Egyénnek, családnak valamely őstől való leszármazását és rokonságát felsorakoztató beszámoló. Jehova Isten az, aki megőrzi a teremtésről, a kezdetekről, a születésről és a leszármazásról szóló feljegyzéseket. Ő „az Atya”, és „neki köszönheti nevét minden család az égben és a földön” (Ef 3:14, 15). Szavában, a Bibliában pontosan lettek feljegyezve nemzetségtáblázatok, melyek fontos szerepet játszanak a szándékában.

Az embernek veleszületett vágya, hogy tudja, kitől származik, és hogy tehessen valamit azért, hogy a családja neve ne vesszen ki. Sok ókori nemzet is készített terjedelmes leszármazási jegyzékeket, különösen a papjairól és a királyairól. Az egyiptomiak is vezettek ilyen jegyzékeket, akárcsak az arabok. Találtak olyan ékírásos táblákat, amelyeken Babilon és Asszíria királyainak a nemzetségtáblázata látható. Nem túl régen pedig arra is találtak példát, hogy a görögök, a kelták, a szászok és a rómaiak szintén készítettek nemzetségtáblázatokat.

A héberben a já·chaszʹ igével fejezték ki, ha valakinek jegyzékbe vették a törvényes leszármazását, és ennek a szónak a fordítása: ’származási jegyzékbe beír’ (1Kr 5:17); a vele rokon főnév pedig a jáʹchasz, melyet úgy adnak vissza, hogy ’származási jegyzék’ (Ne 7:5). A görög ge·ne·a·lo·giʹa kifejezés az 1Timóteusz 1:4-ben és a Titusz 3:9-ben fordul elő, és olyan családfákra, azaz „nemzetségtáblázatokra” utal, amelyek egy adott személy származását mutatják be.

Máté apostol a következő szavakkal kezdi az evangéliumi beszámolóját: „Jézus Krisztus történetének [ge·neʹsze·ósz, a geʹne·szisz egyik alakja] a könyve, aki Dávid fia, aki Ábrahám fia” (Mt 1:1). A görög geʹne·szisz szó betű szerinti jelentése: ’leszármazási vonal, eredet’. A Septuaginta ezt a görög szót használja a héber tó·lé·dhóthʹ fordításaként, amely alapvetően ugyanezt jelenti, de a Mózes első könyvében sokszor nyilvánvalóan ’történet’ értelemben fordul elő. (Vö.: 1Mó 2:4, Rbi8, lábj.)

Máté természetesen Krisztusnak nemcsak a nemzetségtáblázatát írja le, hanem az emberként való megszületésének, szolgálatának, halálának és feltámadásának a történetét is. Ez nem volt szokatlan akkoriban, mivel az első görög történeti írások vázát is nemzetségtáblázatok adták. Az ókorban azokról a személyekről szóltak a történetek, akiknek a nemzetségtáblázata benne volt a történetben, vagy akiknek a nemzetségtáblázatával kezdődött egy ilyen történet. Ennélfogva a történeteknek központi része volt a nemzetségtáblázat, és sok esetben az volt a bevezető. (Lásd: 1Kr 1–9.)

Az Édenben elhangzó ítéletben Isten ígéretet tett arra, hogy eljön az „asszony” Magva, melynek majd össze kell zúznia a Kígyó fejét (1Mó 3:15). Emiatt kaphatott szárnyra az az elképzelés, hogy a Magnak emberi leszármazási vonala lesz, noha konkrétan ez csak akkor lett kijelentve, amikor Isten közölte Ábrahámmal, hogy az ő Magva által nyer áldást minden nemzet (1Mó 22:17, 18). Ezért aztán kiemelkedően fontos lett Ábrahám nemzetségtáblázata. Egyedül a Biblia örökíti meg Ábrahám leszármazási vonalát, de nemcsak az övét, hanem mindazokét is, akik a Noé fiaitól, azaz a Sémtől, Hámtól és Jáfettől származó nemzetekhez tartoznak (1Mó 10:32).

E. J. Hamlin a The Interpreter’s Dictionary of the Bible c. műben megjegyzi, hogy a Mózes első könyvében lévő népek táblája „egyedülálló az ókori irodalomban . . . A világon nincs más szent irodalom, amely ennyire belemerülne a történelmi részletekbe” (3. köt. 515. o.).

