Nőnemű személy, aki túl van a serdülőkoron. A „nő” vagy „asszony” szó héber megfelelője az ʼis·sáʹ (szó szerint: ’nőember’), melyet úgy is fordítanak, hogy „feleség”. Ehhez hasonlóan a görög gü·néʹ szót is egyaránt fordítják a „nő” vagy „asszony” és a „feleség” szóval.

Teremtése: Még mielőtt a férfi, Ádám emberi társat kért volna, a Teremtője, Isten már gondoskodott egy társról. Jehova az Éden-kertbe helyezte Ádámot, és közölte vele a jó és rossz tudásának fájára vonatkozó törvényét, majd ezt mondta: „Nem jó az embernek egyedül, alkotok neki segítőt, mintegy kiegészítőt” (1Mó 2:18). Nem kényszerítette az embert arra, hogy az állatok között keressen magának társat. Azért vitte az állatokat hozzá, hogy nevet adjon nekik. Ádámban nem volt hajlam az állatokkal való fajtalankodásra, képes volt felismerni, hogy az állatok között nincs neki megfelelő társ (1Mó 2:19, 20). „Jehova Isten ezért mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet a bordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Majd Jehova Isten az emberből kivett bordából nőt alkotott, és odavitte az emberhez. Az ember ekkor ezt mondta: »Ez már végre csontomból való csont, és testemből való test. Asszonynak nevezzék, mivel a férfiból lett kivéve«” (1Mó 2:21–23).

Szerepe és felelősségei: Az asszony a férfiból lett megteremtve, azért létezhetett, mert a férfi is létezett. Lévén hogy „e g y testté” lett a férfival, tulajdonképpen a része volt, a kiegészítője és a segítője, s ennélfogva alá volt rendelve a férfinak, aki a feje volt. Rá is vonatkozott az a törvény, amelyet Isten Ádámnak adott a jó és rossz tudásának a fáját illetően. Az a felelősség bízatott rá, hogy a férfi jólétéért fáradozzon. Együtt pedig azt az utasítást kapták, hogy legyenek gyermekeik, illetve uralkodjanak az állatok felett (1Mó 1:28; 2:24).

Mivel a bibliai időkben az volt az élet rendje, hogy a nők férjhez mentek, ezért a nő felelősségeivel foglalkozó írásszövegek általában a feleségként betöltött szerepére utalnak. Izraelben minden nőnek az volt az elsődleges feladata, hogy Jehova Istent szolgálja az igaz imádatban. Példa erre Abigail, aki a semmirekellő férje, Nábál halála után Dávid felesége lett. Bár Nábál rossz úton járt – mivel nem volt hajlandó az anyagi javaival támogatni Dávidot, Jehova felkentjét –, Abigail felismerte, hogy a feleségeként nem köteles követni a férjét olyasmiben, ami ellentétben áll Jehova akaratával. Jehova megáldotta Abigailt, amiért ő Jehova felkentjét támogatva kimutatta, hogy ragaszkodik az igaz imádathoz (1Sá 25:23–31, 39–42).

Másrészt az volt a nő feladata, hogy engedelmeskedjen a férjének. Az volt a felelőssége, hogy keményen fáradozzon a háznépe jólétéért, valamint hogy tiszteletet szerezzen a férjének mint fejének. Ezzel vívja ki magának a legnagyobb dicsőséget. A Példabeszédek 14:1 ezt mondja: „Az igazán bölcs asszony építi a házát, a bolond azonban saját kezével rombolja le.” Az asszonynak mindig jót kell mondania a férjéről, egyre nagyobb tiszteletet ébresztve iránta másokban, valamint úgy kell viselkednie, hogy a férje büszke lehessen rá. „A derék feleség urának koronája, de mint csontjainak rothadása, olyan a szégyenteljesen cselekvő” (Pl 12:4). Tiszteletre méltó szerepéről és kiváltságairól, melyeknek feleségként örvendhet, valamint a hűségéért, szorgalmáért és bölcsességéért kapott áldásokról a Példabeszédek könyvének 31. fejezete ír. (Lásd: FELESÉG.)

