Az a cselekedet vagy folyamat, hogy valamit vagy valakit szentté tesznek, elválasztva, vagyis elkülönítve Jehova szolgálatára, illetve arra, hogy Jehova felhasználja; az az állapot, hogy valami vagy valaki szent, megszentelt vagy megtisztított. A „megszentelés” szó magára a tettre helyezi a hangsúlyt, amely által a szentséget elérik, nyilvánvalóvá teszik vagy megőrzik. (Lásd: SZENTSÉG.) A héber qá·dhasʹ igéből származó szavakat, valamint a görög haʹgi·osz melléknévvel rokon szavakat fordítják úgy, hogy „szent”, „megszentelt” és „elkülönített”.

A témakört akkor érthetjük meg jobban, ha megvizsgáljuk, hogy az eredeti nyelveken hogyan használták ezeket a szavakat. A Szentírás 1. Jehova Istenre, 2. Jézus Krisztusra, 3. angyalokra, 4. emberekre és állatokra, 5. tárgyakra, 6. időszakokra vagy eseményekre és 7. területekre vonatkozóan használja őket. A „megszentel” szó héber megfelelője olykor abban az értelemben fordul elő, hogy valaki felkészül vagy elkészül, illetve megfelelő állapotba kerül. Jehova megparancsolta Mózesnek, hogy mondja meg a panaszkodó izraelitáknak: „Szenteljétek meg magatokat holnapra, mert húst fogtok enni” (4Mó 11:18). Mielőtt Izrael átkelt a Jordánon, Józsué ezt az utasítást adta: „Szenteljétek meg magatokat, mert holnap Jehova csodálatos dolgokat visz véghez köztetek” (Jzs 3:5). A megszentel szó mindig vallási, szellemi és erkölcsi értelemben szerepel. Arra vonatkozhat, hogy valaki elhatárolódik minden olyasmitől, ami nem tetszik Jehovának, vagy ami rossz az ő szemében, például a fizikai tisztátalanságtól. Isten ezt mondta Mózesnek: „Menj a néphez, és szenteld meg őket ma és holnap, és mossák ki felsőruháikat. . . .mert a harmadik napon Jehova az egész nép szeme láttára leszáll a Sínai-hegyre” (2Mó 19:10, 11). Itt a megszentel szó jelentése ’megtisztít’ vagy ’megtisztul’, miként a 2Sámuel 11:4-ben is, ahol ez olvasható: „Az asszony éppen akkor szentelődött meg tisztátalanságából.”

Jehova meghagyta Izraelnek, hogy különüljön el a világ nemzeteitől, és maradjon tiszta a  szokásaiktól. Ő maga pedig törvényekkel látta el az izraelitákat, hogy elkülönültek maradjanak. E törvények között volt olyan, amely meghatározta, hogy az étkezés szempontjából mi számít tisztának, és mi tisztátalannak. Majd meg is indokolta, hogy miért várja el ezt a néptől: „Mert én vagyok Jehova, a ti Istenetek; szenteljétek meg magatokat, és legyetek szentek, mert én szent vagyok” (3Mó 11:44).

Jehova Isten: Jehova Isten szent és abszolút értelemben tiszta. Mivel ő a Teremtő és a világmindenség szuverén ura, ezért joga van ahhoz, hogy minden teremtménye kizárólagos imádatot mutasson be neki. Ennélfogva azt mondja, hogy meg fogja mutatni a szentségét, tenni fog azért, hogy megszentelje magát és a nevét az összes teremtménye előtt: „Fölmagasztalom és megszentelem magamat, és megismertetem magamat sok nemzet szeme láttára; és megtudják, hogy én vagyok Jehova” (Ez 38:23). Akik vágynak a kegyére és élni szeretnének, azoknak ’meg kell szentelniük’ őt és a nevét, azaz úgy kell tekinteniük ezt a nevet, mint ami minden más név felett áll és el van különítve (3Mó 22:32; Ézs 8:13; 29:23). Amikor Jézus imádkozni tanította a követőit, rámutatott, hogy ez a legfontosabb: „Égi Atyánk, szenteltessék meg [vagyis „legyen szentnek tekintve és bánjanak vele ennek megfelelően”] a neved” (Mt 6:9, Rbi8, lábj.).

