Ezt a görög nevet adták annak a folyónak, amelynek é. völgye alkotta az ókori Egyiptomot, gyakorlatilag folyóparti oázissá téve ezt az országot (TÉRKÉP: 1. köt. 531. o.). A Héber Iratokban általában a jeʼorʹ (olykor jeʼórʹ) szóval utalnak erre a folyóra. Magának a szónak a jelentése: ’folyóvíz’, ’csatorna’ (pl. a Dániel 12:5-ben és az Ézsaiás 33:21-ben) vagy ’vízzel telt vágat’ (bányászatnál készített akna, pl. a Jób 28:10-ben). Egy alkalommal a jeʼorʹ a Mezopotámiában lévő Tigrisre (a bibliai Hiddekelre) utal (Dá 12:5–7; vö.: 10:4). Az összes többi esetben a szövegkörnyezet arra mutat, hogy a Nílusról van szó, illetve ha többes számban fordul elő, akkor a Nílus csatornáiról (Zs 78:44; Ézs 7:18). A folyó egyiptomi neve (jrw), amelyet már legalább az úgynevezett XVIII. dinasztiától használtak, nagyon hasonlít a héber formához.

A Nílus útja: Általában véve úgy tartják, hogy a Nílus a föld leghosszabb folyója. A 6671 km-es hosszúságát a forrásaitól számítják, amelyek a mai Ruanda és Burundi tavainak a területéről erednek. Ezek a források belefolynak a Viktória-tóba, és innen a folyó továbbmegy az Albert-tóhoz (Mobutu-tó); ettől északabbra a folyó Fehér-Nílusként ismeretes. Kartúmban a Fehér-Nílushoz csatlakozik a Kék-Nílus, amely É-Etiópia hegyeiből vízesésben ömlik alá. Kartúmtól É-ra folyik a tulajdonképpeni Nílus, és innen már csak egy mellékfolyó csatlakozik hozzá, az Atbara, mégpedig Kartúmtól kb. 300 km-re ÉK-re. A Nílus innen É-Szudán kietlen fennsíkján kanyarog tovább; hat kemény gránitsziklákból álló tábla között kell áttörnie a víznek, amelyek hat vízesést (kataraktát) hoznak létre Kartúm és Asszuán (a bibliai Sziéne) között;  ez utóbbi az a pont, ahol Núbia véget ért, és az ókori Egyiptom kezdődött. Végül – miután sok víz elpárolgott a tűző nap miatt, és sok vizet veszített amiatt, hogy az egyiptomiak öntözték a földjeiket – mintegy 2700 km-re Kartúmtól É-ra a Nílus a Földközi-tengerbe torkollik.

A Nílus-völgy a folyó útjának legnagyobb szakaszán eléggé keskeny. Núbia nagy részén a folyó egy hegyszoroson át folyik, amelyet két oldalról a sivatag határol. Asszuántól É-ra, ami egykor Felső-Egyiptom volt, a völgy kiszélesedik, de a két oldalon lévő szirtek közötti táv sosem nagyobb kb. 20 km-nél. Ám miután a folyó eléri a mai Kairót, a várostól nem messze É-ra két fő ágra válik szét, amelyeket napjainkban Rosettának és Dumjátnak neveznek. A nevüket két kikötővárosról kapták, amelyek ott helyezkednek el, ahol ezek az ágak a Földközi-tengerbe torkollanak. Abból, hogy a Nílus több ágra szakad, létrejött a mocsaras Nílus-delta. Az ókori időkben a folyónak még több ága volt, a klasszikus görög történetírók és földrajztudósok 5-7 ágat említenek. Ezeket az ágakat és néhány csatornát azóta feltöltött a hordalék, és vagy rendkívül kevés már bennük a víz, vagy teljesen el is tűntek.

