Az időnek év, hónap, hét és nap szerint való beosztása, rendszere. Isten jóval az ember megteremtése előtt alapról gondoskodott az idő ilyenfajta méréséhez. Az 1Mózes 1:14, 15-ből megtudhatjuk, hogy ’az égbolton lévő világítótestek’ egyik célja az, hogy „évszakok, napok és évek mutatóiként” szolgáljanak. A szoláris nap, a napév (szoláris év) és a holdhónap (lunáris hónap) ennélfogva természetes időegység, az egyiket az szabályozza, hogy a Föld naponta megfordul a saját tengelye körül, a másikat az, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a Napot, a harmadikat pedig a holdfázisok. Ezzel szemben az, hogy az időt hetekre, a napot pedig órákra osztják, végső soron önkényes beosztás.

Az első ember, Ádám ideje óta az időt években számolják. Így Ádám ’százharminc éves’ volt, amikor Sétet nemzette (1Mó 5:3).

Aztán az is szokássá vált, hogy az időt hónapokra osztották. Az özönvíz idején már azt látjuk, hogy 30 napos hónapokra osztották az időt, hiszen a Bibliában egy 5 hónapos időszakról azt olvashatjuk, hogy 150 nappal egyenlő (1Mó 7:11, 24; 8:3, 4). Ugyanebből a beszámolóból látszik,  hogy Noé 12 hónapra osztotta az évet. (Lásd: ÉV.)

Ebben az időben említi meg a Biblia a hétnapos időszakokat, de lehet, hogy ez a felosztás már az emberi történelem korai szakaszától szokás volt (1Mó 7:4, 10; 8:10, 12). Arra viszont nincs bizonyíték, hogy követelmény lett volna az ember számára a hetenkénti sabbat megtartása, mielőtt Isten kifejezetten utasítást nem adott erre Izraelnek az egyiptomi kivonulás után. (Lásd: HÉT IV.)

Régen az emberek különféle naptárrendszereket alakítottak ki, és ezek közül több még ma is használatban van. Az első naptárak főleg holdnaptárak (lunáris naptárak) voltak, vagyis az év hónapjai a Hold teljes ciklusán alapultak, például újholdtól újholdig. Egy ilyen ciklus átlagosan úgy 29 nap, 12 óra és 44 perc hosszú. Általában a holdhónapokat vagy 29, vagy 30 naposnak vették. Ám a bibliai feljegyzésekben használt „hónap” szó rendszerint 30 napos hónapot jelent. (Vö.: 5Mó 21:13; 34:8; továbbá: Je 11:2, 3.)

A 12 holdhónapból álló év kb. 11 nappal rövidebb, mint a 365 és ¹⁄4 napos napév. Mivel a napév vezérli az évszakok járását, a holdnaptárt a napévhez kellett igazítani, így keletkezett az úgynevezett luniszoláris év, azaz a kötött holdév, amikor is a hónapok holdhónapok voltak, de az évek napévek. Ehhez minden évben néhány napot vagy bizonyos években egy hónapot kellett hozzátoldani a naptárhoz, hogy kiegészítsék a 12 holdhónapnyi időt, amely rövidebb volt.

Héber naptár: Az izraeliták is ilyen luniszoláris éveken, azaz kötött holdéveken alapuló naptárt használtak. Ez nyilvánvaló abból, hogy Jehova Isten a szent év első hónapjának a tavaszi abibot nevezte ki, és meghatározott napokat jelölt ki bizonyos ünnepek, méghozzá olyan ünnepek megtartására, amelyek az aratáshoz voltak köthetőek. Márpedig ahhoz, hogy ezek az időpontok egybeessenek az adott aratási időszakkal, kellett hogy legyen naptáruk, amely követte az évszakok alakulását, és kiigazította a holdév és a napév közti eltérést (2Mó 12:1–14; 23:15, 16; 3Mó 23:4–16).

A Biblia nem részletezi, hogy eredetileg milyen módszerrel határozták meg, hogy mikor kell plusznapokat vagy plusz-, azaz szökőhónapokat  beilleszteni a naptárba. De logikus azt feltételezni, hogy vagy a tavaszi, vagy az őszi nap-éj egyenlőség volt a támpont, amely jelezte, hogy az évszakok ideje mikor tér el annyira a naptártól, hogy szükség legyen ilyen kiigazításra. Igaz, hogy a Biblia nem beszél róla konkrétan, de az izraeliták egy 13. hónapot adtak hozzá a naptárhoz ilyen kiigazításul, és ezt a hónapot a száműzetés utáni időkben veadárnak, vagyis második adárnak hívták.

