A Bibliában az, aki megfejtett vagy értelmezett valamit, kétféleképpen tehette ezt. Lehet, hogy fordítóként vagy tolmácsként egy bizonyos nyelven kimondott vagy leírt szavak jelentését közvetítette – akár írásban, akár szóban – olyan személyeknek, akik más nyelvet beszéltek vagy más nyelven olvastak. Ám arra is mondták azt, hogy megfejt vagy értelmez valamit, aki bibliai próféciákat magyarázott meg, feltárva mások előtt az Istentől eredő prófétai álmok, látomások és üzenetek jelentését, jelentőségét és értelmét.

Fordítás: Amikor az emberek Bábel tornyát építették, és Isten összezavarta a nyelvüket, az emberi család egyik pillanatról a másikra többnyelvűvé vált. Ez vezetett ahhoz, hogy kialakult a tolmácsolás vagy fordítás mint új foglalkozás (1Mó 11:1–9). Mintegy öt évszázaddal később József úgy próbálta meg eltitkolni a kilétét a héber testvérei elől, hogy egyiptomi nyelven beszélt, és egy tolmács fordította a szavait (1Mó 42:23). Ebben a leírásban a héber líc (csúfol, gúnyol) egyik formája szerepel, és ezt adják vissza úgy, hogy „tolmács”. Olykor azonban ezt a szót úgy fordítják, hogy „szószóló”, és ilyenkor egy idegen nyelvben jártas követre utalnak vele. Ez figyelhető meg abban az esetben, amikor „Babilon fejedelmei” elküldték „a szószólóikat”, hogy beszéljenek Ezékiással, Júda királyával (2Kr 32:31).

Amikor Isten i. sz. 33 pünkösdjén kitöltötte a szent szellemét Krisztus hűséges tanítványaira, akkor ennek az idegen nyelveken szólás ajándéka volt az egyik megnyilvánulása. Ekkor azonban nem az ismétlődött meg, ami 22 évszázaddal korábban Sineár síkságán történt, hiszen itt nem arról volt szó, hogy az eredeti nyelv helyébe egy új lépett, hanem ezek a tanítványok továbbra is beszélték az anyanyelvüket, csak ezzel egy időben képesek voltak idegen nyelvű csoportok nyelvén is beszélni az Isten nagyszerű dolgairól (Cs 2:1–11). Ezen a képességen kívül a korai keresztény gyülekezet tagjaira a szellem további természetfölötti ajándékai is kiáradtak, például tudtak fordítani egyik nyelvről a másikra. A keresztények emellett útmutatást kaptak arra vonatkozóan, hogy hogyan tudnak megfelelőképpen élni ezzel az ajándékkal (1Ko 12:4–10, 27–30; 14:5, 13–28).

Az egyik nyelvről a másikra való fordítás legkiemelkedőbb példája a Biblia, melyet sok-sok nyelvre ültettek át. Ez gigászi feladat volt, amely több évszázadot vett igénybe. Ma ez a könyv, a Biblia részben vagy egészben jóval több mint 3000 nyelven elérhető. Ezek a fordítások azonban nem ihletettek, ahogyan a fordítók sem ihletés  alatt dolgoztak. A történelem tanúsága szerint ez a fordítási munka az i. e. III. századra nyúlik vissza. Ekkor kezdték készíteni a görög Septuagintát, amikor is az ihletett Szentírásnak a héber és arámi részét – ma 39 könyvnek veszik – lefordították a görög köznyelvre, vagyis a koinéra, mely az akkori idők nemzetközi nyelve volt.

A Keresztény Görög Iratok 27 könyvének írói gyakran idéztek a Héber Iratokból. Ez a 27 könyv tette teljessé a bibliai kánont. Úgy tűnik, hogy ezek az írók olykor a görög Septuagintát vették alapul, és nem ők maguk fordították le az Írások héber szövegeit. (Vö. a Zs 40:6-ot [39:7, LXX] a Héb 10:5-tel.) De arra is van példa, hogy ők fordítottak le ilyen részleteket, meglehetősen szabadon, ami jól látható, ha összevetjük a Hóseás 2:23-at a Róma 9:25-tel. Ezenkívül volt, hogy a saját szavaikkal körülírtak egy héber szövegrészt, és nem szóról szóra fordították le, amit megfigyelhetünk, ha összevetjük az 5Mózes 30:11–14-et a Róma 10:6–8-cal.

