A bibliai szóhasználatban a nagykövet egy uralkodónak a hivatalos képviselője, akit különleges alkalomkor és konkrét céllal küldenek valahova. Rendszerint idősebb, érett férfiak töltötték be ezt a tisztséget. Ezért van az, hogy a pre·szbeuʹó (’nagykövetként tevékenykedni’ [Ef 6:20]; ’nagykövetnek lenni’ [2Ko 5:20]) és a pre·szbeiʹa (’követség’ [Lk 14:32]) görög szavak kapcsolatban állnak a pre·szbüʹte·rosz szóval, amelynek a jelentése: ’idősebb férfi; vén’ (Cs 11:30; Je 4:4).

Jézus Krisztus úgy jött el, mint Jehova Isten ’apostola’, azaz ’elküldöttje’. Ő az, aki „világosságot bocsátott. . . az életre és a romlatlanságra a jó hír által” (Héb 3:1; 2Ti 1:10).

Miután Krisztus feltámadt az egekbe, és többé már nem élt itt a földön, a hűséges követői lettek kinevezve a helyére, „Krisztust helyettesítve” Isten nagyköveteiként. Pál konkrétan megemlítette, hogy nagykövetként szolgál (2Ko 5:18–20). Ő – csakúgy, mint Jézus Krisztus összes felkent követője – a Szuverén Úrtól, Jehova Istentől elidegenedett nemzetekhez és emberekhez küldetett. A felkentek mind nagykövetek egy olyan világban, amely nincs békében Istennel (Jn 14:30; 15:18, 19; Jk 4:4). Mint egy nagykövet, Pál azt az üzenetet vitte el az emberekhez, hogy Krisztus által békéljenek meg Istennel, ezért mondta azt magáról, amikor börtönben volt, hogy „nagykövetként tevékenykedem láncokban” (Ef 6:20). Az, hogy az apostol láncokban volt, azt mutatja, mennyire ellenséges ez a világ Istennel, Krisztussal és a messiási Királyság-kormányzattal szemben, hiszen a nagykövetek emberemlékezet óta sérthetetlenek. A lehető legellenségesebb érzületet tükrözte és a legdurvább sértés volt az, hogy a nemzetek tiszteletlenül bántak azokkal a nagykövetekkel, akiket azért küldtek, hogy Isten Királyságát képviseljék, amely élén Krisztus áll.

Pál nagykövetként tiszteletben tartotta az ország törvényeit, de szigorúan semleges maradt a világ politikai és katonai tevékenységeit illetően. Ez összhangban volt azzal az alapelvvel, hogy a világi kormányzatok nagykövetei kötelesek engedelmeskedni a törvénynek, de nem tartoznak alattvalói hűséggel annak az országnak, ahová küldték őket.

Miként Pál apostol, Krisztus összes, szellem által született, hűséges, felkent követője is – akiknek égi állampolgárságuk van – ’nagykövet, Krisztust helyettesítve’ (2Ko 5:20; Fi 3:20).

Azt, hogy miként bánik Isten egy személlyel, az határozza meg, hogy az az adott személy hogyan fogadja Istennek ezeket a nagyköveteit. Jézus Krisztus ezt az alapelvet ismertette abban a szemléltetésében, amely egy olyan férfiról szól, akinek volt egy szőlője, és aki először a rabszolgáit, majd a saját fiát küldte el a képviselőjeként. A szőlőművesek kegyetlenül elbántak a rabszolgákkal és megölték a tulajdonos fiát, mire a szőlő tulajdonosa pusztulást hozott ezekre az ellenséges érzületű szőlőművesekre (Mt 21:33–41). Jézus mondott még egy szemléltetést, egy királyról, akinek a rabszolgáit megölték, miközben azok követekként vendégeket hívtak egy menyegzőre. Akik így bántak a király képviselőivel, azok a király ellenségeinek számítottak (Mt 22:2–7). Jézus egyértelműen fogalmazta meg az alapelvet, amikor kijelentette: „aki befogad valakit, akit én küldök, engem is befogad. Aki pedig engem befogad, azt is befogadja, aki küldött engem” (Jn 13:20; lásd még: Mt 23:34, 35; 25:34–46).