Egy héber nőnek anyaként sok dolga volt, hiszen az igazságosság útján nevelte a gyermekeit, megtanítva nekik, hogy tiszteljenek másokat, és legyenek szorgalmasak, valamint nemegyszer sokat tett azért, hogy az idősebb fiainak tanácsot adjon, és jó irányba terelje őket (1Mó 27:5–10; 2Mó 2:7–10; Pl 1:8; 31:1; 2Ti 1:5; 3:14, 15). A lányok főképp azáltal tanulták meg, hogyan lehet jó feleség belőlük, hogy az édesanyjuk megtanította nekik  a főzés, a szövés és a házvezetés fortélyait, miközben az apák egy szakma rejtelmeibe vezették be a fiaikat. Ezenkívül a feleségek nyugodtan elmondhatták a gondolataikat a férjüknek (1Mó 16:5, 6), olykor pedig segítettek neki jó döntést hozni (1Mó 21:9–13; 27:46–28:4).

A menyasszonyt rendszerint a férfi szülei választották ki a fiuknak. De kétségkívül a Törvény hatálya alatt is úgy volt, miként korábban Rebeka esetében, hogy a lány is elmondhatta az érzéseit és azt, hogy mit szeretne (1Mó 24:57, 58). Jóllehet voltak, akik többnejűségben éltek – mivel Isten csak a keresztény gyülekezet megalakulásakor intézkedett arról, hogy helyreálljon az eredeti elrendezés, vagyis az egynejűség (1Mó 2:23, 24; Mt 19:4–6; 1Ti 3:2) –, ám Isten szabályozta a többnejűséget.

Még a katonai szolgálatra vonatkozó törvények is támogatták a feleséget és a férjet, ugyanis az újdonsült férj egy évig fel volt mentve a szolgálata alól. Ez lehetőséget adott a házaspárnak arra, hogy éljen azzal a jogával, hogy gyermekeik lehetnek, ami aztán nagy vigasz forrása volt az édesanyának a férje távolléte idején, sőt még inkább akkor, ha netán a férje elesett a csatában (5Mó 20:7; 24:5).

Azokra a férfiakra és nőkre, akik házasságtörést és vérfertőzést követtek el, állatokkal fajtalankodtak, vagy ehhez hasonló bűntetteket követtek el, egyformán érvényesek voltak a törvények (3Mó 18:6, 23; 20:10–12; 5Mó 22:22). A nők nem viselhettek férfiruhát, a férfiak pedig nem viselhettek női ruhát, mert ez a szokás utat nyithatott volna az erkölcstelenségnek, köztük a homoszexualitásnak (5Mó 22:5). A nők is élvezhették a sabbatból, a nazireusságra vonatkozó törvényekből, az ünnepekből és általában véve a Törvény minden rendelkezéséből származó előnyöket (2Mó 20:10; 4Mó 6:2; 5Mó 12:18; 16:11, 14). Az anyát éppúgy tisztelni kellett, mint az apát, és mindkettőjüknek engedelmeskedni kellett (3Mó 19:3; 20:9; 5Mó 5:16; 27:16).

Kiváltságai a keresztény gyülekezetben: Azok esetében, akiket Isten égi elhívásban részesít (Héb 3:1), hogy Jézus Krisztus társörökösei legyenek, szellemi értelemben nincs különbség férfi és nő között. Az apostol ezt írja: „Ti valójában mindannyian Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusba vetett hitetek által . . . nincsen sem férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézussal egységben” (Ga 3:26–28). Mindannyiuknak másfajta természetűvé kell válni a feltámadáskor, hiszen „isteni természet” részeseivé kell válniuk, és ebben az állapotban senki sem lesz nő, mivel a szellemteremtményeknél nincs női nem; a nemeket Isten azért hozta létre, hogy a földi teremtmények szaporodni tudjanak (2Pt 1:4).

A jó hír hirdetői: I. sz. 33 pünkösdjén asszonyok is voltak azok között – Jóel próféciájában ’leányokként’ és ’rabszolganőkként’ szerepelnek –, akik megkapták a szent szellem ajándékát. Attól a naptól kezdve az ilyen ajándékokkal megáldott keresztény asszonyok olyan idegen nyelveken szóltak, melyeket korábban nem értettek, valamint ’prófétáltak’, de nem feltétlenül abban az értelemben, hogy fontos jövőbeli eseményekről jövendöltek, hanem inkább bibliai igazságokat szóltak (Jóe 2:28, 29; Cs 1:13–15; 2:1–4, 13–18; lásd: PRÓFÉTANŐ).

