1. Lót fia, akit az idősebb lánya szült neki. Féltestvéréhez, Ammonhoz hasonlóan Moáb azután fogant, hogy Lót és a lányai elhagyták Coárt, és a közeli hegyekben egy barlangban laktak. Moáb lett a moábiták ősatyja (1Mó 19:30–38).

2. Azt a területet, ahol az ókorban a moábiták laktak, „Moáb”-nak, valamint ’Moáb mezejének’, illetve ’Moáb mezőségének’ is nevezték (1Mó 36:35; 4Mó 21:20; Ru 1:2; 1Kr 1:46; 8:8; Zs 60:8). Korábban az emiták laktak ezen a földön, de úgy tűnik, a moábiták elűzték őket (5Mó 2:9–11; vö.: 18–22. v.). Izrael pusztai vándorlásának a vége felé Moáb területe alighanem a D-en fekvő Zered völgyétől az É-on lévő Arnon völgyéig terjedt (ez a táv kb. 50 km), Ny-on a Holt-tenger alkotta a határát, K-en pedig, meghatározatlan vonalként, a Szír-sivatag (4Mó 21:11–13; 5Mó 2:8, 9, 13, 18, 19). Ez a terület meredeken emelkedik a Holt-tengertől felfelé, és főleg fennsíkból áll, amelyet hegyszorosok szabdalnak, és amelynek az átlagos magassága a Földközi-tengerhez képest kb. 900 m. Az ókori időkben hatalmas nyájakat láttak el a legelői (2Ki 3:4), de voltak itt szőlőskertek és gyümölcsösök is. (Vö.: Ézs 16:6–10; Jr 48:32, 33.) Gabonát is termesztettek ezen a vidéken. (Vö.: 5Mó 23:3, 4.)

Volt olyan időszak korábban, amikor Moáb földje É-on az Arnonon túlra is kiterjedt, és magában foglalta ’Moáb kietlen síkságát, Jerikóból nézve a Jordán túloldalán’ (4Mó 22:1). De valamikor azelőtt, hogy az izraeliták megérkeztek, az amoriták királya, Szihon bekebelezte ezt a területet, és az Arnon lett Moáb é. határa (4Mó 21:26–30; Bí 11:15–18). Szihon az ammonitákat is megverte, és visszaszorította őket é. és k. irányba. A terület, amelyet e két néptől vettek el az amoriták, éket alkotott Moáb és Ammon között, így Moábot É-on amorita terület határolta, D-en viszont edomita terület (Bí 11:13, 21, 22; vö.: 5Mó 2:8, 9, 13, 14, 18). Amikor Moáb területe a legnagyobb volt, akkor kb. 100 km hosszú volt é–d. irányban, és 40 km széles k–ny. irányban.

Valószínűleg azért, mert az amoriták területének egy része egykor Moábhoz tartozott, azt a vidéket a későbbiekben is ’Moáb földjének’ nevezték (5Mó 1:5). Ezen a volt moábita területen történt, hogy az izraeliták letáboroztak, mielőtt átkeltek a Jordánon (4Mó 31:12; 33:48–51). Itt végezték a második népszámlálást, amikor számba vették Izrael azon életerős férfiait, akik 20 évesek és annál idősebbek voltak (4Mó 26:2–4, 63). Ugyancsak itt történt, hogy parancsokat és bírói döntéseket kaptak Istentől a lévita városokkal, a menedékvárosokkal és az örökséggel kapcsolatban (4Mó 35:1–36:13). Mózes itt tartotta meg utolsó beszédeit, és itt kötött Izraellel egy szövetséget, arra buzdítva a nemzet tagjait, hogy legyenek hűek Jehovához (5Mó 1:1–5; 29:1). Végül Mózes felment a Nébó-hegyre, hogy megnézze az Ígéret földjét, és ezután meghalt. Izrael 30 napon át Moáb kietlen síkságán siratta Mózest (5Mó 32:49, 50; 34:1–6, 8).