Ezenkívül Jézus a nagykövetek békeszerző tevékenységével szemléltette azt, hogy egyénenként békét kell kérnünk Jehova Istentől, és le  kell mondanunk mindenről azért, hogy Isten Fiának a nyomdokait követhessük, és így elnyerhessük Isten kegyét és az örök életet (Lk 14:31–33). Ugyanakkor egy másik szemléltetésében arra utalt, milyen ostobaság olyanokhoz társulni, akik követséget küldenek ki, hogy az ellen beszéljenek, akit Isten királyi hatalommal ruházott fel (Lk 19:12–14, 27). A gibeoniak jó példái annak, hogyan lehet ügyesen és sikeresen békét kérni (Jzs 9:3–15, 22–27).

A keresztény kor előtti küldöttek: A keresztény kor előtt nem léteztek olyan kormányzati tisztviselők, akik megfeleltek volna a mai nagyköveteknek. Nem volt olyan tisztviselő, aki a saját kormányát képviselve egy idegen országban lakott volna. Ennélfogva a „követ” (héb.: mal·ʼákhʹ) és a „küldött” (héb.: cír) szavak inkább azt tükrözik, hogy ezek a személyek milyen feladatokat láttak el a bibliai időkben. Mégis a rangjuk és a státuszuk sok vonatkozásban hasonló volt a nagykövetekéihez. Néhány ilyen közös vonást a következőkben ismertetünk. Ezek a személyek diplomáciai képviselők voltak, és kormányzatoknak, illetve uralkodóknak vittek üzeneteket.

Napjaink nagyköveteitől eltérően az ókori küldöttek, azaz követek, nem laktak más országok fővárosában, hanem csakis különleges alkalomkor és konkrét céllal küldték ki őket. Sokszor magas rangúak voltak (2Ki 18:17, 18), és a tisztségük miatt nagy tisztelet övezte őket. Ezért, amikor idegen uralkodókat kerestek fel, sérthetetlenséget élveztek.

Az uralkodók követei, vagyis küldöttei, olyan bánásmódban részesültek, amilyen bánásmódban részesült volna maga az uralkodó, illetve a kormánya. Így hát, amikor Ráháb kegyesen bánt azokkal a követekkel, akiket Józsué küldött ki Jerikó kikémlelésére, valójában azért tette, amit tett, mert felismerte, hogy Izrael Királya és Istene nem más, mint Jehova. Ilyenformán Jehova is kegyesen bánt vele Józsué által (Jzs 6:17; Héb 11:31). Amikor Dávid király a barátsága jeleként elküldte néhány szolgáját Ammon királyához, Hánunhoz, akkor Hánun felháborítóan viselkedett, mivel megszegte azt az íratlan nemzetközi szabályt, hogy tisztelettel kell bánni a küldöttekkel. Ammon királya a fejedelmeire hallgatott, akik csalárdul azt mondták, hogy a követek kémek. A király nyilvánosan megszégyenítette a követeket, így mutatva ki azt, hogy nem tiszteli Dávidot és a kormányát. E miatt a tiszteletlen bánásmód miatt háború tört ki (2Sá 10:2–11:1; 12:26–31).

Napjainkban, ha megromlanak a diplomáciai kapcsolatok, az érintett országok hazarendelik a nagyköveteiket. Ezzel ellentétben az ókori népek politikai feszültségek idején követeket, azaz küldötteket küldtek egymáshoz szóvivőkként, hogy helyreállítsák a békés kapcsolatot. Ézsaiás is ilyen követekről ír, vagyis ’a béke követeiről’ (Ézs 33:7). Ezékiás üzent Asszíria királyának, Szanhéribnak, hogy szeretne vele békét kötni. Bár Szanhérib már fenyegető veszedelemként felvonult Júda megerősített városai ellen, az asszírok szabad ki- és bejárást biztosítottak a követeknek, mert azok Ezékiás küldöttei voltak (2Ki 18:13–15). Egy másik beszámolóban arról olvashatunk, hogy Jefte, Izrael egyik bírája a követeivel levelet küldött az ammoniták királyának, hogy tiltakozzon a rossz bánásmód ellen, és tisztázza azt a vitát, kinek van joga bizonyos területekhez. Ha lehetett volna, Jefte – a küldöttei segítségével – háború nélkül zárta volna le a vitát. Ezek a követek szintén szabadon járhattak-kelhettek a seregek között (Bí 11:12–28; lásd: KÖVET).