentéte. Ezért  mindenképp arról van szó, hogy Isten azt sajnálta, hogy miután megteremtette az embert, annak viselkedése nagyon gonosszá vált, és hogy most abban a helyzetben találta magát, hogy kénytelen (jogosan) minden embert elpusztítani Noé és a családja kivételével. Elvégre Isten ’nem gyönyörködik a gonosz halálában’ (Ez 33:11).

M’Clintock és Strong Cyclopædiája megjegyzi: „Azt olvassuk, hogy Isten megbánta tettét [ná·chamʹ, ’sajnál’]; de ez csakis úgy értendő, hogy megváltoztatta a teremtményei iránti viselkedését, vagy a jó kiárasztásában, vagy a rossz kiszabásában; Isten viselkedésének megváltozása abból következik, hogy a teremtményei megváltoztak, tehát az emberek viselkedésének jellemzése után beszél arról, hogy Isten megbánta tettét” (1894, VIII. köt. 1042. o.). Isten igazságos irányadó mértékei állandók, stabilak és változatlanok maradnak, és nem ingadoznak (Ma 3:6; Jk 1:17). Semmilyen körülmény sem indíthatja arra, hogy meggondolja magát ezekkel kapcsolatban, eltérjen tőlük vagy figyelmen kívül hagyja őket. Az intelligens teremtményei viszont jól is, és rosszul is viszonyulhatnak vagy reagálhatnak ezekre a tökéletes irányadó mértékekre és arra, ahogyan Isten alkalmazza őket. Ha jól reagálnak, annak Isten örül, ha rosszul reagálnak, azt sajnálja. Ezenkívül a teremtmények viselkedésében is bekövetkezhet rossz irányú vagy jó irányú változás, és mivel Isten nem változtat az irányadó mértékein, hogy idomuljon ehhez a változáshoz, ezért az öröme (és az azzal együtt járó áldások) ennek megfelelően sajnálattá (és azzal együtt járó fegyelmezéssé vagy büntetéssé) válhat, vagy fordítva. Ennélfogva az ítéleteinél és döntéseinél nyoma sincs szeszélynek, ingatagságnak, megbízhatatlanságnak vagy hibának, vagyis a viselkedése egyáltalán nem kiszámíthatatlan vagy bizarr (Ez 18:21–30; 33:7–20).

Lehet, hogy egy fazekas egy bizonyos fajtájú edényt kezd készíteni, de aztán ha az ’tönkremegy a kezében’, akkor másmilyet készít (Jr 18:3, 4). Ezzel a példával Jehova nem azt szemlélteti, hogy ő abból a szempontból olyan, mint egy emberi fazekas, hogy ’tönkremegy a kezében’ valami, hanem sokkal inkább azt, hogy isteni mivoltánál fogva hatalma van az emberiség felett, hatalma arra, hogy változtasson az eljárásmódján annak megfelelően, hogy az emberek reagálnak-e az igazságosságára és az irgalmára, vagy sem. (Vö.: Ézs 45:9; Ró 9:19–21.) Ezért ’érezhet sajnálatot a veszedelem miatt, amelyet el akart hozni’ egy nemzetre, vagy ezért ’érezhet sajnálatot a jó miatt, amelyről azt mondta magában, hogy megteszi a javára’, de mindez azon múlik, hogy a nemzet miként reagál arra, ahogyan Jehova előtte bánt vele (Jr 18:5–10). Tehát nem arról van szó, hogy a Nagy Fazekas, Jehova hibázott, hanem hogy az emberi „agyag” szívállapotában metamorfózis (átalakulás egyik formából a másikba, alakváltoztatás) megy végbe, ami Jehovából sajnálatot vált ki, vagyis megváltoznak az érzései.

Ez egyénekre is, és nemzetekre vonatkozóan is igaz, és az, hogy Jehova Isten ’sajnálatról’ beszél bizonyos szolgáival, például Saul királlyal kapcsolatban – aki letért az igazságosság útjáról –, azt mutatja, hogy Ő nem rendeli el eleve az ilyen személyek jövőjét. (Lásd: ELŐRETUDÁS, ELŐREELRENDELÉS.) Az, hogy Isten sajnálta, hogy Saul letért a jó útról, nem azt jelenti, hogy Isten rosszul döntött, amikor őt választotta királynak, és emiatt érzett sajnálatot. Egész biztos, hogy Isten inkább azért érzett sajnálatot Saullal kapcsolatban, mert ő szabad akarattal felruházott egyénként nem fordította javára az Istentől kapott ragyogó kiváltságát és lehetőségét, és mert a Saul viselkedésében bekövetkezett változás Isten részéről is változtatást kívánt meg a vele való bánásmódjában (1Sá 15:10, 11, 26).

Amikor Sámuel próféta bejelentette, hogy Isten elveti Sault, azt mondta, hogy „Izrael Kiválósága. . . nem bizonyul hazugnak. Nem fog sajnálkozni, mert nem földi ember ő, hogy sajnálkozzon” (1Sá 15:28, 29). A földi emberről sokszor bebizonyosodik, hogy nem állja a szavát, nem tudja betartani az ígéretét, vagy nem tud megfelelni egy megállapodás feltételeinek; mivel tökéletlen, vét az ítélkezésben, és ezért érez sajnálatot. Ez azonban sohasem fordul elő Istennel (Zs 132:11; Ézs 45:23, 24; 55:10, 11).