Moáb kapcsolata Izraellel: Mivel a moábiták Ábrahám unokaöccsének, Lótnak voltak a leszármazottai, rokonságban álltak az izraelitákkal. Nagyon hasonló volt a két népnek a nyelve, amit a Moábi kő feliratából is látni lehet. Ezenkívül úgy tűnik, a moábiták is körülmetélkedtek, akárcsak az izraeliták (Jr 9:25, 26). Mindenesetre a moábiták rendkívül ellenségesek voltak az izraelitákkal szemben, és csak kevés kivétel volt ezalól, például Ruth, valamint Dávid király vitéz harcosa, Jitma (Ru 1:4, 16, 17; 1Kr 11:26, 46).

Mielőtt Izrael bement az Ígéret földjére: Mózes éneke, amely elbeszélte, hogy Jehova miként pusztította el Egyiptom haderejét a Vörös-tengerben, arra mutatott, hogy az erről szóló hírek miatt „Moáb kényurait” rettegés szállja meg (2Mó 15:14, 15). Az, hogy a moábiták csakugyan rettegtek, abból is kiderül, hogy a királyuk nem engedte meg Izraelnek, hogy mintegy 40 évvel később békében átvonuljon a birodalmán (Bí 11:17). Isten egyértelmű parancsára azonban az izraeliták nem támadták meg a moábitákat, hanem amikor Moáb d. határához, Zered völgyéhez értek, megkerülték Moáb területét (4Mó 21:11–13; 5Mó 2:8, 9; Bí 11:18). Bár a moábiták eladtak élelmet és vizet az izraelitáknak (5Mó 2:26–29), ’nem segítették meg őket kenyérrel és vízzel’ (5Mó 23:3, 4). Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a moábiták nem fogadták őket vendégszeretettel, és csak úgy gondoskodtak az ellátásukról, hogy abból hasznuk származzon.

Később, miután átkeltek Arnon völgyén, Izrael szembekerült az amoritákkal, Szihon királlyal az élükön, aki korábban elfoglalt a moábitáktól területet az Arnontól É-ra. Miután az izraeliták  Isten segítségével győzelmet arattak ezen az uralkodón és Básán királyán, Ógon, letáboroztak Moáb kietlen síkságán (4Mó 21:13, 21–22:1; 5Mó 2:24–3:8). A hatalmas izraelita tábor megrémítette a moábitákat és a királyukat, Bálákot, és beteges rettegés fogta el őket. Bár Bálák nem követelte magának a korábbi moábita területet, amelyet az izraeliták az amoritáktól vettek el, a saját birodalmát azonban féltette. Ezért tanácskozott Midián véneivel, és utána követeket küldött, Moáb és Midián véneit, hogy béreljék fel Bálám prófétát, jöjjön, és átkozza meg Izraelt (4Mó 22:2–8; vö.: Bí 11:25). Bálák ily módon az izraeliták ellen ’harcolt’ (Jzs 24:9). Jehova azonban Bálámmal megáldatta Izraelt, sőt azt is megjövendöltette vele, hogy Izrael hatalomban Moáb fölé kerül (4Mó 23., 24.; Jzs 24:10; Ne 13:1, 2; Mi 6:5). Ezt követően Bálám javaslatára moábita és midiánita nőkkel lépre csalták az izraelita férfiakat, hogy kövessenek el erkölcstelenséget és bálványimádást a peóri Baálhoz szegődve. Sok izraelita engedett ennek a kísértésnek, ami miatt Jehova haragra gerjedt, és 24 000-en meghaltak (4Mó 25:1–3, 6, 9; 31:9, 15, 16). Mivel a moábiták nem voltak hajlandók kenyérrel és vízzel megsegíteni az izraelitákat, és felfogadták Bálámot, hogy átkozza meg Izraelt, „még a tizedik nemzedékük közül sem” jöhetett senki sem Jehova gyülekezetébe (5Mó 23:3, 4; lásd: AMMONITÁK: Az izraelitákkal való házasodás).