A nemzetségtáblázatok célja: Azon túlmenően, hogy az ember veleszületett vágya, hogy feljegyzést készítsen a születésekről és a kapcsolatokról, a nemzetségtáblázatok a kronológia szempontjából is fontosak voltak, főleg az emberiség történelmének legkorábbi időszakában. Sőt mi több, Isten ígéretei, próféciái és az  emberekhez fűződő kapcsolata miatt is lényeges volt, hogy egyes leszármazási vonalak rögzítve legyenek.

Amikor az özönvíz után Noé áldást mondott, szavaiból kiderült, hogy Sém leszármazottai Isten kegyében fognak részesülni (1Mó 9:26, 27). Később Isten feltárta Ábrahámnak, hogy amit a ’magvának’ fognak hívni, az Izsák által lesz (1Mó 17:19; Ró 9:7). Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy e Mag azonosításához nagyon pontos nemzetségtáblázatokat kell készíteni. Így az idők folyamán Júda vonalát – mely törzsnek vezetői szerep lett ígérve (1Mó 49:10) –, különösen pedig Dávid családjának, a királyi vérnek a vonalát kellett nagyon precízen feljegyezni (2Sá 7:12–16). Ez a feljegyzés megmutatja a Messiásnak, vagyis a Magnak a leszármazását, mely rendkívüli jelentőséggel bír (Jn 7:42).

A másik nemzetségtáblázat, amelyre ezen kívül a leginkább ügyeltek, Lévi törzséé volt, amelyben külön hangsúlyt kapott Áron papi családja (2Mó 28:1–3; 4Mó 3:5–10).

Azért is lényegesek voltak a nemzetségtáblázatok a Törvény hatálya alatt, hogy ki lehessen deríteni a törzsi kapcsolatokat a föld felosztásakor, illetve hogy meg lehessen határozni a családi kapcsolatokat, ha valaki földet örökölt. Szükség volt rájuk ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, ki a legközelebbi rokon, aki betöltheti a gó·ʼélʹ szerepét, azaz aki jogosan köthet sógorházasságot (5Mó 25:5, 6), aki kiválthatja a rokonát (3Mó 25:47–49), és aki emberölés esetén vérbosszulóként léphet fel (4Mó 35:19). Emellett a törvényszövetség tiltotta a házasságot bizonyos fokú vérrokonok vagy más rokonok között, ami megkövetelte, hogy ismerjék a leszármazási kapcsolatokat (3Mó 18:6–18).

Hogy az izraeliták milyen szigorúan ragaszkodtak ezekhez a nemzetségtáblázatokhoz, azt jól szemlélteti a Babilonból való visszatérés utáni helyzet: némelyek, akik feltehetően papi származásúak voltak, nem találták a bejegyzésüket, ezért Zorobábel azt az utasítást adta, hogy egészen addig ne egyenek abból, ami szentséges, és ami a papságot illeti, amíg nyilvánosan igazolni nem tudják a leszármazásukat (Ne 7:63–65). Amikor a népet bejegyezték, a nétineusokat sem hagyták ki, hiszen hivatalosan templomi szolgálatra lettek szentelve mint csoport, noha ők nem voltak izraeliták (Ne 7:46–56).

Ami a kronológiát illeti, a leszármazási jegyzékek legtöbbször nem azzal a céllal készültek, hogy minden adatot tartalmazzanak, mégis gyakran segítséget jelentenek a kronológiához, mivel megerősítik annak bizonyos részleteit, vagy fontos adatokkal egészítik ki. A leszármazási jegyzékek általában a népesség növekedését sem mutatják meg, hiszen sok esetben bizonyos közbülső láncszemek kimaradnak, ha nem szükségesek egy adott nemzetségtáblázathoz. És mivel a nemzetségtáblázatok rendszerint nem tartalmazzák nők nevét, előfordulhat, hogy a jegyzékből kihagyják egy férfi feleségeinek és ágyasainak a nevét, illetve az is lehet, hogy az ezektől a feleségektől született fiai közül nem mindegyiknek adják meg a nevét, sőt olykor még arra is van példa, hogy a főfeleség néhány fiát is kihagyják a felsorolásból.

Ádámtól az özönvízig: A Biblia tanúsítja, hogy az emberiség kezdetétől fogva léteznek családfák. Amikor Ádám fia, Sét világra jött, Éva ezt mondta: „Isten másik magot rendelt számomra Ábel helyett, mivel Káin megölte őt” (1Mó 4:25). A Séttel kezdődő vonalhoz tartozók közül néhányan túlélték az özönvizet (1Mó 5:3–29, 32; 8:18; 1Pt 3:19, 20).