A feljegyzésekben csak az i. sz. IV. századtól (kb. 359-től) található meg a zsidó naptár rögzített, vagyis szabványosított formája, hiszen II. Hillél ekkor határozta meg, hogy minden 19 évből a 3., 6., 8., 11., 14., 17. és 19. legyen 13 hónapos szökőév. Ezt a 19 évből álló ciklust általában Metón-ciklusnak nevezik az i. e. V. században élt görög matematikusról, Metónról, noha a bizonyítékok szerint már őt megelőzve a babilóniaiak is kidolgoztak egy ilyen ciklust. (Lásd: R. A. Parker és W. H. Dubberstein: Babylonian Chronology, 626 B.C.–A.D. 75. 1971, 1., 3., 6. o.) Ez a ciklus figyelembe veszi, hogy 19 évente a napévnek ugyanarra a napjára esik az újhold és a telihold.

A zsidók újholdtól újholdig számították a hónapot (Ézs 66:23). A „hónap” (1Mó 7:11) vagy „újhold” (1Sá 20:27) szóra használt egyik héber kifejezés, a chóʹdhes az ’új’ jelentésű chá·dhásʹ szóból ered, míg egy másik, szintén ’hónap’ jelentésű kifejezés, a jeʹrach, „holdhónap”-ot jelöl (1Ki 6:38). A későbbi időkben jelzőtűzzel jelezték vagy követekkel küldték szét a hírt, hogy egy új hónap a kezdetét vette.

A Bibliában rendszerint csak azzal a számmal jelölik az egyes hónapokat, ahányadikok az évben, tehát 1-től 12-ig (Jzs 4:19; 4Mó 9:11; 2Kr 15:10; Jr 52:6; 4Mó 33:38; Ez 8:1; 3Mó 16:29; 1Ki 12:32; Ezs 10:9; 2Ki 25:1; 5Mó 1:3; Jr 52:31). A babiloni száműzetés előtti időkből a Szentírás mindössze négy hónapot nevez meg: abib, az első hónap (2Mó 13:4); ziv, a második hónap (1Ki 6:37); etánim, a hetedik hónap (1Ki 8:2) és bul, a nyolcadik hónap (1Ki 6:38). E hónapok nevének a jelentése szorosan összefügg az évszakokkal, ami szintén azt bizonyítja, hogy a zsidók luniszoláris években számoltak. (Lásd az egyes hónapokat név szerint.)

A száműzetés utáni időkben az izraeliták a Babilonban használt hónapneveket alkalmazták, és ezek közül a Biblia hetet említ meg: niszán, az 1. hónap abib helyett (Esz 3:7); sziván, a 3. hónap (Esz 8:9); elul, a 6. hónap (Ne 6:15); kiszlév, a 9. hónap (Za 7:1); tébet, a 10. hónap (Esz 2:16); sebát, a 11. hónap (Za 1:7) és adár, a 12. hónap (Ezs 6:15).

A többi öt hónap száműzetés utáni neve a zsidó Talmudban és más művekben fordul elő. E hónapok pedig a következők: ijjár, a 2. hónap; tammúz, a 4. hónap; áb, az 5. hónap; tisri, a 7. hónap és hesván, a 8. hónap. A 13. hónap, amelyet rendszeres időközönként hozzáadtak a naptárhoz, a veadár, vagyis a második adár volt.

Idővel aztán rögzítették, hogy a legtöbb hónap milyen hosszú legyen, vagyis hány napból álljon. A niszán (abib), sziván, áb, tisri (etánim) és sebát mindig 30 napos volt, az ijjár (ziv), tammúz, elul és tébet mindig 29 napos. A hesván (bul), kiszlév és adár viszont lehetett 29 napos is, és 30 napos is. Ez utóbbiakkal oldották meg a holdnaptárban szükséges kiigazításokat, illetve ezeknek a beiktatásával akadályozták meg, hogy bizonyos ünnepek olyan napokra essenek, amelyeken a későbbi zsidó vallási vezetők szerint nem lehetett ünnepelni.

Míg a kivonuláskor Isten elrendelte, hogy a szent év tavasszal, abib (vagyis niszán) hónappal kezdődjön (2Mó 12:2; 13:4), a Bibliából kiderül, hogy ezt megelőzően az izraeliták ősztől őszig számolták az éveket. Ezt az elrendezést Isten is elismerte, így a népe igazából két rendszert is használt, a szent év szerinti és a mezőgazdasági év szerinti naptárt (2Mó 23:16; 34:22; 3Mó 23:34; 5Mó 16:13). A száműzetés utáni időkben tisri hó – mely az év második felére esett – 1-je jelezte a mezőgazdasági év kezdetét, és a zsidók még a mai napig is ezen a napon ünneplik az újévet, vagyis a rós hasánát (az év feje).