A bírák idejében: A bírák idejében, úgy tűnik, a moábiták az Arnontól É-ra is kiterjesztették területüket, és királyuk, Eglon uralma idején a Jordántól Ny-ra lévő izraelita terület egy részét is elfoglalták, legalább ’a pálmafák városáig’, Jerikóig (Bí 3:12, 13; vö.: 5Mó 34:3). Moáb Izrael feletti fennhatósága 18 évig folytatódott, míg Ehud, egy balkezes benjáminita meg nem ölte Eglon királyt, amikor ketten maradtak. Ehud ekkor az izraelitákat Moáb ellen vezette, és azok kb. 10 000 moábitát öltek meg, majd meghódították Moábot (Bí 3:14–30).

Nagyjából ebben az időszakban történt, hogy éhínség sújtotta Júdát, és Elimélek a feleségével, Naomival, és két fiukkal, Mahlonnal meg Kiljonnal, kivándorolt Moáb bővebben termő vidékére. Ezen a helyen a fiúk moábita nőket vettek feleségül, Ruthot és Orpát. Miután a három férfi meghalt Moábban, és Izraelben javultak a körülmények, Naomi visszatért Betlehembe, és Ruth is elkísérte. Itt Boáz, Elimélek rokona feleségül vette Ruthot, aki felhagyott a moábiták többistenhitével, és Jehova imádója lett. Így lett Ruth, egy moábita nő, Dávid őse, és egyben Jézus Krisztusé is (Ru 1:1–6, 15–17, 22; 4:13, 17).

Ugyancsak a bírák idejében történt, hogy Izrael a moábiták isteneinek kezdett hódolni, és kétségtelen, hogy ezek között volt Kámos isten is (Bí 10:6; 4Mó 21:29; Jr 48:46). Mivel az izraeliták ilyen hamis imádatot vettek át a szomszédos népektől, elvesztették Jehova kegyét, az ellenségeik pedig sanyargatták őket (Bí 10:7–10). A hűtlen Izraelt egészen Sámuel idejéig zaklatták a moábiták (1Sá 12:9–11).

Saul, Dávid és Salamon uralma idején: Az izraelitáknak még évekig nehézségeik akadtak a moábitákkal. Izrael első királya, Saul harcba szállt velük, és legyőzte őket (1Sá 14:47). Mivel a moábiták emiatt Sault az ellenségüknek tartották, érthető, miért egyezett bele Moáb királya, hogy a Saul miatt bujdosóvá lett Dávidnak a szülei a moábi Micpében lakhassanak (1Sá 22:3, 4).

Később, amikor Dávid uralkodott királyként, akkor is háború volt Izrael és Moáb között. Az izraeliták teljesen legyőzték a moábitákat, akik aztán kénytelenek voltak sarcot fizetni Dávidnak. Alighanem a csata végén történt, hogy Moáb hadakozó férfiainak a kétharmadát megölték. Úgy tűnik, Dávid a földre fektette őket egy sorban, majd megmérte ezt a sort, hogy kijelölje a kétharmadot, amelyet meg kell ölni, és az egyharmadot, amelyet életben kell hagyni (2Sá 8:2, 11, 12; 1Kr 18:2, 11). Valószínűleg ugyanezen összetűzés során történt, hogy Benája, Jójada fia ’leterítette a moábi Áriel két fiát’ (2Sá 23:20; 1Kr 11:22). Dávidnak a moábiták feletti döntő győzelmében Bálám több mint 400 évvel korábban mondott prófétai szavainak az egyik beteljesedését láthatjuk: „Csillag származik Jákobtól, jogar támad Izraeltől. Szétzúzza majd Moáb halántékát, és a háborús zűrzavar valamennyi fiának koponyáját” (4Mó 24:17). Alighanem ugyancsak erre a győzelemre utalva beszél a zsoltáríró arról, hogy Isten Moábot a ’mosdótáljának’ tekinti (Zs 60:8; 108:9).