Az özönvíztől Ábrahámig: Noé fiának, Sémnek a vonalán – akit Noé megáldott – született Ábrám (Ábrahám), ’Jehova barátja’ (Jk 2:23). Ez a nemzetségtáblázat, valamint az előbb említett, özönvíz előtti, az egyetlen forrás, amelyből meg lehet állapítani az emberiség történelmének kronológiáját egészen Ábrahámig. Az özönvíz előtti felsorolás Sét vonalát követi, az özönvíz utáni felsorolás pedig Sém vonalát. Következetesen elmondja, hogy mennyi idő telt el egy ember születése és a fiának a születése között (1Mó 11:10–24, 32; 12:4). Ebből a történelmi időszakból nincs egyetlen más, terjedelmes nemzetségtáblázat sem, ez pedig azt jelzi, hogy ezeknek a jegyzékeknek kettős szerepük van: egyaránt szolgálnak nemzetségtáblázatként és kronológiai feljegyzésként. Néhány más esetben is úgy tudunk elhelyezni egy-egy adott eseményt az idő áramlatában, ha felhasználjuk hozzá a nemzetségtáblázatban található felvilágosítást. (Lásd: KRONOLÓGIA: I. e. 2370-től az ábrahámi szövetségig.)

Ábrahámtól Krisztusig: Isten beavatkozásának köszönhetően Ábrahámnak és Sárának fia született, Izsák, és rajta keresztül kellett eljönnie a megígért ’magnak’ (1Mó 21:1–7; Héb 11:11, 12). Izsák fiától, Jákobtól (Izraeltől) származott az eredeti 12 törzs (1Mó 35:22–26; 4Mó 1:20–50). Júdának kellett lennie a királyi törzsnek, később pedig Dávid családjára szűkült a kör. Lévi leszármazottai lettek a papi törzs, ám maga a papság Áron vonalára korlátozódott. Ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, hogy Jézus Krisztusnak mint Királynak törvényes joga van a trónra, igazolhatónak kellett lennie annak, hogy Dávid családjából származik, és hogy  Júda vonalán jött el. Ám arra nem volt szükség, hogy Lévi leszármazottja legyen, mivel Isten esküje alapján Melkisédek módja szerint lett pap (Zs 110:1, 4; Héb 7:11–14).

Egyéb jelentős leszármazási jegyzékek: Az Ádámtól Jézus Krisztusig terjedő leszármazási vonalon és a Jákob 12 fiának terjedelmes nemzetségtáblázatain kívül olyan leszármazási jegyzékek is vannak, melyek az Izraellel rokon népek eredetét tárják fel. Ezekben a jegyzékekben benne vannak például Ábrahám testvérei (1Mó 11:27–29; 22:20–24); Ismáel fiai (1Mó 25:13–18); Moáb és Ammon, akik Ábrahám unokaöccsének, Lótnak voltak a fiai (1Mó 19:33–38); Ábrahám Keturától született fiai, akiktől Midián és más törzsek származtak (1Mó 25:1–4); valamint Ézsau (Edom) leszármazottai (1Mó 36:1–19, 40–43).

Ezek a nemzetek azért jelentősek, mert rokonságban álltak Isten választott népével, Izraellel. Izsák is, és Jákob is Ábrahám testvérének a családjából vett magának feleséget (1Mó 22:20–23; 24:4, 67; 28:1–4; 29:21–28). Isten az Izraellel határos területeket Moáb, Ammon és Edom nemzetének jelölte ki, és azt mondta Izraelnek, hogy ne bitorolja ezeknek a népeknek az örökségül adott földjét, és ne is avatkozzon a dolgaikba (5Mó 2:4, 5, 9, 19).

Régi hivatalos okiratok: Úgy tűnik, hogy Izraelben amellett, hogy a családok maguknak vezették a leszármazási jegyzékeiket, voltak hivatalosan vezetett nemzetségtáblázatok is. Az 1Mózes 46. fejezetében van egy felsorolás arról, hogy kik születtek Jákob háznépében addig az időig, amíg Jákob Egyiptomba ment, és nyilván később is, míg Jákob meg nem halt. A 2Mózes 6:14–25-ben is van egy nemzetségtáblázat, mely elsősorban Lévi leszármazottait sorolja fel, és amely alighanem egy korábbi jegyzékből lett kimásolva. A nemzet első népszámlálására i. e. 1512-ben, az Egyiptomból való kijövetel utáni második évben került sor a Sínai-pusztában, amikor is az izraeliták bejegyeztették a leszármazásukat „családjaik szerint atyáik háznépén belül” (4Mó 1:1, 18; lásd még: 4Mó 3.). A Biblia feljegyzése szerint a száműzetés előtt Isten már csak egyszer adott felhatalmazást arra, hogy Izrael nemzete népszámlálást tartson, mégpedig úgy 39 évvel később, Moáb síkságán (4Mó 26.).