Nem csupán a hittársaiknak beszélhettek a bibliai igazságokról. Jézus az égbe menetele előtt ezt mondta a követőinek: „erőt kaptok majd, amikor a szent szellem eljön rátok, és tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind egész Júdeában, és Szamáriában, és a föld legtávolabbi részéig” (Cs 1:8). Majd i. sz. 33 pünkösdjén, amikor a szent szellem kitöltetett rájuk, a mintegy 120 tanítványból álló csoport (melyben volt néhány asszony is) felhatalmazást kapott arra, hogy tanúként szolgáljon (Cs 1:14, 15; 2:3, 4), és Jóel próféciájában is (2:28, 29), melyet Péter ekkor idézett, meg voltak említve ilyen szerepben nők. Tehát a nők is azok közé számláltattak, akiknek felelősségük volt, hogy Jézusról tanúskodjanak „mind Jeruzsálemben, mind egész Júdeában, és Szamáriában, és a föld legtávolabbi részéig”. Ezzel összhangban Pál apostol később arról számolt be, hogy Filippiben Evódia és Szintike „vállvetve küzdöttek [vele] a jó hírben”, Lukács pedig Priszcillát említette úgy, mint aki a férjével, Akvilával együtt ’kifejtette az Isten útját’ Efézusban (Fi 4:2, 3; Cs 18:26).

Gyülekezeti összejövetelek: Voltak olyan összejövetelek, ahol az asszonyok imádkozhattak vagy prófétálhattak, amennyiben befedték a fejüket (1Ko 11:3–16; lásd: FEJ BEFEDÉSE). Ám az olyan összejöveteleken, amelyek egyértelműen nyilvánosak voltak, amikor „az egész gyülekezet” és a „nem hívők” is egy helyre gyűltek össze (1Ko 14:23–25), ’az asszonyoknak hallgatniuk’ kellett. ’Ha aztán tanulni akartak valamit, megkérdezhették otthon a férjüket, mert gyalázatos dolog volt asszonynak szólnia a gyülekezetben’ (1Ko 14:31–35).

Jóllehet az asszonyok nem taníthattak a gyülekezeti összejöveteleken, viszont taníthattak olyan személyeket, akik nem tartoztak a gyülekezethez, és vágytak megismerni a Biblia igazságát és a Jézus Krisztusról szóló jó hírt (vö.: Zs 68:11), valamint ’jóra taníthatták’ a gyülekezethez tartozó fiatalabb asszonyokat (és gyermekeket)  (Tit 2:3–5). Nem volt szabad hatalmat gyakorolniuk a férfiak fölött, vagy vitatkozni velük, például a gyülekezeti összejöveteleken. Emlékezniük kellett arra, hogy mi történt Évával, és hogy Isten mit mondott az asszony helyzetéről azután, hogy Ádám és Éva vétkezett (1Ti 2:11–14; 1Mó 3:16).

A férfiak szolgálnak felvigyázóként és kisegítőszolgaként: Amikor a Szentírás az „emberajándékokat” tárgyalja, melyeket Krisztus adott a gyülekezetnek, nincs szó nőkről. Az eredeti görögben az ’apostol’, ’próféta’, ’evangéliumhirdető’, ’pásztor’ és ’tanító’ szó mind hímnemben szerepel (Ef 4:8, 11). Az American Translation így fordítja az Efézus 4:11-et: „És ő néhány férfit apostolul adott nekünk, néhányat prófétául, néhányat misszionáriusul, néhányat pásztorul és tanítóul.” (Vö.: Mo, ÚV; továbbá: Zs 68:18.)

