Az, amikor valaki megbocsát egy vétkesnek, felhagy a nehezteléssel, melyet az ellene vétkező iránt érez, és lemond minden jogáról, amely által elégtételt vehetne.

A héber szá·lachʹ ige (megbocsát) kizárólag arra vonatkozik, amikor Isten bocsát meg egy bűnösnek, ami által a bűnös – válaszul a megbocsátásért mondott, őszinte imájára vagy egy közbenjáró imájára – újra elnyerheti Isten kegyét (4Mó 14:19, 20; 1Ki 8:30).

Egy másik héber szó, a ná·száʼʹ, melyet olykor úgy fordítanak, hogy „megbocsátás”, utalhat arra is, amikor Isten bocsát meg, és arra is, amikor az emberek (1Mó 18:24; 50:17). Abban az értelemben is előfordul a Szentírásban, hogy ’emel’, ’feltesz’ és ’felemel’ (1Mó 45:19; 2Mó 6:8; 2Ki 2:16), valamint ’fog’ (1Mó 27:3) és ’elvesz’ (4Mó 16:15). A szó alapjelentése viszont ’visz, hordoz, visel’ (1Mó 47:30; 1Ki 2:26; Ez 44:12, 13). Azok a példák is ezt sejtetik, amikor a ná·száʼʹ helyénvalóan úgy van fordítva, hogy „megbocsátás”. A Szentírás beszél az Azázelért való kecskéről, amely elviszi a bűnt, és a jövendölés szerint a Messiás hordozza az emberek vétkét (3Mó 16:8, 10, 22; Ézs 53:12). Azáltal válik lehetségessé számukra a megbocsátás, hogy a Messiás hordozza vagy elviszi a vétkeket. (Lásd: AZÁZEL.)

A görög Septuaginta olykor az a·phiʹé·mi szót használja, amikor a héber ná·száʼʹ szó a megbocsátás gondolatát hordozza. Az a·phiʹé·mi szó alapjelentése: ’elenged’. Emellett a ’megbocsátást’ is magában foglalhatja. A Róma 4:7-ben Pál apostol idézi a Zsoltárok 32:1-et (31:1, LXX), ahol arról van szó, hogy Jehova „lázadás”-t bocsát meg, és Pál az a·phiʹé·mi szónak azt az alakját használja, amellyel a görög Septuaginta a héber ná·száʼʹ szót fordítja. A kifejezés máshol is előfordul a Keresztény Görög Iratokban, és egyaránt vonatkozik arra, hogy Isten bocsát meg bűnöket, illetve hogy emberek bocsátanak meg bűnöket, ami adósságok elengedését is magában foglalja (Mt 6:12, lábj.; 6:14, 15; 18:32, 35).

Isten Izrael nemzetének adott törvénye alapján úgy nyerhetett megbocsátást az, aki Isten vagy egy embertársa ellen bűnt követett el, ha először a Törvényben előírtak szerint helyrehozta a helytelenséget, majd pedig a legtöbb esetben vért kellett bemutatnia felajánlásként Jehovának (3Mó 5:5–6:7). Ezért jelentette ki Pál a következő alapelvet: „Igen, csaknem mindent vérrel tisztítanak meg a Törvény szerint, és vér kiontása nélkül nincsen megbocsátás” (Héb 9:22). Az állatáldozatok vére azonban ténylegesen nem tudta elvenni a bűnöket, és nem tudta tökéletesen megtisztítani a vétkes lelkiismeretét (Héb 10:1–4; 9:9, 13, 14). Ezzel szemben a megjövendölt új szövetség lehetővé tette a valódi megbocsátást, amely Jézus Krisztus váltságáldozatán alapul (Jr 31:33, 34; Mt 26:28; 1Ko 11:25; Ef 1:7). Jézus azzal, hogy meggyógyított egy béna embert, már a földön létekor is bemutatta, hogy hatalma van a bűnök megbocsátására (Mt 9:2–7).