Jézus Krisztus: Jehova Isten kiválasztotta az egyszülött Fiát, és a földre küldte, hogy a neve érdekében végezzen el egy különleges munkát, illetve hogy váltságul adja az életét az emberiségért. A zsidó nemzet azonban nem úgy fogadta és nem úgy tisztelte őt, mint aki Isten ’elküldöttje’; sőt, e nemzet tagadta, hogy ő Isten Fia, és hogy Isten hatalommal ruházta fel őt. Jézus erre így válaszolt: „nekem, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, azt mondjátok: »Káromlást szólsz«, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?” (Jn 10:36).

Amikor Péter apostol a keresztényeknek írt, azt mondta nekik, hogy ’szenteljék meg a Krisztust mint Urat a szívükben’. Rámutatott, hogy aki ezt teszi, az távol tartja magát a rossztól, és jót tesz. A nemzetekből valók áhítatot és félelmet éreznek más emberek, illetve bizonyos dolgok iránt. Egy kereszténynek azonban Krisztust kell szeretnie, ő legyen rá ösztönző hatással. Ha ezt sikerül megvalósítania, akkor elismeri, hogy Krisztus az élet Isten által kijelölt Főközvetítője, a Messiás-Király, Isten Főpapja, és az a személy, aki váltságul adta az életét. Követnie kell Krisztus példáját a jó viselkedésben, és meg kell őriznie a jó lelkiismeretét a saját, keresztényi viselkedésével kapcsolatban. Ha pedig valaki, akár egy uralkodó, szigorúan követeli egy kereszténytől a benne lévő reménység okát, akkor ő, amennyiben ily módon a szívében megszenteli Krisztust, ügyesen fogja védelmezni a reménységét, mindezt szelíden és mélységes megbecsülést tanúsítva (1Pt 3:10–16).

Angyalok: Jézus „szent”-nek nevezi Isten angyalait, mint akik meg vannak szentelve, el vannak különítve arra, hogy Jehova valamilyen szent ügyért felhasználja őket (Mk 8:38; Lk 9:26; vö.: Zs 103:20). Megjelennek Jehova szent jelenlétében, és látják az arcát (Mt 18:10; Lk 1:19).

Emberek és állatok: Isten a múltban kiválasztott bizonyos embereket, mert fel akarta használni őket arra, hogy kizárólagos szolgálatot végezzenek neki, ezért aztán megszentelte őket. Amikor úgy határozott, hogy a Lévi törzséhez tartozó férfiakat választja arra, hogy ők vigyázzanak a szent hajlékra, és ők végezzenek ott szolgálatot, akkor ezt mondta Mózesnek: „Íme, én kiválasztom a lévitákat Izrael fiai közül minden elsőszülött helyett, amely megnyitja anyja méhét Izrael fiai között; a léviták legyenek az enyémek. Ugyanis minden elsőszülött az enyém. Aznap, mikor lesújtottam minden elsőszülöttre Egyiptom földjén, magamnak szenteltem Izrael minden elsőszülöttjét embertől állatig egyaránt. Az enyémek legyenek. Én vagyok Jehova.” Hogy mentesítse a többi 11 törzs elsőszülötteit, az izraelitákért cserébe Lévi törzséből az összes férfinak kellett szolgálnia. Majd pedig mindazokért öt sekelt (11 dollár) kellett fizetni a szentély számára, akik a lévita férfiak számán felül elsőszülött fiúk vagy férfiak voltak. Az elsőszülöttek így mentesültek az alól, hogy mint elkülönítettek kizárólagos szolgálatot végezzenek Jehovának (4Mó 3:12, 13, 46–48).

Ezek után pedig minden hímnemű elsőszülött, amely megnyitotta anyja méhét, megszenteltnek számított, de be kellett mutatni a templomban, és öt sekellel (11 dollár) meg kellett váltani (2Mó 13:2; 3Mó 12:1–4; 4Mó 18:15, 16). Akik nazireusi fogadalmat tettek, azok e fogadalom ideje alatt megszenteltek voltak (4Mó 6:1–8). A háziállatok elsőszülöttei szintén megszenteltek voltak, és mint ilyeneket vagy fel kellett áldozni, vagy némely esetben meg kellett váltani (5Mó 15:19; lásd: ELSŐSZÜLÖTT, ELSŐ ELLÉS).