Ezzel teljesen összecseng az, hogy amikor Pál apostol leírta Timóteusznak, hogy milyen követelményeknek kell megfelelniük azoknak, akik a gyülekezetben ’felvigyázói’ (e·piʹszko·poi), azaz ’véni’ (pre·szbüʹte·roi), és ’kisegítőszolgai’ (di·aʹko·noi) szolgálati tisztségre vágynak, konkrétan kijelentette, hogy férfiaknak kell lenniük, és ha nősek, akkor „egyfeleségű férjek” legyenek. Egyik apostol sem beszél arról, hogy lenne olyan tisztség, hogy „diakonissza” (di·a·koʹnisz·sza) (1Ti 3:1–13; Tit 1:5–9; vö.: Cs 20:17, 28; Fi 1:1).

Bár Főbe úgy van megemlítve (Ró 16:1), hogy ’szolga’ (di·aʹko·nosz, a görög határozott névelő nélkül), nyilvánvaló, hogy nem női kisegítőszolga volt a gyülekezetben, hiszen a Szentírás nem ad alapot ilyenre. Az apostol nem azt mondta a gyülekezetnek, hogy fogadják el a Főbétől jövő utasításokat, hanem azt, hogy fogadják őt szívélyesen, és ’segítsék mindenben, amiben szüksége lehet rájuk’ (Ró 16:2). Pál kétségkívül arra vonatkozóan használta a ’szolga’ szót, hogy Főbe részt vett a jó hír terjesztésében, és a kenkreai gyülekezetben tevékenykedő női szolgaként beszélt róla. (Vö.: Cs 2:17, 18.)

Otthon: A Szentírás úgy jellemzi az asszonyt, hogy a ’gyengébb edény, a női nem’. A férjnek ehhez mérten kell bánnia vele (1Pt 3:7). Sok kiváltsága van, például részt vesz a gyermekek tanításában, és rendszerint a háztartás bizonyos ügyeit igazgatja, mindezt a férje beleegyezésével és irányítása alatt (1Ti 5:14; 1Pt 3:1, 2; Pl 1:8; 6:20; 31. fej.). Azt a feladatot kapta, hogy rendelje alá magát a férjének (Ef 5:22–24). Meg kell adnia a férjének azt, ami megilleti őt a házasságban (1Ko 7:3–5).

Ékessége: A Biblia sehol sem ítéli el azt, ha valaki ruhákkal vagy ékszerekkel ékesíti magát, csak azt parancsolja, hogy a szerénység és az illendőség vezérelje. Az apostol azt az utasítást adja, hogy a nők öltözéke jól rendezett legyen, és hogy az asszonyok „szerénységgel és józan gondolkodással ékesítsék magukat”. Ne a frizurák, a díszek és a drága öltözék kapjon hangsúlyt, hanem inkább olyasmik, amik a szellemi szépséget segítik elő, nevezetesen a ’jó cselekedetek’ és „a szív rejtett embere a csendes és szelíd szellem romolhatatlan öltözékében” (1Ti 2:9, 10; 1Pt 3:3, 4; vö.: Pl 11:16, 22; 31:30).

Péter apostol a következőket mondja az ilyen engedelmes asszonyoknak, akiknek tiszta, tiszteletteljes és Istennek tetsző a viselkedése: „az ő [Sára] gyermekei lettetek, feltéve, hogy ezentúl is jót cselekszetek, és nem féltek semmiféle, rettegésre okot adó dologtól.” Ezek előtt a feleségek előtt tehát egy nagyszerű lehetőség áll, de nem azért, mert a szó szoros értelmében a hűséges Sára leszármazottai, hanem azért, mert utánozhatják őt. Sárának jutott az a kiváltság, hogy világra hozza Izsákot, és hogy Jézus Krisztusnak – aki ’Ábrahám magvának’ elsődleges része – az ősanyja legyen (Ga 3:16). Így azok a keresztény feleségek, akik jelképes értelemben Sára lányainak bizonyulnak – még a nem hívő férjükkel való viselkedésükben is –, biztosak lehetnek benne, hogy Isten gazdagon megáldja őket (1Pt 3:6; 1Mó 18:11, 12; 1Ko 7:12–16).

