A növények összessége. A harmadik teremtési ’napon’ Isten előidézte, hogy a föld hajtson „maghozó növényzetet a maga neme szerint”; ez tette lehetővé, hogy újabb növények nőjenek (1Mó 1:11–13). Az 1Mózes 2:5, 6 alighanem azt tárja elénk, hogy milyen állapotok voltak ezen a ’napon’, vagyis azután, miután Isten előidézte, hogy megjelenjen a szárazföld, de még azelőtt, hogy füvet, maghozó növényzetet és gyümölcstermő fákat teremtett. A növények sarjadásához szükséges nedvességről Jehova úgy gondoskodott, hogy rendszeresen pára szállt fel a földről, hogy megöntözze azt. Ezért zöldellt a növényzet a földön mindenütt, pedig még nem esett eső. Bár a negyedik teremtési ’napig’ nem lehetett tisztán látni a világítótesteket az égbolton (1Mó 1:14–16), a harmadik ’napra’ nyilván már elegendő diffúz (szórt) fény volt ahhoz, hogy növény nőhessen. (Lásd: 1Mó 1:14, Ro, lábj.)

Eredetileg Isten a zöld növényt adta az embernek és az állatoknak eledelül, később azonban kiegészítette az ember táplálékát hússal, de azt ki kellett véreztetni (1Mó 1:29, 30; 9:3, 4). A bűnös embernek keményen kellett dolgoznia azért, hogy olyan növényt termesszen, amelyet megehet (1Mó 3:18, 19), de továbbra is Jehova gondoskodott arról, hogy legyen az embernek és az állatoknak eledelük, hisz Ő az, aki gondoskodik a napsütésről és az esőről, amelyek létfontosságúak a növények növekedéséhez (Zs 104:14; 106:20; Mi 5:7; Za 10:1; Héb 6:7; vö.: 5Mó 32:2).

 Isten a szándékának megfelelően befolyásolni tudja a növények növekedését. Megígérte az izraelitáknak, hogyha engedelmeskednek neki, akkor megjutalmazza őket esővel, valamint növényzettel a háziállataik számára (5Mó 11:13–15). Ha viszont elhagyják a vele kötött szövetséget, akkor kipusztítja a növényzetet a földjükről (5Mó 29:22–25; vö.: Ézs 42:15; Jr 12:4; 14:6). Az egyik csapás, amellyel Jehova az ókori Egyiptomot sújtotta, a jégeső volt, amely mindenféle növényt elvert. Egy másik csapásként Isten sáskákat küldött, amelyek minden növényt felemésztettek, amit a jégeső meghagyott (2Mó 9:22, 25; 10:12, 15; Zs 105:34, 35; vö.: Ám 7:1–3).

Jelképes értelem: Palesztinában hamar elszárad a növényzet a száraz évszakban, amikor ki van téve a nap perzselő hevének és a tikkasztó keleti szélnek. Ezt a képet idézve fel a Biblia azt mondja arról a népről, amelyre leigázás várt, hogy olyan, „mint a mező növényzete és a zöldellő, gyönge fű, mint a tető füve, amikor perzsel a hőség a keleti szél előtt” (2Ki 19:25, 26; Ézs 37:26, 27). Hasonló módon fogalmazott a zsoltáríró is, amikor súlyos csapás érte: „Szívem megveretett, mint a növényzet, és elszáradt.” „Elszáradtam, mint a növényzet” (Zs 102:4, 11).

A növények kedvező körülmények között virulnak, és emiatt találó jelképei annak, amikor valakinek sok utódja van (Jób 5:25). Salamon uralma idején „Júda és Izrael megsokasodott”, az emberek jól éltek, „ettek, ittak és örvendeztek” (1Ki 4:20). Az egyik zsoltár, amely Salamonról szól, nyilván erre a jólétre utal: „kivirágzik a város népe, mint a föld növényzete” (Zs 72:16). Ezzel szemben a gonoszok egy ideig talán felsarjadnak, mint a növényzet – jóllehet nem Isten áldásának köszönhetően –, de végül ’örök megsemmisülés’ vár rájuk (Zs 92:7).

A Szentírásban a fák időnként az előkelő embereket és a kimagasló személyiségeket jelképezik (vö.: Ez 31:2–14), az egyszerű növényzet azonban – például a tüskebokor, a fű vagy a káka – az egyszerű népet. (Vö.: Bí 9:8–15; 2Ki 14:8–10; Ézs 19:15; 40:6, 7.) Ez segít a Jelenések 8:7 megértésében, ahol arról olvashatunk, hogy „a fák harmadrésze” és „az egész zöld növényzet” megégett.