A papság: Jehovának az is szándékában állt, hogy Lévi törzsén belül egy családot külön arra használjon fel, hogy annak férfi tagjai a papjaiként szolgáljanak, és áldozatokat mutassanak majd be, ez a család pedig nem más lett, mint Áron és a fiai, illetve azok leszármazottai (2Mó 28:1–3, 41). Majd meg lettek szentelve bizonyos helyénvaló áldozatok révén, melyeket egy sor  jelképes cselekedet által mutattak be, és amelyekről a 2Mózes 29. fejezetében olvashatunk. Jehova örökkévaló Főpapja, Jézus Krisztus, valamint a paptársai, vagyis az alpapjai – nevezetesen azok, akik követik a nyomdokait, és akiket Isten felken, hogy Krisztus testének a tagjai legyenek – szintén megszentelt személyek (2Te 2:13; Je 1:6; 5:10).

A megszentelés folyamata: Van egy bizonyos folyamat, amelyen át kell mennie annak, akit Krisztus követőjeként megszentelnek. Pál apostol abban az értelemben használva a megszentel szót, hogy valaki megtisztít valakit a bűntől Isten előtt, ezt írta: „Mert ha a kecskék és bikák vére, meg az üsző hamva a beszennyezettekre hintve megszentel annyira, hogy a test tiszta legyen, akkor a Krisztus vére, aki örök szellem által önmagát ajánlotta fel szeplő nélkül az Istennek, mennyivel inkább meg fogja tisztítani lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szent szolgálatot végezhessünk az élő Istennek!” (Héb 9:13, 14).

A „Krisztus vére” kifejezés Krisztus tökéletes emberi életének az értékét jelképezi, amely lemossa egy Krisztusban hívő ember bűnét. Ennélfogva valóban (nem pusztán előképi értelemben [vö.: Héb 10:1–4]) megszenteli, hogy a hívő teste Isten nézőpontjából megtisztuljon, és hogy az illető lelkiismerete tiszta lehessen. Emellett Isten igazságosnak nyilvánítja az ilyen személyt, és alkalmassá teszi arra, hogy Jézus Krisztus egyik alpapja legyen (Ró 8:1, 30). Ezekre a személyekre mondják azt, hogy haʹgi·oi, azaz „szentek”, tehát Istennek szentelt személyek (Ef 2:19; Kol 1:12; vö. a Cs 20:32-vel, amely a „megszentelt [toisz hé·gi·a·szmeʹnoisz]” személyekről beszél).

Tehát a folyamat, amelyen azoknak kell átesniük, akik Krisztus társörököseivé válnak, azt jelenti, hogy először Jehova Isten Jézus Krisztushoz vonzza őket az Isten Szavának igazságába vetett hitük által (Jn 6:44; 17:17; 2Te 2:13). Mivel Jehova elfogadja őket, olyanok, mint akiket „tisztára mostak. . . megszenteltek. . . igazságossá nyilvánítottak. . . Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében, és a mi Istenünk szellemével” (1Ko 6:11). Krisztus ezáltal ’bölcsesség, igazságosság, megszenteltség és váltság általi szabadítás’ lesz a számukra (1Ko 1:30). Pál apostol ezt mondja róluk: „Hiszen az [Krisztus] is, aki megszentel, és azok is, akiket megszentelnek, mindnyájan egytől vannak, s ezért nem szégyelli »testvéreknek« hívni őket” (Héb 2:11). ’Isten fiaivá’ és Isten fiai közül a legkiemelkedőbb Fiának a ’testvéreivé’ válnak a szellem általi felkenetés révén (Ró 8:14–17; Jn 3:5, 8).

A megszentelt állapotot fenn kell tartani: A megszentelés folyamata nem egyoldalú, a megszentelt állapotot fenn is kell tartani, és ezért a hívőnek kell megtennie a maga részét. Megszentelt állapotát elveszítheti, de ragaszkodhat is hozzá.