Asszonyok szolgáltak Jézusnak: Voltak asszonyok, akik Jézus földi szolgálatával kapcsolatos kiváltságoknak örvendtek, de nem azoknak a kiváltságoknak, amelyekben a 12 apostol és a 70 evangéliumhirdető részesült (Mt 10:1–8; Lk 10:1–7). Számos asszony szolgált Jézusnak a javaiból (Lk 8:1–3). Egyikük megkente Jézust néhány nappal a halála előtt, ezért Jézus ezt ígérte: „bárhol prédikálják is e jó hírt az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére” (Mt 26:6–13; Jn 12:1–8). Voltak asszonyok azok között is, akiknek Jézus külön megjelent a feltámadása napján, és azok között is, akiknek később jelent meg (Mt 28:1–10; Jn 20:1–18).

Jelképes értelem: Számos esetben az asszonyok gyülekezeteket vagy emberi szervezeteket szemléltetnek, illetve városokat is. Krisztus dicsőséges gyülekezetéről úgy is beszél a Biblia, mint az ő ’menyasszonyáról’, és nevezi még így is: ’a szent város, az Új Jeruzsálem’ (Jn 3:29; Je 21:2, 9; 19:7; vö.: Ef 5:23–27; Mt 9:15; Mk 2:20; Lk 5:34, 35).

Jehova úgy beszélt Izrael gyülekezetéről vagy nemzetéről, mint az ő ’asszonyáról’, mivel ő annak „férjura” a köztük köttetett törvényszövetség révén.  A helyreállítási próféciákban is így beszél Izraelhez, olykor a nemzet fővárosához, Jeruzsálemhez intézve szavait. Ennek az asszonynak a ’fiai’ és a ’leányai’ (Ézs 43:5–7) pedig Izrael nemzetének a tagjai voltak (Ézs 51:17–23; 52:1, 2; 54:1, 5, 6, 11–13; 66:10–12; Jr 3:14; 31:31, 32).

Sok esetben más nemzetekre és városokra utalnak nőnemű személyként vagy asszonyként. Ezek közül néhány: Moáb (Jr 48:41), Egyiptom (Jr 46:11), Ammon fiainak Rabbája (Jr 49:2), Babilon (Jr 51:13) és a jelképes Nagy Babilon (Je 17:1–6; lásd: LÁNY; NAGY BABILON).

Az 1Mózes 3:15-ben szereplő „asszony”: Amikor Isten kimondta az ítéletet az emberiség ősszülei, Ádám és Éva fölött, ígéretet tett egy magra, amelyet az „asszony” hoz majd világra, és aki majd összezúzza a kígyó fejét (1Mó 3:15). Ez egy ’szent titok’ volt, és Istennek az volt a szándéka, hogy a kellő időben fellebbenti róla a fátylat (Kol 1:26). A prófétai ígéret elhangzásának körülményeiben van néhány részlet, amely segít meglátni, hogy ki lehet ez az „asszony”. Mivel a prófécia szerint a magva össze fogja zúzni a kígyó fejét, ezért a magnak többnek kell lennie egy emberi magnál, vagyis utódnál, hiszen a Szentírás rámutat, hogy Isten nem egy földön csúszó, szó szerinti kígyóhoz szólt. A Jelenések 12:9 rámutat, hogy a ’kígyó’ Sátán, az Ördög, egy szellemszemély. Ennélfogva a próféciában említett „asszony” nem lehet emberi asszony, mondjuk Mária, Jézus anyja. Az apostol kifejti ezt a témát a Galácia 4:21–31-ben. (Lásd: MAG.)

Ebben a részletben az apostol beszél Ábrahám szabad feleségéről, valamint az ágyasáról, Hágárról, és elmondja, hogy Hágár a szó szerinti városnak, Jeruzsálemnek felel meg a törvényszövetségi kapcsolatból kifolyólag, a „gyermekei” pedig a zsidó nemzet polgárai. Pál szavai szerint Ábrahám felesége, Sára „a fenti Jeruzsálem”-nek felel meg, ez pedig Pálnak és a szellem által született társainak a szellemi anyja. Ez az égi ’anya’ ’anyja’ Krisztusnak is, aki a legidősebb a szellemi testvérei között, és mindannyian Istentől, az Atyjuktól származnak (Héb 2:11, 12; lásd: SZABAD ASSZONY).