Dávid fia, Salamon azonban figyelmen kívül hagyta Isten törvényét, és moábita nőket vett feleségül, akik nem voltak Jehova imádói. Hogy a kedvükben járjon, Salamon magaslatot épített az istenüknek, Kámosnak. Csak három évszázaddal később, Jósiás uralma idején lett alkalmatlanná téve az imádatra ez a magaslat (1Ki 11:1, 7; 2Ki 23:13).

Júda száműzetéséig: Nem sokkal azután, hogy Izrael elszakadt Júdától, úgy tűnik, a moábiták visszaszereztek bizonyos területeket az Arnontól É-ra. A feketebazalt sztélén, amelyet Moábi kőként ismerünk, Moáb királya, Mésa azt írja Izrael királyáról, Omriról, hogy elfoglalta Medeba területét. Mivel Medeba fennsíkja Rúben területéhez tartozott (Jzs 13:15, 16), Izraeltől  alighanem elvették ezt a területet a moábiták, így hát Omrinak később vissza kellett foglalnia.

Moáb nyilvánvalóan izraelita fennhatóság alatt maradt Omri és Aháb király uralma idején. De Aháb halála után Moáb királya, Mésa, aki „százezer bárányt meg százezer nyíratlan hím juhot fizetett adóként Izrael királyának”, fellázadt (2Ki 1:1; 3:4, 5). A Moábi kő ennek a lázadásnak az emlékét őrzi (KÉP: 1. köt. 946. o.). Ha helyesen azonosítják az ott említett helyeket a Bibliában is szereplő helységekkel, akkor 10 város azok közül, amelyekről Mésa király azt állítja, hogy őalá tartoztak, ő vette be vagy ő építette (újjá), mindenképpen izraelita területen feküdt, az Arnontól É-ra. Ezek a városok a következők: Dibon, Atarót, Aróer, Kirjátaim, Nébó, Baál-Meon (4Mó 32:34, 37, 38), Medeba, Bámót-Baál, Jahác (Jzs 13:9, 17–19) és Bécer (Jzs 20:8).

Mésa propagandának készült feliratától eltérően a Szentírás arról számol be, hogy a moábiták megszégyenítő vereséget szenvedtek. Jórám (aki mintegy két évvel Aháb halálát követően lett Izrael királya), miután megnyerte Josafátot, Júda királyát, valamint Edom királyát Moáb lázadásának a leverésére, felvonult Moáb ellen d. irányból, Edom pusztájának útján. Ám a szövetséges seregek és az állataik majdnem odavesztek, mivel nem volt víz. Ekkor megkérték Elizeus prófétát, hogy segítsen, és próféciájának a beteljesedéseként – mely kimondta, hogy Jehova melléjük áll Josafátra való tekintettel – a völgy megtelt vízzel. Másnap reggel a víz színén visszatükröződött a napsugár, ami a moábiták szemében olyannak tűnt, mintha vér lett volna. A moábiták helytelenül arra következtettek, hogy a szövetséges seregek lemészárolták egymást, ezért egyáltalán nem voltak óvatosak, hanem az izraeliták táborába mentek, de aztán menekülni kényszerültek. A csata előrehaladtával a moábita városokat lerombolták, a jó földbirtokokat teledobálták kővel, a fákat kivágták, és a vízforrásokat betömték. Amikor Mésa király észrevette, hogy az ellene folyó csata során bennrekedt Kir-Haréset városában, 700 emberével megpróbált áttörni Edom királyához, de ez nem sikerült. Végül fogta az elsőszülött fiát, és felajánlotta őt égő áldozatul a falon. Emiatt vagy valami más ok miatt „nagy harag támadt Izrael ellen”, és az ostrom abbamaradt (2Ki 3:6–27).

Mivel ez a megszégyenítő vereség nem idegen földön érte a moábitákat, hanem pusztává tette Moáb földjét, érthető, hogy viszonylag sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy talpra álljanak. Ennélfogva valószínűnek tűnik, hogy Moáb – szövetkezve Ammonnak és Szeir hegyvidékének a seregeivel – egy korábbi időpontban, Josafát uralma idején támadta meg Júdát. Ám Jehova közbelépése folytán a három sereg egymás ellen fordult, és el is pusztították egymást (2Kr 20:1, 22–24). Némelyik tudós szerint erre az eseményre utal a Zsoltárok 83:4–9. (Vö. 2Kr 20:14 és Zs 83:zsf.)