Krisztus Jézus az, aki a megszentelt személyek elé adta a példát (Jn 13:15). Istenhez intézett imájában ezt mondta: „megszentelem magamat az érdekükben, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazság által” (Jn 17:19). Jézus megőrizte a feddhetetlenségét, és fenntartotta az arra a célra való elkülönítettségét, hogy megszentelje a követőit, akiknek egészen a földi pályafutásuk végéig meg kell őrizniük a megszentelt állapotukat. Ehhez kerülniük kell a gyalázatos dolgokat, illetve az olyan személyeket, akik ilyeneket gyakorolnak, mégpedig azért, hogy ’tisztes célra való edények legyenek, megszenteltek, hasznosak a tulajdonosuknak, minden jó cselekedetre felkészítettek’ (2Ti 2:20, 21). El kell ismerniük, hogy Krisztus tulajdon vérén vásárolták meg őket, és hogy Isten akaratából ’szentelték meg őket Jézus Krisztus testének egyszer s mindenkorra történő felajánlása révén’ (Héb 10:10). Azt a tanácsot kapják, hogy ’törekedjenek a megszenteltségre, amely nélkül senki sem fogja látni az Urat’ (Héb 12:14).

Noha ezek a megszentelt személyek jelenleg még tökéletlen testben élnek, és hajlanak a bűnre, mégis sikeresek lehetnek. Amikor Pál arra a veszélyre figyelmeztette a megszentelteket, hogy elveszíthetik ezt az állapotukat, akkor emlékeztette őket, hogy az új szövetség vére által szenteltettek meg (Héb 10:29; Lk 22:20). Krisztus az új szövetség Közvetítőjeként támogatja őket abban, hogy az engedelmességük és a tiszta viselkedésük által eleget tudjanak tenni a szövetségben foglaltaknak, hogy így továbbra is megszenteltek tudjanak maradni. „E g y áldozati felajánlás által tette tökéletessé mindenkorra azokat, akik megszenteltetnek” (Héb 10:14). Krisztus Közvetítőként és Főpapként „arra is képes, hogy teljesen megmentse azokat, akik általa járulnak az Isten elé” (Héb 7:25). Ám ha visszatérnek a bűn gyakorlásához, nincs egy második áldozat, hanem csakis az ítéletvárás és a pusztulás (Héb 10:26, 27).

Következésképpen a megszenteltek nem azért hívattak el, hogy továbbra is ugyanúgy éljenek, mint az elhívásuk előtt, vagy hogy visszatérjenek korábbi életútjukhoz. Az apostol így inti őket: „Mert azt akarja az Isten, hogy megszenteltek legyetek, hogy tartózkodjatok a paráznaságtól; hogy mindegyikőtök tudja, hogyan legyen urává a maga edényének megszenteltségben és  tisztességben”. „Mert az Isten nem tisztátalanságra hívott el minket, hanem megszenteltségben” (1Te 4:3, 4, 7).

Isten Szava és szelleme: Isten Szava fontos szerepet játszik a megszentelésben, és aki fenn akarja tartani a megszentelt állapotát, annak szorosan követnie kell Isten Szavát (Cs 20:32). Aki hívő és megszentelt, annak Isten a szent szelleméből is ad, amely erőteljesen munkálkodni fog benne, hogy meg tudjon tisztulni, segít neki, hogy engedelmes tudjon lenni, és meg tudja őrizni tisztának az útját (1Pt 1:2). Isten szellemének az irányítása lehetővé teszi, hogy az ilyen személy felajánlása meg legyen szentelve, tiszta és elfogadható legyen Isten előtt (Ró 15:16). Mindenféle tisztátalanság nemtörődömség Isten szellemével szemben, és olyasmi, ami ’bánatot okozhat’ annak (Ef 4:30; 1Te 4:8; 5:19). Odáig is fajulhatnak a dolgok, hogy valaki már káromolja a szent szellemet, ami nem bocsáttatik meg (Mt 12:31, 32; Lk 12:8–10).

Helyek megszentelése: Az a hely, ahol Jehova lakozik vagy ahol jelképesen lakozik, megszentelt, vagyis szent hely, szentély. A pusztában a hajlékot, valamint a templomot, melyet később Salamon, illetve Zorobábel épített (és amelyet Nagy Heródes állított helyre és bővített) a miq·dásʹ vagy a qóʹdhes szavakkal nevezték meg, melyek jelentése ’elkülönített’ és ’szent’. Mivel ezeket a helyeket egy bűnös nép vette körül, időről időre meg kellett tisztítani őket (előképi, vagyis jelképes módon) a beszennyeződéstől, amit úgy végeztek el, hogy meghintették őket az áldozati állatok vérével (3Mó 16:16).

