(kiválasztott; odaszentelt; elkülönített):

Kétféle nazireus volt: az egyik önszántából vált azzá, a másikat Isten választotta ki. A Mózes negyedik könyvének 6. fejezetében találhatjuk meg az arra vonatkozó rendeleteket, ha valaki önszántából lett nazireus. Férfiak és nők is tehettek Jehovának különleges fogadalmat arra, hogy egy ideig nazireusként fognak élni. De ha egy hajadon apja vagy egy asszony férje hallotta, amint a lánya vagy a felesége fogadalmat tesz, és nem értett vele egyet, akkor semmissé tehette azt (4Mó 30:1–8).

Alapvetően háromféle tilalom vonatkozott azokra, akik nazireusi fogadalmat tettek: 1. Nem ihattak mámorító italt. Szőlőt semmilyen formában sem fogyaszthattak (éretlen, érett, szárított, szőlőlé, bor, ecet). 2. Nem vághatták le a hajukat. 3. Nem érinthettek holttestet, még a legközelebbi hozzátartozójukét, apjukét, anyjukét vagy testvérükét sem (4Mó 6:1–7).

Különleges fogadalmak: Aki különleges fogadalmat tett, hogy nazireus lesz, Jehova kedvéért élt nazireusként (azaz: odaszenteltként, elkülönítettként), és nem azért, hogy aszkéta életével mások előtt tetszelegjen. Nazireusságának minden napján Jehováért volt szent (4Mó 6:2, 8; vö.: 1Mó 49:26, Rbi8, lábj.).

 Ezért mindannak, amit a nazireusoktól megkívántak, különleges szerepe volt Jehova imádatában. A szent szolgálatot végző főpap nem érinthetett holttestet, még a legközelebbi rokonáét sem, akárcsak a nazireusok. A főpap és az alpapok, mivel fontos feladatot láttak el, nem ihattak bort vagy mámorító italt, amikor Jehova előtt végeztek szent szolgálatot (3Mó 10:8–11; 21:10, 11).

Ezenkívül a nazireusról (héb.: ná·zírʹ) ezt írja a Biblia: „legyen szent, megnövesztve hajfürtjeit.” Ez jól látható jel volt, amiből mindenki tudta, hogy ő szent nazireus (4Mó 6:5). Ugyanezt a héber szót (ná·zírʹ) használták akkor is, amikor a szent sabbat és a jubileumi év idején a „metszetlen” szőlőkre utaltak (3Mó 25:5, 11). Az is érdekes, hogy a főpap turbánjának az elején lévő aranylemezt, amelyre rá volt vésve, hogy „a szentség Jehováé”, így nevezték: ’az odaszenteltség szent jele [héb.: néʹzer, ugyanabból az alapszóból, mint a ná·zírʹ]’ (2Mó 39:30, 31). Izrael felkent királyainak a fejdíszét, azaz diadémját is néʹzernek nevezték (2Sá 1:10; 2Ki 11:12; lásd: KORONA; ODASZENTELTSÉG). Pál apostol azt írta, hogy a keresztény gyülekezetben a nőknek fejdísz helyett van hosszú hajuk. Természet adta emlékeztető ez számukra, hogy Isten rendelkezése szerint alá vannak rendelve a férfiaknak. A nazireusokra vonatkozó követelmények tehát – az, hogy nem vághatták le a hajukat (ami természetellenes egy férfi esetében), hogy tartózkodniuk kellett a bortól, és tisztának meg beszennyezetlennek kellett maradniuk – segítettek az odaszentelt nazireusnak észben tartani, hogy mennyire fontos az önmegtartóztatás, és az, hogy teljes mértékben alávesse magát Jehova akaratának (1Ko 11:2–16; lásd: FEJ BEFEDÉSE; HAJ, SZŐRZET; TERMÉSZET).

Mi volt a teendő, ha egy nazireus tisztátalanná vált? A nazireus hét napra tisztátalanná vált, ha holttesthez ért, még akkor is, ha ez véletlenül történt, mert valaki hirtelen meghalt mellette. A hetedik napon meg kellett borotválnia a fejét, és meg kellett tisztítania magát. Másnap két gerlét (v. galambot) kellett vinnie a paphoz, az egyiket bűnért való felajánlásul, a másikat pedig égő áldozatul. Ezenkívül vinnie kellett még egy fiatalt kost is vétkességért való felajánlásul. Továbbá újra kellett kezdenie nazireusságának a napjait (4Mó 6:8–12).