Jehovára rendkívüli módon jellemző, hogy olyan Isten, aki megbocsát azoknak, akik ezt kérik tőle. Jehova „bővelkedik” a megbocsátásban, ahogy az Jézus szemléltetéseiből is kiderül, mégpedig a tékozló fiúról, illetve egy olyan királyról szóló szemléltetéséből, aki elengedte egy rabszolga 10 000 talentumnyi (60 000 000 dénár, vagyis kb. 40 000 000 dollár) adósságát, míg a rabszolga nem akarta elengedni a rabszolgatársa mindössze 100 dénárnyi (kb. 70 dollár) adósságát (Ézs 55:7; Lk 15:11–32; Mt 18:23–35). Jehova megbocsátása mégsem érzelgősségből fakad, ugyanis nem hagyja büntetés nélkül a szégyenteljes tetteket (Zs 99:8). Nem vonakodik megbüntetni azokat, akik szándékosan szembehelyezkednek vele  és igazságos útjaival (2Mó 34:6, 7). Józsué figyelmeztette Izraelt, hogy Jehova nem fogja megbocsátani a hitehagyását (Jzs 24:19, 20; vö.: Ézs 2:6–9).

Isten meghatározott egy módot, ahogyan kereshetjük és elnyerhetjük a megbocsátását. El kell ismernünk a bűnünket, fel kell ismernünk, hogy ez Isten elleni vétség, maradéktalanul meg kell vallanunk azt, szívünk mélyéről fakadó szomorúságot kell éreznünk a helytelenség elkövetése miatt, és el kell határoznunk, hogy nem követjük el és nem gyakoroljuk többé (Zs 32:5; 51:4; 1Jn 1:8, 9; 2Ko 7:8–11). Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy jóvátegyük a helytelenséget vagy az okozott kárt (Mt 5:23, 24). Majd pedig imádkoznunk kell Istenhez, kérve, hogy Krisztus váltságáldozata révén bocsásson meg nekünk (Ef 1:7; lásd: MEGBÁNÁS).

Ezenkívül a keresztények számára követelmény, hogy bocsássák meg az ellenük elkövetett vétségeket, függetlenül attól, hogy hányszor érte őket sérelem (Lk 17:3, 4; Ef 4:32; Kol 3:13). Isten nem bocsát meg azoknak, akik nem hajlandók megbocsátani másoknak (Mt 6:14, 15). Ám még ha egy súlyos helytelenség miatt bekövetkezik is az, hogy „a gonosz embert” kizárják a keresztény gyülekezetből, az illető a kellő időben megbocsátást nyerhet, ha bizonyítja, hogy valóban megbánta a tettét. Akkor a gyülekezet minden tagja bizonyíthatja az iránta való szeretetét (1Ko 5:13; 2Ko 2:6–11). Ha viszont valaki rosszindulatúan, szándékosan gyakorol bűnt, és nem bánja meg, akkor a keresztények nem kötelesek megbocsátani neki. Az ilyen személy Isten ellenségévé válik (Héb 10:26–31; Zs 139:21, 22).

Helyénvaló Isten megbocsátását kérni mások számára, akár egy egész gyülekezet számára is. Mózes is ezt tette Izrael nemzetéért, amikor megvallotta a nemzet bűnét, és kérte Isten megbocsátását. Jehova meg is hallgatta az imáját (4Mó 14:19, 20). Salamon szintén imádkozott azért a templom felavatásakor, hogy Jehova bocsásson meg a népének, ha az bűnt követ el, de felhagy a helytelenséggel (1Ki 8:30, 33–40, 46–52). Ezsdrás közbenjárt a nép érdekében, amikor nyilvánosan megvallotta a hazatelepült zsidók bűneit. Szívből fakadó imájának és ösztönzésének köszönhetően a nép lépéseket tett annak érdekében, hogy elnyerje Jehova megbocsátását (Ezs 9:13–10:4, 10–19, 44). Jakab azt a buzdítást adta, hogy ha valaki szellemileg beteg, hívja magához a gyülekezet véneit, hogy azok imádkozzanak felette, és „ha bűnöket követett is el, megbocsáttatik neki” (Jk 5:14–16). Van azonban „olyan bűn, amely halált von maga után”, mégpedig a szent szellem elleni bűn, vagyis az, amikor valaki szándékosan gyakorol bűnt, amit nem bocsát meg Isten. A keresztények nem imádkozhatnak azokért, akik ilyen bűnben vétkesek (1Jn 5:16; Mt 12:31; Héb 10:26, 27; lásd: BŰN; SZELLEM).