Jeruzsálem: Ehhez hasonlóan Jeruzsálemet, a nagy Király városát (Zs 48:1, 2; 135:21) és azt a helyet, ahol elterült, szintén megszenteltnek tartották (Ézs 48:1, 2; 52:1; Ne 11:1; Dá 9:24). Ugyanígy az Új Jeruzsálem, az égi város is egy szentély, ahová csakis megszentelt személyek léphetnek be, és egyetlen olyan személy sem, aki bármilyen tisztátalanságot (pl. spiritizmust, paráznaságot, gyilkosságot, bálványimádást v. hazugságot) gyakorol (Je 21:2; 22:14, 15, 19).

Az Éden-kert egy szentély: Jehova az Éden-kertben beszélgetett Ádámmal és Évával, illetve oktatta őket. Ez egy tiszta, bűntelen, tökéletes hely volt, ahol az ember békében volt Istennel (1Mó 1:28; 2:8, 9; 3:8, 9; 5Mó 32:4). Ezért miután Ádám és Éva fellázadt, ki lettek űzve onnan. Ezt a paradicsomot Isten különítette el, vagyis szentelte meg, hogy tiszta és igazságos emberek lakják. Ám amikor Ádám és Éva bűnössé váltak, ki lettek űzve, hogy ne ehessenek az élet fájáról, nehogy bűnös létük ellenére örökké élhessenek (1Mó 3:22–24).

Az égő bokor és a Sínai-hegy: Amikor Jehova megbízta Mózest, hogy térjen vissza Egyiptomba, és az Ő nevében (oly névben, mely emlékeztetőül szolgál [2Mó 3:15, 16]) szabadítsa meg a népét a rabszolgaság alól, egy angyalt küldött, hogy jelenjen meg Mózes előtt az égő bokorban. Amint Mózes közeledett ehhez a helyhez, a Jehovát képviselő angyal azt parancsolta neki, hogy vegye le a saruját, mert, mint mondta, „a hely, ahol állsz, szent [qóʹdhes] föld” (2Mó 3:1–5).

Később, amikor a nép összegyűlt a Sínai-hegy lábánál, és megköttetett a törvényszövetség, Jehova ezt parancsolta Mózesnek: „Vonj határt a hegy körül, és szenteld meg azt”; erre azért volt szükség, mivel Jehova jelen volt az angyali képviselői által (2Mó 19:23; Ga 3:19). Aki átlépte ezt a határt, annak meg kellett halnia, hiszen senki sem léphet Jehova jelenlétébe felhatalmazás nélkül (2Mó 19:12, 13). Mózes azonban, mivel Isten közvetítőnek nevezte ki, közelebb mehetett. Ezzel prófétailag előárnyékolta Jézus Krisztust, aki a Legfőbb Közvetítő a felkent keresztények számára, amint az égi Sion-hegyhez közelednek (Héb 12:22–24).

Menedékvárosok és katonai táborok: Izraelben egyes városok el voltak különítve egy különleges célra, mégpedig arra, hogy menedéket nyújtsanak azoknak, akik nem szándékosan öltek embert. Ezek a városok megszenteltek voltak, vagyis „szentnek nyilvánították” őket (Jzs 20:7–9).

Izrael katonai táborai is megszenteltek voltak, hiszen Isten ’a táborban járt’. Ezért a táborban folyamatosan meg kellett őrizni az erkölcsi, szellemi és fizikai tisztaságot (5Mó 23:9–14; 2Sá 11:6–11).

Megszentelt és felszentelt tárgyak: Mivel a hajlék és a templom megszentelt épületek voltak, ezért a bennük lévő tárgyaknak úgyszintén szenteknek, azaz megszentelteknek kellett lenniük. A szövetségláda, a füstölőoltár, a jelenlét kenyerének asztala, a lámpatartó, az égő felajánlás oltára, a medence, az összes felszerelési tárgy, a füstölőszer, a felkenetési olaj, sőt a papok ruhái is felszentelt, azaz megszentelt tárgyak voltak. Ezeket csakis megszentelt személyek – a papok és a léviták – használhatták és hordozhatták (2Mó 30:25, 32, 35; 40:10, 11; 3Mó 8:10, 11, 15, 30; 4Mó 4:1–33; 7:1). A hajléknál szolgáló papok „az égi dolgoknak egy mintaképi ábrázolatában és árnyékában [végeztek] szent szolgálatot; mint ahogy Mózes, amikor a sátor elkészítése előtt állt, megkapta az isteni parancsot. Mert így szól: »Vigyázz, hogy mindent a szerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen mutattak neked«” (Héb 8:4, 5).