Nemcsak Mózes örökített meg nemzetségtáblázatokat, hanem más szavahihető krónikaírók is, köztük Sámuel, aki a Bírák és a Ruth könyvét, valamint a Sámuel első könyvének egy részét írta; Ezsdrás, aki a Krónikák első és második könyvét és az Ezsdrás könyvét írta; valamint Nehémiás, aki a nevét viselő könyvet írta. Ezekben az írásokban arra is van bizonyíték, hogy még mások is készítettek nemzetségtáblázatot: Iddó (2Kr 12:15) és Zorobábel (minden bizonnyal ez utóbbi adta ki az utasítást, hogy vegyék származási jegyzékbe a hazatelepülő izraelitákat) (Ezs 2.). Az igazságos Jótám király uralma idején létezett egy olyan jegyzék, amely Izrael Gileád földjén élő törzseinek a leszármazását tartalmazta (1Kr 5:1–17).

Ezeket a nemzetségtáblázatokat egészen az időszámításunk szerinti kor kezdetéig gondosan megőrizték. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor Jézus születése előtt nem sokkal Augustus Caesar összeírást rendelt el, Izraelnek minden családja vissza tudott menni az atyja házának városába (Lk 2:1–5). Ezenkívül Keresztelő János apja, Zakariás úgy volt ismert, mint aki Abija papi osztályából való, János anyja, Erzsébet pedig úgy, mint aki Áron leányai közül való (Lk 1:5). Anna prófétanőről azt mondja a Biblia, hogy „Áser törzséből való” (Lk 2:36). És természetesen a Jézus ősatyáiról készült terjedelmes jegyzékekből – melyekről a Máté 1. fejezetében és a Lukács 3. fejezetében olvashatunk – kiderül, hogy nyilvános levéltárakban őriztek ilyen jegyzékeket, és ezek hozzáférhetők voltak, ha valaki meg akarta vizsgálni őket. (Lásd: JÉZUS KRISZTUS NEMZETSÉGTÁBLÁZATA.)

Josephus történetíró is tanúsítja, hogy a zsidóknak voltak hivatalos leszármazási jegyzékeik, amikor ezt mondja: „Tekintélyes nemzetség sarja vagyok, ősi papi családból származom . . . Én pedig nemcsak hogy jó családból származom, hanem – ami jelentős előny – a 24 papi rend legelső osztályából és ennek is a legelőkelőbb törzséből.” Majd miután rámutat, hogy az anyja a „Hasmoneusokkal” állt rokonságban, így zárja a gondolatait: „Pontosan úgy közöltem itt családfámat, ahogyan állami okiratokban feljegyezve találtam. Ezért azokat, akik ellenem holmi rágalmakra vetemednének, megvetéssel sújtom” (Josephus önéletrajza. Származása).

A zsidók hivatalos nemzetségtáblázatai megsemmisültek, de ez nem Nagy Heródes király műve volt, ahogy a III. század elején Africanus állította, hanem kétségkívül a rómaiaké Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt elpusztításakor (Josephus: Apión ellen. I. könyv, 7.; Josephus: A zsidó háború. II. könyv, XVII. fej., 6. bek.; VI. könyv, VI. fej., 3. bek.). Azóta a zsidók még a két legfontosabb vonalon, Dávidén és Lévién sem tudják visszavezetni a leszármazásukat.

Kapcsolatok azonosítása: A kapcsolatok megállapításához gyakran arra van szükség, hogy figyelembe vegyük a szövegkörnyezetet, vagy összehasonlítsuk az adott részt a párhuzamos  felsorolásokkal, illetve a Biblia más könyveinek szövegével. Például a „fia” szó tulajdonképpen unokát vagy egyszerűen csak leszármazottat is jelenthet (Mt 1:1). Ugyanígy, egy névsorból úgy tűnhet, mintha testvérekről, vagyis egy bizonyos ember fiairól lenne szó, ám ha a névsort közelebbről megvizsgáljuk, és összevetjük más szövegekkel, akkor kiderülhet, hogy ez egy olyan leszármazási vonal, amelyben valakinek nemcsak néhány fia, hanem néhány unokája vagy távolabbi leszármazottja is meg van említve. Az 1Mózes 46:21 minden bizonnyal Benjámin fiait és unokáit is a „fiai”-ként sorolja fel, amire akkor derül fény, ha megnézzük a 4Mózes 26:38–40-et is.