Az évenkénti áradás jelentősége: Ennek a fontos folyónak egy különleges sajátossága, hogy rendszeresen, minden évben megemelkedik a vízszintje, aminek következtében kilép a medréből, ellepve azt a földsávot, amelynek mentén földművelő falvak vannak. Ez annak köszönhető, hogy Etiópiában a csapadékos évszakban rengeteg eső esik (valamint az ottani hegyekből olvadó hó érkezik), ami aztán a Kék-Nílust hömpölygő folyóvá változtatja, amely sebesen folyik, míg bele nem torkollik a Fehér-Nílusba, tápanyagokban gazdag iszapot hozva magával az etióp fennsíkokról. Az Atbara folyó is tovább duzzasztja a Nílus vizét. Mindezek miatt, még mielőtt felépítették az asszuáni Nagy-gátat, Egyiptomban a folyó júniustól kezdve megemelkedett, és a vízszint szeptemberben tetőzött, majd fokozatosan apadni kezdett. Apadáskor a víz vékony iszapréteg formájában termékeny üledéket hagyott hátra.

Mivel Egyiptom gyakorlatilag csapadék nélküli ország volt, a mezőgazdasága teljes mértékben azon múlt, hogy a folyó kiáradt-e évenként az alföldeken. Ha a víz nem emelkedett meg kellőképpen, annak ugyanolyan hatása volt, mint az aszálynak, a nyomában éhínség járt, ha viszont túlságosan megemelkedett a vízszint, akkor megrongálódtak az öntözőrendszerek (és az otthonok is). Az ókori helyszíneken feltárt nílométerekből (ezek olyan építmények, amelyek a folyó vízállását mutatták) is látszik, hogy az egyiptomiak mennyire fontosnak tartották az áradás megfelelő mértékét. Áradások nélkül a sivatag, amely mindig is közel volt, két oldalról egészen a folyó partjáig terjedt volna. Ám a Nílus vízszintjének a növekedése és csökkenése néhány kivétellel olyan rendszeres volt, hogy Egyiptom a történelme folyamán mindvégig a bőséges gabonájáról és virágzó mezőgazdaságáról volt nevezetes.

Az, hogy Egyiptom gazdasága teljes mértékben a Nílus vizétől függött, jól látszik a fáraó álmából is, amely arról szólt, hogy hét kövér tehén jött ki a Nílusból, és a folyó menti fűben legeltek, majd a hét sovány tehén is ugyanonnan emelkedett ki. Ez találóan szemléltette, hogy a jó termést felemészthették az ínségesebb évek, aminek az volt az oka, hogy nem volt elegendő mértékű az áradás (1Mó 41:17–21).

Jeremiás a Nílus vizének hömpölygő áradásával szemléltette a seregek előrenyomulását (Jr 46:7, 8; 47:2, 3), Ámós próféta pedig a Nílus vizének emelkedésével és apadásával illusztrálta, hogy megremeg majd a hűtlen Izrael földje (Ám 8:8; 9:5). Más próféták is alkalmazták a Nílus kiszáradását jelképként, mutatva, micsoda szerencsétlenség éri majd Egyiptomot annak következtében, hogy Isten végrehajtja e nemzet fölötti ítéletét. Ha a Nílus nem áradt ki, az nemcsak a gazdaságot és a jószágtartást bénította meg, hanem a halászatot és a lentermesztést is károsította (Ézs 19:1, 5–10; Ez 29:9, 10; Za 10:11).

Az egyiptomiak földsáncokkal határolt, nagy medencéket építettek, hogy összegyűjtsenek valamennyit az áradás után maradt iszapos vízből, és később öntözni tudjanak abban az időszakban, amikor a növények növekedésnek indultak. Ennélfogva amikor Jehova az első csapással sújtotta Egyiptomot, a vizét vérré változtatva, akkor maga a Nílus, a csatornáiban és a nádas tavaiban lévő víz és az ’összegyűjtött vizek’ mind vérré változtak (2Mó 7:14–25).