Ebből logikusan következik, és összhangban van a Szentírással, hogy az 1Mózes 3:15-ben említett „asszony” szellemi „asszony”. Figyelembe véve a tényt, hogy Krisztus ’menyasszonya’, vagyis ’felesége’ nem egyetlen asszony, hanem egy csoport, amely sok szellemi tagból áll (Je 21:9), az „asszony”, azaz Isten ’felesége’ (akiről a korábban utalásként megadott versek Ézsaiás és Jeremiás könyvében prófétailag jövendöltek), aki világra hozza Isten szellemi fiait, szintén sok szellemi személyből tevődik össze. Egy több személyből álló csoportot jelent, egy szervezetet, mégpedig égit.

Erről az „asszony”-ról van szó János látomásában, a Jelenések könyvének 12. fejezetében. Úgy jelenik meg, mint aki fiút hoz világra, egy uralkodót, „aki vasvesszővel fogja terelni az összes nemzetet”. (Vö.: Zs 2:6–9; 110:1, 2.) János ezt a látomást jóval azután kapta, hogy Jézus megszületett emberként, illetve fel lett kenve Isten Messiásává. Mivel nyilvánvaló, hogy itt ugyanarról az asszonyról van szó, mint az 1Mózes 3:15-ben, ezért a látomás nem utalhat Jézus emberi születésére, hanem mindenképpen valami más eseményre vonatkozik, mégpedig arra, hogy Jézus be lett iktatva a Királyság-hatalom Királyaként. Ezért ez a látomás Isten messiási Királyságának a születését, azaz létrejöttét mutatja be.

Később Sátánról azt írja a Biblia, hogy üldözőbe veszi az „asszonyt”, és háborút folytat „a magvából megmaradtak ellen” (Je 12:13, 17). Mivel az „asszony” égi, és Sátánt ekkor levetik a földre (Je 12:7–9), Sátán már nem tudja elérni azokat az égi személyeket, akikből az „asszony” áll, azokat viszont igen, akik megmaradtak „a magvából”, azaz a gyermekeit, vagyis Jézus Krisztusnak még a földön élő testvéreit. Ily módon vette üldözőbe az „asszonyt”.

Egyéb jelentések: Amikor Isten megjövendölte, hogy éhínség jön Izraelre, ha nem engedelmeskedik neki, és megszegi a szövetségét, ezt mondta: „tíz asszony fogja sütni kenyereteket egyetlen sütőkemencében, és súlyra adják vissza kenyereteket”. Olyan súlyos lesz az éhínség, hogy tíz asszonynak csak egyetlen sütőkemencére lesz szüksége, noha rendes körülmények között külön sütőkemencét használnának (3Mó 26:26).

Miután Jehova figyelmeztette Izraelt a veszedelemre, amely a hűtlenségéért sújtja majd, Ézsaiás próféta által kijelentette: „És azon a napon hét asszony ragad meg e g y férfit, és ezt mondják: »A magunk kenyerét esszük majd és a saját köntösünket hordjuk, csak hadd neveztessünk a te nevedről, hogy megszabaduljunk gyalázatunktól«” (Ézs 4:1). Az előző két versben (Ézs 3:25, 26) Isten rámutatott, hogy Izrael emberei el fognak esni háború által. Tehát azt mondta Izraelnek, hogy emiatt annyira megfogyatkozik a nemzet férfilakossága, hogy több nő fog egy férfira ráakaszkodni. Ezek a nők örülnek majd, hogy felvehetik egy férfi nevét, és hogy egyáltalán van egy férfi, aki valamennyire odafigyel rájuk, még ha osztozniuk kell is rajta más nőkkel. Még azt is elfogadják, hogy ezzel többnejű házasságban élnek majd, vagy ágyasok lesznek, csak hogy egy kicsit is részesülhessenek egy férfi életéből. Így  legalább részben mentesülnek attól a gyalázattól, amely az özvegyeket vagy a hajadonokat, illetve a gyermektelen nőket érte.