 Áldozatok és eledel: Az áldozatok és a felajánlások azért voltak megszenteltek, mert a megszentelt oltáron lettek felajánlva a meghatározott módon (Mt 23:19). A papok járandósága szent volt, és a pap háznépén kívül más nem ehetett belőle, sőt ’tisztátalan’ állapotban még a pap sem ehetett belőle (3Mó 2:3; 7:6, 32–34; 22:1–13). A jelenlét kenyere ugyancsak szent, azaz megszentelt volt (1Sá 21:4; Mk 2:26).

Miként az az eledel, amelyről Jehova a papság számára gondoskodott, megszentelt volt, úgy az az eledel is megszentelt, amelyről a keresztény szolgái számára gondoskodik, és minden olyasminek is megszenteltnek kell lennie, amiben a megszentelt szolgái részt vesznek. Pál apostol óva int a jellemtelen emberektől, akik megszenteltséget színlelnek, „tiltják a házasságot, megparancsolják az eledelektől való tartózkodást, melyeket az Isten arra teremtett, hogy hálaadással részesedjenek belőle azok, akiknek van hitük, és pontosan ismerik az igazságot. Ez azért van, mert Istennek minden teremtése jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással fogadják, mivel meg van szentelve Isten szava által és a fölötte mondott ima által” (1Ti 4:1–5). Ha valamiről Isten azt mondja, hogy tiszta, akkor az tiszta, és amikor egy keresztény hálát ad érte imában, akkor elismeri, hogy az megszentelt, Isten pedig tisztának fogja tartani őt, ha eszik belőle.

Tized: Az izraeliták által a gabonából, a gyümölcsből és a nyájból félretett tized megszenteltnek számított, és semmilyen más célra nem volt szabad felhasználni (3Mó 27:30, 32). Ennélfogva senki sem használhat fel helytelen célból valamilyen megszentelt dolgot, és Isten megszenteltjei közül – többek közt Krisztus felkent testvérei közül – senkiben sem tehet kárt, illetve senkit sem becsmérelhet anélkül, hogy vétkessé ne válna Isten előtt. Jézus mutatott rá erre a zsidóknak, amikor káromlással vádolták őt (Jn 10:36). Péter apostol azt mondta figyelmeztetésül, hogy pusztulás vár a gonoszokra, akiket úgy jellemez, hogy „vakmerők, önfejűek, nem remegnek a dicsőségesek előtt [akiket Jehova megszentelt], hanem becsmérlően beszélnek” róluk (2Pt 2:9–12; vö.: Júd 8).

Időszakok vagy események: A Biblia beszámol arról, hogy mit tett Isten, miután befejezte a földdel kapcsolatos teremtési munkát: „A hetedik napra Isten elkészült a művével. . . megnyugodott minden munkájától. . . Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot” (1Mó 2:2, 3). Az embereknek tehát ezt a ’napot’ a szent szolgálat és a Jehova iránti engedelmesség ’napjának’ kellett tekinteniük. Nem volt szabad beszennyezniük azzal, hogy a saját érdekükben tevékenykednek. Ezért Ádám és Éva azzal, hogy a maguk feje után kezdtek menni, megszentségtelenítették ezt a „napot”, hiszen úgy cselekedtek a földön, ahogy nekik tetszett, és függetlenítették magukat a Szuverén Úrtól, Jehovától. Isten ’nyugalmi napja’ még ma is tart, ahogy az a Héberek 3:11, 13; 4:1–11-ből kiderül. Mivel Isten megszentelte ezt a „napot”, vagyis a szándéka érdekében kiválasztotta, ezért ezen a ’napon’ tapasztalható majd az, hogy Isten földre vonatkozó szándéka teljes mértékben beteljesedik igazságosságban. (Vö.: Ézs 55:10, 11.)

