Az a törvény, melyet Jehova az élet szentségéről adott, nagyon egyértelmű volt. Az emberi vér kiontása beszennyezte azt a földet, ahol Izrael fiai éltek, akik között Jehova lakott, és csak úgy lehetett engesztelést szerezni érte, ha a gyilkos vérét is kiontották (1Mó 9:5, 6; 4Mó 35:33, 34). Vagyis gyilkosság esetén az áldozat vérét megbosszulták, és az „életet életért” törvénynek akkor tettek eleget, ha a vérbosszuló megölte a gyilkost (2Mó 21:23; 4Mó 35:21). De mit mondhatunk arról az esetről, ha valaki nem szándékosan ölt embert, például úgy ölte meg a testvérét, hogy a fejsze foka véletlenül lerepült favágás közben? (5Mó 19:4, 5). Az ilyen szerencsétlen helyzetben levők számára Jehova szeretetteljesen menedékvárosokról gondoskodott. Hat menedékváros volt, melyek védelmet és menedéket nyújtottak a vérbosszulóval szemben azoknak, akik véletlenül ontottak vért (4Mó 35:6–32; Jzs 20:2–9).

Földrajzi fekvésük: Mózes a halála előtt kijelölt három menedékvárost a Jordántól K-re. Az első menedékváros Bécer volt D-en, a Rúben törzsének területén fekvő fennsíkon, a Holt-tenger é. részétől K-re; a második Rámót volt Gileádban, mely Gád törzséhez tartozott, és az Izrael által lakott k. területnek kb. a közepén feküdt; a harmadik Golán városa volt Básánban, mely város É-on volt, Manassé területén (5Mó 4:43; Jzs 21:27, 36, 38). Azután, hogy az izraeliták átkeltek a Jordánon, és eljutottak a ny. oldalára, Józsué három további várost jelölt ki menedékvárosnak: Hebront, mely D-en feküdt, Júda területén; Sikemet, az Efraim területén fekvő hegyvidék középső részén; É-on pedig Kedest, Naftali területén, melyet később Galilea vidékeként ismertek (Jzs 21:13, 21, 32). Mindegyik menedékváros lévita város volt, és az egyik, Hebron pedig papi város. Továbbá, mivel ezek a városok menedékvárosoknak lettek kijelölve, szentnek nyilvánították őket (Jzs 20:7).

A jogi folyamat: Amikor a menekülő elérte a menedékvárost, szívélyesen kellett őt fogadni, és el kellett mondania az ügyét a város kapujában a véneknek. Annak kiküszöbölésére, hogy akik szándékosan követnek el gyilkosságot, nehogy visszaéljenek ezzel az elrendezéssel, a menekülőnek, miután elérte a menedékvárost, bizonyítania kellett az ártatlanságát, és az ügyét megtárgyalták annak a városnak a kapujában, amelynek a fennhatósága alá tartozott az  a terület, ahol a gyilkosság történt. Ha ártatlan volt, vissza kellett térnie a menedékvárosba. De csak akkor volt garantálva a biztonsága, ha a menedékvárosban maradt az élete végéig vagy a főpap haláláig. Nem lehetett váltságot elfogadni azért, hogy kibújhasson ezek alól a feltételek alól (4Mó 35:22–29, 32; Jzs 20:4–6). Még Jehova szent oltára sem védte meg a gyilkosokat; erre jó példa Joáb esete (2Mó 21:14; 1Ki 1:50; 2:28–34; lásd: VÉRBOSSZULÓ).

Mennyire különbözött az az elrendezés, melyet Jehova vezetett be a nem szándékos emberölést elkövetők védelme érdekében azoktól a szentélyektől, melyek az ókori pogány népeknél voltak, vagy a kereszténység templomaitól, melyek évszázadokon át szolgáltak ilyen céllal! Míg ezek a szentélyek és templomok a bűnözőket és az ártatlanokat egyaránt védelmezték, Izrael menedékvárosai csak azoknak az emberölőknek nyújtottak védelmet, akik nem szándékosan követték el a tettüket, és nekik is csak bizonyos korlátok között; ezzel az élet szentsége iránti tiszteletet is elmélyítették.