Az ezt követő években továbbra is ellenséges volt a viszony Moáb és Izrael között. Elizeus próféta halála után a moábita rablócsapatok rendszeresen betörtek Izraelbe (2Ki 13:20). Mintegy két évszázaddal később, Joákim idejében, hasonló moábita csapatok hozzájárultak Júda pusztulásához annak végső éveiben (2Ki 24:2). Amikor Jeruzsálem i. e. 607-ben elpusztult, voltak zsidók, akik Moábban kerestek menedéket, és akkor tértek vissza Júdába, amikor Gedália ki lett nevezve kormányzónak (Jr 40:11, 12).

A száműzetés után: Azt követően, hogy az izraeliták egy maradéka visszatért a babiloni száműzetésből i. e. 537-ben, néhányan moábita nőket vettek feleségül. De Ezsdrás intésére elbocsátották ezeket a feleségeket és azok gyermekeit (Ezs 9:1, 2; 10:10, 11, 44). Évekkel később Nehémiás hasonló helyzettel találta magát szemben; sok izraelita moábita nőt vett feleségül (Ne 13:1–3, 23).

Moáb a próféciákban: Összhangban azzal, hogy Moáb a hosszú történelme folyamán ellensége volt Izraelnek, a Biblia Jehova népének esküdt ellenségei között említi. (Vö.: Ézs 11:14.) Moáb a büszkesége és gőgje miatt, és mivel gyalázta Izraelt, végül elhagyatottá vált, mint Szodoma (So 2:8–11; lásd még: Jr 48:29). Ámós már az i. e. IX. század vége felé megírta, hogy Moábot szerencsétlenség éri, amiért „mésszé égette Edom királyának csontjait” (Ám 2:1–3). Bár némelyek szerint ez alapján a 2Királyok 3:26, 27 arra utal, hogy Mésa király nem a saját fiát, hanem Edom királyának az elsőszülöttjét áldozta fel, de nem valószínű, hogy ez a következtetés helytálló. Az egyik zsidó hagyomány ugyan összeköti az Ámós által említett eseményt a Mésa elleni háborúval, ám azt állítja, hogy valamikor ez után az összetűzés után ásták ki a moábiták Edom királyának a csontjait, és aztán égették mésszé. A bibliai feljegyzések alapján azonban nem lehet meghatározni a szóban forgó esemény időpontját.

Alighanem az idő tájt, hogy Aház király meghalt, és Asszíria volt hatalmon i. e. a VIII. században, Ézsaiás (15., 16.) egyik moábita várost a másik után sorolta, és úgy említette őket, mint amelyekre szerencsétlenség vár. A következő szavakkal fejezte be mondanivalóját: „Most pedig így szól Jehova: »Három éven belül, a béres évei szerint,  Moáb dicsősége is megcsúfoltatik mindenféle nagy zűrzavar közepette. Maradéka elenyészően kicsiny lesz, és nem hatalmas«” (Ézs 16:14).

A történelmi feljegyzések alapján nem lehet pontosan meghatározni, hogy mely időre tehető Ézsaiás és Ámós próféciáinak a beteljesedése. Arra viszont vannak bizonyítékok, hogy Moáb asszír iga alá került. Az asszír király, III. Tiglát-Pilészer azok között említi a moábi Szalamanut, akik adót fizetnek neki. Szanhérib (Szín-ahhé-eriba) azt állította, hogy Kammusunadbitól, Moáb királyától adót szedett. Esár-Haddon (Assur-ah-iddina) és Assur-bán-apli asszír uralkodók pedig úgy utalnak Muṣuri és Kamasaltu moábita királyokra, mint akik az ő alattvalói (Tóth: Bibliai atlasz. III. Tiglatpileszer annaleseiből, 45. o.; ÓKTCh. 171. o.; Aššuraḫiddina trónralépte és hadjáratai, 183. o.; ANET. 298. o.). Ezenkívül vannak régészeti bizonyítékok arra, hogy Moábban az i. e. VIII. század tájára sok hely lakatlanná vált.