Ezek a bibliaírók az olvasóik érdekében gyakorta lefordítottak személyneveket, címeket, földrajzi neveket vagy kifejezéseket. Megadták például a következő személynevek jelentését: Kéfás, Barnabás, Tábita, Barjézus és Melkisédek (Jn 1:42; Cs 4:36; 9:36; 13:6, 8; Héb 7:1, 2); címek jelentését: Immánuel, Rabbi és Messiás (Mt 1:23; Jn 1:38, 41); földrajzi nevek jelentését: Golgota, Siloám és Sálem (Mk 15:22; Jn 9:7; Héb 7:2); valamint lefordítottak bizonyos kifejezéseket is: „Talita kúmi” és „Éli, Éli, lama szabaktáni?” (Mk 5:41; 15:34).

Máté először héberül írta az evangéliumi beszámolóját. Ez Jeromos, Euszebiosz, Órigenész, Iréneusz és Papiasz klasszikus műveiből derül ki. Azt viszont nem tudni, hogy később ki fordította le görögre ezt az evangéliumot. Ha maga Máté, ahogy némelyek vélik, akkor az Írásoknak ez az egyetlen olyan része, amely tudomásunk szerint ihletett fordítás.

A klasszikus görög nyelvben a her·mé·neuʹó szó gyakran abban az értelemben használatos, hogy ’magyaráz, tolmácsol, ismertet’. A Keresztény Görög Iratokban az a jelentése, hogy ’lefordít’ (Jn 1:42; 9:7; Héb 7:2). Hasonlít egy görög istennek, Hermésznek (Mercuriusnak) a nevére, akiről az ókori mitológia szakértői úgy vélik, hogy nemcsak az istenek követe, küldötte és tolmácsa volt, hanem az írók, szónokok és fordítók pártfogója is. Lisztrában a pogányok „Hermésznek” hívták Pált, „mivel ő vitte a szót” (Cs 14:12). A me·taʹ prefixum (szó eleji toldalék) a ’változtatás’ gondolatát hordozza, ezért ha hozzátesszük a her·mé·neuʹó szóhoz, me·ther·mé·neuʹo·mai lesz – amely többször is előfordul a Bibliában –, és azt jelenti, hogy ’egyik nyelvről a másikra változtat vagy fordít’, és mindig szenvedő szerkezetben használják, például: „lefordítva” (Mt 1:23).

Próféciák megfejtése és értelmezése: A di·er·mé·neuʹó szó a her·mé·neuʹó szó nyomatékos formája. Rendszerint nyelvek fordításával kapcsolatban használatos (Cs 9:36; 1Ko 12:30), de jelentheti azt is, hogy ’teljesen megmagyaráz, értelmez’. Ezért használta Lukács a di·er·mé·neuʹó szót, amikor arról számolt be, hogy az Emmausba vezető úton két tanítvánnyal találkozva Jézus hogyan ’kezdte el’ Mózes és a próféták írásaitól, és hogyan „értelmezte nekik azokat a dolgokat, amelyek őrá vonatkoznak az összes Írásban”. Ez a két tanítvány később aztán hírül adta a többieknek, hogy mi történt, és hogyan ’tárta fel nekik Jézus teljesen az Írásokat’ (Lk 24:13–15, 25–32).

A dü·szer·méʹneu·tosz szó ennek épp az ellenkezőjét jelenti. Pál használta ezt a szót, mely egyedül a Héberek 5:11-ben fordul elő, és a jelentése: ’nehéz értelmezni’, vagyis „nehéz megmagyarázni”. (Lásd: Int.)

Egy másik görög szó, amelyet „értelmezés”-nek fordítanak, az e·piʹlü·szisz. Ez abból az igéből származik, amelynek szó szerinti jelentése: ’feloldódik v. szabadul valamiből’ (ebből jön a ’magyaráz’ v. ’megfejt’ jelentés). Az igaz prófécia nem emberi véleményekből vagy értelmezésekből táplálkozik, hanem Istentől ered. Ezért írja Péter a következőket: „az Írásnak egyetlen próféciája sem származik valamilyen egyéni értelmezésből [e·pi·lüʹsze·ósz]. . . .hanem Istentől szóltak emberek, amint a szent szellem vezette őket” (2Pt 1:20, 21). A bibliai próféciák ennélfogva sosem úgy keletkeztek, hogy bizonyos személyek az események vagy irányzatok elemzéséből okos következtetéseket vontak le, és ezek alapján jósoltak.