Mit kellett tenni a fogadalom lejártakor? Ha a fogadalmának az ideje lejárt, a nazireus megjelent a papok előtt a találkozás sátránál, és az előírás szerint vitt magával egy fiatal kost égő felajánlásul, egy nőstény bárányt bűnért való felajánlásul és egy kost közösségi áldozatul. Vinnie kellett még egy kosár olajjal elegyített kovásztalan kenyeret és olajjal megkent kovásztalan lepényt, az azokhoz tartozó gabona- és italfelajánlásokkal együtt. Ha módjában állt, az előírt áldozatokon kívül vihetett más felajánlásokat is a hajlékhoz (4Mó 6:13–17, 21). Ezt követően a nazireus leborotválta a haját, és a tűzre tette, a közösségi áldozat alá. Ezután a felajánlásokból valamennyit a kezébe tettek, és a szertartást végző pap meglengette ezeket meglengetett felajánlásként Jehova előtt (4Mó 6:18–20).

A jelek szerint idővel a zsidók lehetővé tették, hogy a gazdagok jót tegyenek, és kifizessék a szegényebbek helyett a szükséges áldozatokat, ha azok nazireusi fogadalmat szerettek volna tenni.

Úgy tűnik, ez bevett szokás volt, amelynek Pál apostol hasznát vette, amikor harmadik misszionáriusi útjának a végén Jeruzsálembe érkezett. A hittársai szerették volna leállítani a szóbeszédet, miszerint Pál „a nemzetek között levő összes zsidót [arra tanítja, hogy] ne járjanak az ünnepélyes [zsidó] szokások szerint”, ezért ezt mondták neki: „Van nálunk négy férfi, akik fogadalom alatt vannak. Vedd ezeket magad mellé, tisztulj meg velük együtt szertartásilag, és fedezd a költségeiket, hogy megborotváltathassák a fejüket” (Cs 21:20–26).

Aki a fogadalmat tette, eldönthette, hogy milyen hosszú ideig szeretne nazireus lenni. A zsidó hagyomány (nem pedig a Biblia) szerint ez nem lehetett kevesebb 30 napnál, mert egyébként a fogadalomban semmi különleges nem lett volna.

Egy életen át: Akiket Jehova választott ki, hogy egy életen át legyenek nazireusok, és hogy különleges szolgálatot lássanak el, azok nem tettek fogadalmat, és nem is volt meghatározva, hogy mennyi ideig kell nazireusoknak lenniük (ellentétben azokkal, akik önként tettek nazireusi fogadalmat, mert ha ők megszegték azt, akkor újra kellett kezdeniük nazireusságuk napjait). Emiatt Jehova nem pont ugyanazt kívánta meg tőlük, mint azoktól, akik önszántukból váltak nazireussá. Sámsont már a fogantatása előtt kiválasztotta Isten, hogy egy életen át nazireus legyen. Még az anyja sem dönthetett erről. És mivel úgy volt, hogy a megszületendő fia nazireus lesz, ezért az angyal különleges utasításokat adott neki: a terhessége alatt nem volt szabad bort vagy mámorító italt innia, sem olyasmit ennie, ami tisztátalan (Bí 13:2–14; 16:17).

Sámson csak azt a megszorítást kapta, hogy „ne érje borotva a fejét” (Bí 13:5). Az viszont nem volt megtiltva, hogy holttesthez érjen. Ezért maradhatott nazireus, noha megölt egy oroszlánt, illetve levágott 30 filiszteus férfit, majd leszedte a  holttestükről a ruhát. Egy másik alkalommal Isten jóváhagyásával ölt meg ezer embert egy „szamárcsődőr állkapcsával” (Bí 14:6, 19; 15:14–16).

Sámuel azért lett nazireus, mert az édesanyja, Anna, még a fogantatása előtt megfogadta, hogy Jehovának fogja adni, hogy nazireusként szolgáljon. Így imádkozott Istenhez: „Ha. . . fiúmagzatot adsz rabszolgaleányodnak, akkor én Jehovának adom őt élete minden napjára [„és nem iszik bort vagy részegítő italt” ‹1Ki 1:11, LXX›], és borotva nem érinti a fejét” (1Sá 1:9–11, 22, 28). Keresztelő János nazireusságáról nem sokat tudunk, de azt igen, hogy egyáltalán nem ihatott „bort és részegítő italt”, és hogy ő is már a születésétől fogva nazireus volt (Lk 1:11–15; vö.: Mt 3:4; 11:18).

Keresztelő Jánost is maga Jehova választotta ki, hogy legyen nazireus, azzal összhangban, amit Ámós próféta által mondott: „Fiaitok közül prófétákat támasztottam, és ifjaitok közül nazireusokat.” A makacs izraeliták azonban sokszor nem ismerték el és nem is tisztelték a nazireusokat, sőt megpróbálták rávenni őket, hogy adják fel a Jehova iránti feddhetetlenségüket (Ám 2:11, 12). Amikor Izrael bűnét Jehova már nem tűrhette tovább, és i. e. 607-ben elvetette Izraelt, a Jeruzsálemben élő hűtlen nazireusok sem menekültek meg. Jeremiás azt írja, hogy az egykor egészséges és erős nazireusoknak elfeketedett a bőrük, ahogy összeaszott a csontjukon a borzalmas éhínség miatt (Si 4:7–9).