A sabbatnapok és a különleges ünnepnapok is megszenteltek voltak, csakúgy, mint más időszakok, például a jubileumi év (2Mó 31:14; 3Mó 23:3, 7, 8, 21, 24, 27, 35, 36; 25:10).

Területek megszentelése: Izraelben az emberek megtehették, hogy Istennek szentelik az örökségük egy részét. Ilyenkor külön arra tartották fenn azt a részt, hogy a termését a szentélybe vigyék, vagy pedig a föld (vagyis a termés) árát – melyet a pap becsült fel – ajánlották fel a szentély számára. Ha valaki úgy döntött, hogy vissza akarja vásárolni azt a részt, akkor a szántóföldnek a pap által felbecsült árát (melyet az alapján számoltak, hogy hányszor terem az a föld a jubileumi évig) és azon felül annak egyötödét kellett fizetnie. A jubileum idején természetesen újra a tulajdonosé lett a szántóföld (3Mó 27:16–19).

A következő versek alighanem arról beszélnek, amikor a tulajdonos nem váltotta ki a szántóföldet, hanem eladta egy másik embernek, és a törvény értelmében ilyenkor a szántóföld végleg a szentély birtoka lett a jubileum idején. A 3Mózes 27:20, 21-ben olvasható ezen törvényről a Cook által írt Commentary kijelenti: „Arra utalhatnak [ezek a szavak], amikor valaki talán fondorlatosan eladta a szántóföldhöz kapcsolódó jogát, és eltulajdonította az árát, pedig azt korábban eskü alatt a Szentélynek ígérte.” Vagy arra is utalhatnak ezek a versek, amikor egy ember megtartotta magának a szántóföld használati jogát, és egy ideig ugyan teljesítette az esküjét azzal, hogy fizette a megváltási ár egy évre arányosan vonatkozó részét, de később eladta a jogát egy másik embernek, csak hogy némi készpénzhez jusson. Az ilyen szántóföldet „örökre odaszentelt”-nek tekintették, mert olyasmivel, ami a szentélynek lett szentelve, úgy bánt, mintha az övé lett volna, nem tisztelve annak szentségét, hanem kereskedve vele.

Hasonló alapelv húzódhat meg a mögött a törvény mögött is, amelyről az 5Mózes 22:9-ben olvashatunk: „Ne vess szőlődbe kétféle magot, nehogy a szentélybe kerüljön a teljes termése a  magnak, melyet elvetsz, valamint a szőlő termése.” Ha valaki ezt tette, azzal megszegte a korábban ismertetett, és a 3Mózes 19:19-ben található törvényt.

A „megszentelt” és az „örökre odaszentelt” dolgok között az volt a különbség, hogy az utóbbit nem lehetett megváltani. (Lásd: TILALOM.) A házakra is ez vonatkozott (3Mó 27:14, 15). Ha viszont valaki Jehovának szentelt egy olyan szántóföldet, amelyet korábban valakinek az örökségéből vett meg, akkor a jubileum idején a szántóföld újra az eredeti tulajdonosé lett (3Mó 27:22–24).

Házasságban: Pál apostol a következőket mondja a házasságban élő keresztényeknek: „meg van szentelve a nem hívő férj a felesége révén, és meg van szentelve a nem hívő feleség a testvér révén; máskülönben a gyermekeitek bizony tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” Mivel Jehova tekintettel van a keresztény személyre, ezért a kereszténynek a nem hívő személlyel való házassága nem számít olyasminek, ami beszennyező hatású lenne. A megszentelt személy tisztasága nem szenteli meg a házastársat úgy, mintha Isten szentjei közé tartozna, hanem inkább arról van szó, hogy a házassági kapcsolat tekinthető tisztának, tiszteletre méltónak. A nem hívő házastársnak nagyszerű lehetősége nyílik arra, hogy előnyt kovácsoljon a hívő fél keresztény életútjának megfigyeléséből, és esetleg ő maga is megmentésben részesüljön (1Ko 7:14–17). A hívő fél „érdeméért” a házasságban született kisgyermekek is szentnek tekinthetők, akik Isten törődését és védelmét élvezhetik, ellentétben azokkal a gyermekekkel, akik tisztátalanoknak tekintendők, mivel egyik szülőjük sem hívő. (Lásd: SZENTSÉG: A szentség, melyen Jehova áldása nyugszik.)