Némelyik prófécia jelentése kézenfekvő volt, így nem kellett megfejteni vagy értelmezni. Ilyen volt az, amikor a próféta kijelentette a júdaiaknak, hogy 70 évig a babiloni király fogságában lesznek, vagy hogy Babilon ’elhagyatott pusztaság’ lesz. Természetesen nem mindig lehetett tudni, hogy mikor teljesedik egy prófécia, bár némely esetben a prófécia nyíltan feltárta a teljesedés időpontját is. Viszont számtalanszor előfordult, hogy a próféciákat vagy azok egyes vonásait csak részben értették akkor, amikor kapták, és ahhoz, hogy teljesen megértsék vagy értelmezni tudják, várni kellett addig, míg Isten megfelelőnek nem látta az időt arra, hogy világossá tegye ezeket. Mindez elmondható Dániel némely próféciájáról, illetve a Messiásra és a vele kapcsolatos szent titokra vonatkozó próféciákról (Dá 12:4, 8–10; 1Pt 1:10–12).

 Egyiptom összes mágiát űző papja és összes bölcse tehetetlenül állt, amikor meg kellett volna fejtenie azokat az álmokat, melyeket a fáraó kapott Istentől. „Nem volt köztük, aki megfejtette volna azokat a fáraónak” (1Mó 41:1–8). Ekkor hívták fel a fáraó figyelmét arra, hogy József korábban meg tudta fejteni a fáraó főpohárnokának és fősütőmesterének az álmát (1Mó 40:5–22; 41:9–13). József azonban már akkor sem magának tulajdonította a megfejtést, hanem Jehovára irányította a figyelmüket, hogy ő az álmok megfejtője: „Vajon a megfejtés nem Isten dolga?” (1Mó 40:8). Ezért amikor hívatták a fáraóhoz, hogy fejtse meg az álmát, kijelentette: „Ne rám tekints! Isten hirdet jólétet a fáraónak” (1Mó 41:14–16). A megfejtés hallatán még a fáraó is elismerte, hogy Józsefben „Isten szelleme van”, hiszen „Isten. . . tudatta [Józseffel] mindezt” (1Mó 41:38, 39).

Isten hasonlóképpen Dánielt is felhasználta, hogy tudassa Nabukodonozorral az álmai megfejtését. Dániel először imádkozott Istenhez, hogy értesse meg vele a titkot, ő pedig éjszakai látomásban válaszolt is az imára. Ezután Dánielt a király elé vitték, ahol egyrészt el kellett mondania az álmot, melyet a király elfelejtett, másrészt meg is kellett fejtenie (Dá 2:14–26). Dániel bevezetésképpen emlékeztette a királyt arra, hogy a bölcsei, mágusai, mágiát űző papjai és asztrológusai közül egy sem tudta megfejteni az álmát. „De van Isten az egekben – folytatta Dániel –, aki a titkok Feltárója . . . Előttem pedig ez a titok nem azért tárult fel, mintha bennem nagyobb bölcsesség volna, mint bárki más élőben, hanem azért, hogy annak megfejtése a király tudomására jusson” (Dá 2:27–30).

Egy másik alkalommal a mágiát űző papok, mágusok, káldeusok és asztrológusok megint csak képtelenek voltak megfejteni a király álmát, mely ezúttal egy nagy fáról szólt, amelyet kivágtak. Ismét Dánielt hívatták, ő pedig újfent hangsúlyozta, hogy a prófécia Istentől származik. A király lényegében el is ismerte ezt, amikor így szólt Dánielhez: „jól tudom, hogy a szent istenek szelleme van benned”; „te képes vagy rá, mert a szent istenek szelleme van benned” (Dá 4:4–18, 24).

Évekkel később, azon az éjszakán, amikor Babilon a médek és perzsák kezébe került, Jehovának ezt az idős szolgáját újra hívatták, hogy fejtse meg azt az üzenetet, melyet a király Istentől kapott. Ezúttal Belsazár lakomáján egy titokzatos kéz a következőket írta a palota falára: MENE, MENE, TEKEL, PARSZIN. Babilon egyetlen bölcse sem tudta megfejteni a rejtélyes írást. Ám az anyakirályné ekkor szóba hozta, hogy Dániel még mindig köztük van, és hogy benne „a szent istenek szelleme van”, valamint „világosságot, éleslátást és olyan bölcsességet találtak benne, mint az istenek bölcsessége”. Ez az írás valóban egy prófécia volt, és miközben Dániel megfejtette a jelentését, ismét magasztalta Jehovát, az igaz próféciák Istenét (Dá 5:1, 5–28).