Jeremiásnak az i. e. VII. században íródott próféciája rámutatott arra az időre, amikor Jehova számadásra fogja vonni Moábot (Jr 9:25, 26), mégpedig a babilóniaiak által, akiknek az élén Nabukodonozor király fog állni (Jr 25:8, 9, 17–21; 27:1–7). Számos moábita városnak pusztasággá kellett lennie (Jr 48.). A moábiták, vélhetően akkor, amikor a babilóniaiak végrehajtották Júdán Jehova ítéletét, ezt mondták: „Lám! Júda háza is olyan, mint minden más nemzet”. Mivel a moábiták eszerint nem ismerték el, hogy az ítélet csakugyan Istentől származott, és hogy Júda lakosai az Ő népe voltak, szerencsétlenséget kellett átélniük, és ezáltal ’meg kellett tudniuk, ki Jehova’ (Ez 25:8–11; vö.: Ez 24:1, 2).

A zsidó történetíró, Josephus beszámol róla, hogy a Jeruzsálem pusztán hagyatása utáni 5. évben Nabukodonozor visszatért és háborút indított Koilé-Szüria, Ammon és Moáb ellen, majd pedig megtámadta Egyiptomot is (A zsidók története. X. könyv, 9. fej., 7. bek.). Moáb pusztán hagyatásának a régészeti bizonyítékairól a The Interpreter’s Dictionary of the Bible megjegyzi: „A régészeti ásatások azt mutatják, hogy Moáb nagy része kb. a VI. század elejétől elnéptelenedetté vált, sőt, sok hely már kb. a VIII. századtól. A VI. századtól kezdődően nomádok járták be a földet, míg a politikai és gazdasági tényezők a Kr. e. utolsó évszázadokban újra lehetővé nem tették a letelepedett életmódot” (3. köt. 418. o.; vö.: Ez 25:8–11).

Később, a Jeremiás 48:47 beteljesedéseként Círusz, Babilon legyőzője valószínűleg megengedte a moábita száműzötteknek, hogy visszatérjenek a hazájukba.

Tagadni sem lehet, hogy a Moábra vonatkozó próféciák minden részletükben beteljesedtek. A moábiták már évezredekkel ezelőtt megszűntek népként létezni (Jr 48:42). Napjainkban azokon a helyeken, amelyekről úgy vélik, hogy egykor ott moábita városok feküdtek, például Nébó, Hesbon, Aróer, Bét-Gámul és Baál-Meon, már csak romok vannak. Sok egyéb helységnek a pontos helye ma már ismeretlen.

Egyedül a Biblia ad magyarázatot a moábitáknak mint népnek az eltűnésére. Az Encyclopædia Britannica 1959-es kiadása (15. köt. 629. o.) megjegyzi: „Izrael nagy hatalom maradt, Moáb ellenben eltűnt. Az igaz, hogy Moábot folyamatosan szorongatták a sivatagból érkező csapatok – ennek a vidéknek a védtelenségét emeli ki az erődök és kastélyok sora is, amelyeknek a felépítésére még a rómaiak is rákényszerültek, és amelyeknek a romjai ma is láthatók –, de a magyarázat magában Izraelben rejlik, kiváltképp a próféták tevékenységében.”

Mivel a moábiták mint nép letűntek a színről, logikus módon jelképes értelemben kell értenünk azt, hogy Moáb a Dániel 11:41-ben „a vég idején” (Dá 11:40) létező nemzetek között van megemlítve. A moábiták nyilvánvalóan az azok között lévőkre utalnak, akiket az „északi király” nem tud a fennhatósága alá vonni.

Ha még többet szeretnél megtudni a Moábi kőről, lásd: MÉSA 2.