1908-ban Gézer helyén megtalálták az egyetlen olyan leletet, amely többé-kevésbé egy héber naptárnak nevezhető. Ókori írással készült, és vélhetően az i. e. X. századból származik. Ez egy mezőgazdasági naptár, amely leírja, hogy milyen mezőgazdasági tevékenységeket folytattak ősztől kezdve. Röviden elmondja, hogy két hónapig tartott az összegyűjtés, két hónapig a vetés, és két hónap volt a tavaszi növekedés ideje; utána egy hónapig nyűtték, azaz kihúzták a földből a lent, egy hónapig aratták az árpát, és egy hónapig tartott, míg a többi termést is learatták. Ezután következett két hónap, amikor megmetszették a szőlőt, végül pedig a nyári gyümölcsök hónapja következett (3Mó 26:5).

A cikkhez kapcsolódó ábra megmutatja mind a szent év, mind a mezőgazdasági év szerinti hónapokat, valamint azt, hogy ezek nagyjából mely hónapoknak felelnek meg a napjainkban használt naptárban.

Az evangéliumi beszámolók és a Cselekedetek könyve sokszor hivatkozik ünnepi időszakokra, ami rámutat, hogy a zsidók Jézus és az apostolok  idejében még mindig használták a zsidó naptárt. Ezek az ünnepi időszakok támpontok annak meghatározásához, hogy nagyjából mikor történt egy-egy bibliai esemény azokban a napokban (Mt 26:2; Mk 14:1; Lk 22:1; Jn 2:13, 23; 5:1; 6:4; 7:2, 37; 10:22; 11:55; Cs 2:1; 12:3, 4; 20:6, 16; 27:9).

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a keresztényeknek nincs semmilyen szent vagy vallásos naptárjuk, amely meghatározná nekik, hogy mikor kell megtartaniuk bizonyos szent napokat vagy ünnepeket. Ezt Pál apostol teszi világossá a Galácia 4:9–11-ben és a Kolosszé 2:16, 17-ben. Az egyetlen olyan esemény időpontját, amelynek az évenkénti megtartása követelmény a keresztényeknek, vagyis a pászka idején lévő Úr vacsorájának az időpontját a holdnaptár alapján kell meghatározni (Mt 26:2, 26–29; 1Ko 11:23–26; lásd: ÚR VACSORÁJA).

A Julianus- és a Gergely-naptár: I. e. 46-ban Julius Caesar közzétette egy rendeletben, hogy a római naptár többé nem a holdéven fog alapulni, hanem a napéven. Ez az úgynevezett Julianus-naptár – mely a görög csillagász, Szószigenész számításai alapján készült – 12, végső soron önkényesen meghatározott hosszúságú hónapból állt, egy szokványos év 365 napot tett ki, és az év január 1-jén kezdődött. Ezenkívül bevezették a szökőéveket, vagyis minden negyedik évben betoldottak egy plusznapot, mivel így ki tudták igazítani azt, hogy egy tropikus év hossza nem kerek szám, hiszen kicsivel kevesebb mint 365 és ¹⁄4 nap.

A Julianus-naptár szerint egy év tulajdonképpen a valódi napévnél valamennyivel több mint 11 perccel és 14 másodperccel hosszabb volt. Emiatt a XVI. századra tíz teljes napnyi eltérés keletkezett. Ezért aztán i. sz. 1582-ben XIII. Gergely pápa bevezette a Julianus-naptár kissé módosított változatát, amelyben megtartották a négyévenkénti szökőéveket, azzal a kikötéssel, hogy csakis a 400-zal osztható századfordulós éveket számolták szökőéveknek. A pápa rendeletére 1582-ben tíz napot kihagytak, így október 4. után október 15. következett. A világ legtöbb részén még ma is ezt a naptárt, a Gergely-naptárt használják. Ebben a kiadványban is ez alapján adjuk meg a történelmi dátumokat.

Jóllehet a keresztények ma azt a naptárt szokták használni, amely az országukban éppen érvényben van, nem feledkeznek meg arról, hogy az örökkévalóság Istenének, Jehovának megvan a saját „naptárja”, azaz időterve, és nem az emberek által kialakított rendszerek vezérlik. Dániel próféta ezt írta: „Ő változtatja meg az időket és időszakokat, királyokat mozdít el, és királyokat támaszt, bölcsességet ad a bölcseknek, és ismeretet azoknak, akik tudják, mi a tisztánlátás. Ő tárja fel a mély és rejtett dolgokat, tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dá 2:21, 22). Tehát mivel ő a világmindenség szuverén ura, jóval felette áll a mozgásban lévő földünknek, a nappaloknak és éjszakáknak, a holdciklusoknak és a napéveknek. Ennek ellenére Szavában, a Bibliában segítségképpen mégis ilyen időegységek szerint számol be a tetteiről és szándékairól, lehetőséget adva így földi teremtményeinek arra, hogy megtudhassák, hol állnak azon események áramlatában, melyek részét képezik az ő nagyszerű időtervének. (Lásd: KRONOLÓGIA.)