Egyéb jellegzetességei: A Nílus amellett, hogy a növényeket és a háziállatokat vízzel látta el, az egyiptomiaknak ivóvizet is adott (2Mó 7:18, 21, 24). Az áradás kezdeti időszakát kivéve a víz igen jóízű volt. A Nílus csatornái és nádas tavai mentén bőségesen termett papiruszsás; ebből készítették azt az anyagot, amelyre az egyiptomiak írtak, és csónakokat is építettek belőle (Ézs 18:2). A nádasokban és tavakban rengeteg vadon élő madár volt, amelyek békákat és egyéb apró teremtményeket ettek (2Mó 8:5, 9–11). Egyiptomi képek bemutatnak olyan jeleneteket, amikor kisebb csónakokból madarakra vadásznak. A Nílus vizében fürödtek is; a feljegyzések alapján a fáraó lánya is ott fürdött (2Mó 2:5). Egy egyiptomi kép nagyon hasonló  fürdőző jelenetet ábrázol: egy nemesi hölgy látható rajta négy szolgálólánnyal. A Nílus volt ugyanakkor az egész ország fő közlekedési útvonala is. Az É felé tartó csónakok a folyásiránnyal megegyező irányban az árral haladtak, amelyek pedig D felé tartottak (folyásiránnyal szemben), azokat az É-on lévő Földközi-tengertől érkező, arrafelé jellemző szelek hajtották. A Föníciából és Krétáról való kereskedőhajók folyásiránnyal szemben egészen Thébáig (a bibliai Nó-Ámonig; Ná 3:8) el tudtak jutni, vagy akár még tovább is.

A Nílus fontos szerepet töltött be Egyiptom védelmi rendszerében, hogy ne tudjanak betörni az ellenséges erők. A D-en lévő vízesései (kataraktái) miatt nehéz volt megtámadni az országot Núbia-Etiópia felől, a deltavidék mocsaras területei pedig meggátolták, hogy nagy seregek törjenek be az ázsiai kontinensről. Némelyik tudós úgy véli, hogy az asszír királynak, Szanhéribnak azon dicsekvő szavai, hogy majd kiszárítja lábával a Nílus minden csatornáját, arra mutatnak, mennyire biztos volt abban, hogy át tud jutni az egyiptomi városok és erődök körül lévő, védelmül szolgáló, vízzel teli sáncárkokon (2Ki 19:24).

A Nílus ciklusai szolgáltak alapul az egyiptomiak évszakokat jelölő naptárához, amely három évszakból állt, melyek mindegyike négy hónapig tartott: ahet, vagyis áradás; peret, sarjadás (nyilvánvalóan arra utalva, hogy a mag előtűnt a földből); és semu, forróság (a nyárra utalva). Az áradás tetőzését követő időszakban voltak az egyiptomiak a legtevékenyebbek. Ha a magas vízállás sokáig tartott, akkor építkezéseket szerveztek, hogy legyen valami munkájuk.

Ezékiel könyve – a fáraóra alkalmazva – egy jelképet használ: ’nagy tengeri szörny, aki a Nílus csatornái között heverészik’; erről úgy vélik, hogy a krokodilról lett formázva, amely állat már ősidőktől fogva honos a Nílusban (Ez 29:3–5). Gyakori volt ott a víziló is; általában ezzel az állattal azonosítják a Jób 40:15-ben „behemót”-nak írt élőlényt.

Az egyiptomiak a Nílust a termékenység isteneként imádták, akit Hápinak neveztek. Ezt az istent alapvetően férfinak ábrázolták, de nagy női mellekkel, fején vízinövényekkel, telt csípőjén halászövvel. Évenként, az áradás kezdetének időszakában mindig tartottak a tiszteletére ünnepeket, amelyeken áldozatokat mutattak be. Néhány tudós szerint a 2Mózes 7:15-ben szereplő leírás, hogy a fáraó kiment a Nílushoz, valamilyen reggeli szertartásra vonatkozik, de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak a reggeli sétájára indult, vagy azért ment oda, hogy megvizsgálja a Nílus vízállását.