Isten szövetsége – mely Isten és „minden test” között köttetett az özönvíz után – például feltétel nélkül garantálta, hogy Isten soha többé nem árasztja el vízzel az egész földet (1Mó 9:8–17). Ezért aztán kizárt dolog, hogy Isten változtasson a véleményén a szövetséggel kapcsolatban, vagy hogy „sajnálkozzon” a szövetség miatt. Ugyanígy, az Ábrahámmal kötött szövetség esetében Isten mintegy „törvényes garancia”-ként „esküvel lépett közbe”, hogy ’teljesebben megmutassa az ígéret örököseinek az ő elhatározásának változhatatlanságát’, vagyis azt, hogy az ígérete és az esküje „két változhatatlan dolog. . ., amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon” (Héb 6:13–18). Ehhez hasonlóan Isten szemében az sem ’sajnálnivaló’, hogy esküvel megerősített szövetséget kötött a Fiával egy Melkisédek módja szerinti papságra (Héb 7:20, 21; Zs 110:4; vö.: Ró 11:29).

 Az viszont lehet, hogy Isten egy ígéret elmondásakor vagy egy szövetség megkötésekor követelményeket állít fel vagy feltételeket szab annak, akinek az ígéretet teszi vagy akivel szövetséget köt. Izraelnek megígérte, hogy ’különleges tulajdonává’, valamint ’papok királyságává és szent nemzetté’ válik, ha igazán hallgat a szavára, és megtartja a szövetségét (2Mó 19:5, 6). Isten a maga részéről hű is maradt a szövetséghez, Izrael azonban nem; az izraeliták folyton megszegték a szövetséget (Ma 3:6, 7; vö.: Ne 9:16–19, 26–31). Ezért amikor Isten végül úgy határozott, hogy felbontja a szövetséget, ez teljesen igazságos volt a részéről, és azért, hogy az ígéret nem teljesedett be, a felelősség teljes mértékben a szövetséget megszegő izraelitákat terhelte (Mt 21:43; Héb 8:7–9).

Ugyanígy, Isten akkor is ’sajnálatot érezhet’ és ’megfordulhat’, elállva egy büntetés végrehajtásától, ha az erről szóló figyelmeztetése változást idéz elő a vétkes fél gondolkodásmódjában és viselkedésében (5Mó 13:17; 2Sá 24:16). Volt, hogy az ilyen személyek visszatértek hozzá, és akkor ő is ’visszatért’ hozzájuk (Za 8:3; Ma 3:7). Jehovának ez nem fáj, inkább örömet szerez, hiszen nem gyönyörködik a bűnösök halálában (Lk 15:10; Ez 18:32). Habár nem tér el az igazságos irányadó mértékeitől, segítséget nyújt, hogy az emberek hozzá térhessenek; és az emberek arra kapnak buzdítást, hogy ezt tegyék. Jehova kedvesen kéri őket, hogy térjenek vissza, ’kitárja kezét’ feléjük, és a képviselői által ezt mondja nekik: „Kérlek benneteket, térjen meg ki-ki gonosz útjáról . . . nehogy. . . veszedelmet hozzak rátok”; „kérlek benneteket, ne tegyétek ezt az utálatosságot, amit gyűlölök!” (Ézs 65:1, 2; Jr 25:5, 6; 44:4, 5). Elegendő időt hagy a változásra (Ne 9:30; vö.: Je 2:20–23), és nagy türelmet és béketűrést mutat, hiszen „nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” (2Pt 3:8, 9; Ró 2:4, 5). Olykor kedvesen még arról is gondoskodott, hogy az üzenetét hatalmas cselekedetek, vagyis csodák kísérjék, melyek megerősítették, hogy a követei tőle kapták a küldetésüket, illetve ezek a csodák megszilárdították azok hitét, akik hallották az üzenetét (Cs 9:32–35). Ha nem reagálnak az üzenetére, fegyelmez; megvonja a kegyét és a védelmét, és ezáltal hagyja, hogy a megbánást nem tanúsító személy nélkülözéseket, éhínséget és az ellenség elnyomása miatt szenvedést tapasztaljon, mert lehet, hogy ez észhez téríti, újra helyénvaló félelmet fog érezni Isten iránt, vagy felismeri, hogy a bolondság útján járt, és rosszul ítélte meg a dolgokat (2Kr 33:10–13; Ne 9:28, 29; Ám 4:6–11).

Isten türelmének azonban van határa, és ha eljön ez a pont, akkor ’belefárad, hogy sajnálatot érezzen’; ha ekkor úgy dönt, hogy büntetést szab ki, akkor ezen már nem változtat (Jr 15:6, 7; 23:19, 20; 3Mó 26:14–33). Az ilyen emberekkel kapcsolatban már nemcsak ’kigondolja’ vagy ’elkészíti’ a veszedelmet (Jr 18:11; 26:3–6), hanem elérkezik az a pont, amikor a döntése megmásíthatatlan (2Ki 23:24–27; Ézs 43:13; Jr 4:28; So 3:8; Je 11:17, 18).

Isten az összes szolgájának példát mutat azzal, hogy kész megbocsátani a megbánást tanúsító személyeknek, valamint irgalmasan megnyitja az utat a megbocsátás felé még akkor is, ha az illető többször is bűnt követ el (Mt 18:21, 22; Mk 3:28; Lk 17:3, 4; 1Jn 1:9; lásd: MEGBOCSÁTÁS).