AMIKOR Jehova Izraelnek adta azt a földet, melyet megígért Ábrahámnak, erkölcsileg lealacsonyodott nemzetek éltek ott. A Biblia nyíltan beszámol arról, hogy Isten elrendelte ezeknek a gonosz nemzeteknek az elpusztítását, és az izraelitákat nevezte ki a kivégzés végrehajtóinak (5Mó 7:2). Sokan bírálják ezt az eljárást. Mások alázatosan elismerik, hogy aligha volna helyénvaló, ha tökéletlen emberek Isten bíróivá tennék magukat. (Vö.: Ez 18:29.) Ők vágynak arra, hogy megértsék Isten eljárásmódjait. Mit tanulnak?

Ez a beszámoló világosan megmutatja, hogy minden ember számadással tartozik az emberiség Teremtőjének, Jehova Istennek, akár hisz benne az állítása szerint, akár nem. Feltárja, hogy Isten türelmes ugyan, de nem huny szemet a helytelenségek fölött (1Mó 15:16). Egyértelművé teszi, hogy Jehova a szülőket bízza meg azzal, hogy vállaljanak felelősséget kisgyermekeikért; nem menti fel őket ezalól, és így nem engedi azt sem, hogy úgy érezzék, a tetteik csak a saját életükre vannak hatással (5Mó 30:19; Jzs 10:40). Az is kiderül belőle, hogy mindazok, akik felhagynak helytelen útjukkal, és Jehovát imádják, elkerülhetik a pusztulást (Jzs 6:25; 9:3–10:11).

A Biblia egyértelműen azonosítja azokat a gonosz szokásokat, melyekbe Kánaán lakosai belemerültek. A Halley’s Bible Handbook (1964, 161. o.) c. mű így összegzi ezt: „A régészek, akik ásatásokat végeznek a kánaáni városok romjai között, azon csodálkoznak, hogy Isten nem előbb pusztította el azokat, mint ahogy azt megtette.” A tanulság nyilvánvaló: Jehova nem tűri el örökké a gonoszságot.