Egy Izraelt vigasztaló próféciában Jehova ezt mondta: „Meddig fordulsz még erre-arra, ó, hűtlen leány?! Bizony újat teremtett Jehova a földön: asszony keresi az életerős férfi kegyeit!” („Asszony környékezi a férfit”, Kár.) (Jr 31:22). Egészen addig Izrael hűtlenül „erre-arra” fordult, noha a törvényszövetség révén házassági kapcsolatban állt Istennel. Most viszont Jehova arra ösztönzi ’Izrael szüzét’, hogy állítson magának útjelzőket és jelzőoszlopokat, melyek visszavezetik, illetve hogy irányítsa a szívét az országútra, amelyen visszatérhet hozzá (Jr 31:21). Jehova belé helyezi szellemét, hogy égjen a vágytól, hogy visszatérjen. Így, miként egy feleség keresi a férjét, hogy újra jó kapcsolatban legyen vele, Izrael is keresi Jehova Istent, hogy megint jó kapcsolatba kerüljön vele, a férjével.

’Az asszonyok kívánsága’: Dánielnek „az északi király”-ról szóló próféciájában ez áll: „Atyáinak Istenét nem veszi figyelembe; az asszonyok kívánságát, sőt a többi istent sem veszi figyelembe, hanem mindenki fölé emeli magát. Viszont rangjánál fogva dicsőséget ad az erődök istenének” (Dá 11:37, 38). Az „asszonyok” itt azokat a gyengébb nemzeteket szemléltethetik, akik gyengébb edények lévén „az északi király” „szolgálói” lettek. Ezeknek a nemzeteknek vannak isteneik a kívánságaik szerint, akiket imádnak, de „az északi király” semmibe veszi ezeket az isteneket, és ő egy hadistennek adózik hódolattal.

A jelképes „sáskák”: A jelképes „sáskák”-ról szóló látomásban, melyről a Jelenések 9:1–11-ben olvashatunk, a sáskák ’haja olyan, mint az asszonyok haja’. Azzal a szentírási alapelvvel összhangban, hogy az asszonyok hosszú haja a férjüknek, azaz a főjüknek való alárendeltségük jele, ezeknek a jelképes „sáskák”-nak a haja is azt az alárendeltséget kell hogy szemléltesse, amelyet a sáskák által ábrázolt személyek mutatnak az iránt a személy iránt, aki a próféciában a fejük és a királyuk. (Lásd: ABADDON.)

A 144 000 ’nem szennyezte be magát asszonyokkal’: A Jelenések 14:1–4 azt írja a 144 000-ről, akik a Báránnyal a Sion-hegyen állnak, hogy ’a földről vették meg őket, és ők azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal; igen, ők szüzek’. Úgy jelennek meg a leírásban, mint akik mindenki másnál bensőségesebb kapcsolatban vannak a Báránnyal, mert csak ők tudják megtanulni az „új ének”-et (Je 14:1–4). Ez azt sejteti, hogy ők alkotják a Bárány ’menyasszonyát’ (Je 21:9). Szellemszemélyek, ami abból is kiderül, hogy az égi Sion-hegyen állnak a Báránnyal. Az tehát, hogy „nem szennyezték be magukat asszonyokkal”, és hogy „szüzek”, nem azt jelenti, hogy a 144 000 egyike sem élt soha házasságban, hiszen a Szentírás nem tiltja meg Krisztus leendő, még földön élő társörököseinek, hogy házasságot kössenek (1Ti 3:2; 4:1, 3). Arra sem utal, hogy a 144 000 mindegyike férfi, mivel ha Krisztus társörököseinek a szellemi kapcsolatáról van szó, „nincsen sem férfi, sem nő” (Ga 3:28). Ezért az ’asszonyok’ mindenképpen jelképes asszonyok, kétségkívül vallási szervezeteket, például Nagy Babilont, és a „lányait”, azaz hamis vallásos szervezeteket jelképeznek, és ha valaki csatlakozik egy ilyenhez, vagy részt vesz a tevékenységében, az nem tudja megőrizni magát szennyfolt nélkülinek (Je 17:5). Ez a jelképes leírás összecseng a Törvény azon követelményével, hogy Izrael főpapja csak szüzet vehetett feleségül, hiszen Jézus Krisztus Jehova nagy Főpapja (3Mó 21:10, 14; 2Ko 11:2; Héb 7:26).

Azzal kapcsolatban, hogy Jézus „asszony”-nak szólította Máriát, lásd: MÁRIA 1.: Jézus tisztelte és szerette.