A fenti helyzet némelyik nagyobb család nemzetségtáblázatára is igaz. Az 1Krónikák 6:22–24 például „Kehát fiai”-ként tíz nevet sorol fel. A 18. versben és a 2Mózes 6:18-ban viszont azt találjuk, hogy Kehátnak csak négy fia volt. A szövegkörnyezetet megvizsgálva kiderül, hogy az 1Krónikák 6:22–24-ben „Kehát fiai”-nak a felsorolása igazából a Kehát vonalán lévő családok nemzetségtáblázatának egy része, Kehát leszármazottai között ugyanis voltak, akiket Dávid kijelölt bizonyos templomi feladatok elvégzésére.

Az „atya” szó pedig jelentheti valakinek a „nagyapját”, vagy jelölhet akár még királyi elődöt is (Dá 5:11, 18). Sok helyen, például az 5Mózes 26:5-ben, az 1Királyok 15:11, 24-ben és a 2Királyok 15:38-ban a héber ʼáv (atya) szó ’ős’ vagy ’ősatya’ értelemben használatos. Hasonlóképpen a héber ʼém (anya) szó időnként valakinek a ’nagyanyját’ jelöli, a bath (lánya) szó pedig valakinek az ’unokáját’ (1Ki 15:10, 13).

Városok és többes számú nevek: Némelyik felsorolásban előfordul, hogy egy embert egy bizonyos város „atyja”-ként említenek, ahogy az 1Krónikák 2:50–54-ben is. Itt például Szalma úgy van megnevezve, mint „Betlehem atyja”, Sobál pedig mint „Kirját-Jeárim atyja”. Nyilvánvaló, hogy ezek a férfiak vagy az alapítói voltak Betlehemnek és Kirját-Jeárimnak, vagy az ő leszármazottaik népesítették be ezeket a városokat. Ugyanez a felsorolás így folytatódik: „Szalma fiai voltak: Betlehem és a netófaiak, Atrót-Bét-Joáb és a manahátiták fele, továbbá a córiták” (1Kr 2:54). Az itt említett netófaiak, manahátiták és córiták kétségkívül családok.

Az 1Mózes 10:13, 14-ben Micraim leszármazottainak a nevei látszólag többes számú héber nevek. Egyesek szerint ezek családok vagy törzsek nevei, és nem egy-egy emberé. Ne feledjük azonban, hogy más, kettős számú nevek, például az Efraim, az Appaim, a Diblaim és az előbb említett Micraim név (ez utóbbi Hám fiát jelöli), mind egy-egy személyre utalnak (1Mó 41:52; 1Kr 2:30, 31; Hó 1:3).

Rövidített jegyzékek: A Biblia írói gyakran nagyon lerövidítették a leszármazási jegyzékeket, nyilván csak az előkelőbb háznépek családfőit és a fontosabb személyeket említették meg, vagy olyanokat, akik az éppen tárgyalt történet szempontjából lényegesek voltak. Olykor egy krónikaírónak alighanem csak az volt a célja, hogy rámutasson, hogy valaki egy bizonyos távoli őstől származik, ezért sok közbülső nevet ki is hagyhatott.

Egy példa az effajta tömörítésre az a nemzetségtáblázat, melyet Ezsdrás a saját leszármazásáról készített (Ezs 7:1–5). Árontól, a főpaptól vezeti le a leszármazását, ám az 1Krónikák 6:3–14 párhuzamos beszámolójában a 7–10. versekben több olyan név is szerepel, melyek az Ezsdrás 7:3-ból kimaradnak. Ezsdrás valószínűleg azért hagyta ki ezeket, hogy bizonyos nevek ne ismétlődjenek szükségtelenül, és hogy lerövidítse a hosszú felsorolást. Ám ahhoz tökéletesen megfelelt ez a jegyzék, hogy bizonyítsa a papi leszármazását. Ezsdrás azt mondja, hogy ő Serája „fia”, és ez úgy értendő, hogy a leszármazottja, hiszen Serája dédunokája vagy esetleg az ükunokája kellett hogy legyen. Serája főpap volt, akit Nabukodonozor a babiloni száműzetés idején (i. e. 607) ölt meg, a fiát, Jocadákot pedig száműzetésbe vitték (2Ki 25:18–21; 1Kr 6:14, 15). Józsué (Jésua) főpap, aki 70 évvel később tért vissza Zorobábellel, Serája unokája volt (Ezs 5:2; Ag 1:1). Ezsdrás viszont még ezután 69 évvel ment Jeruzsálembe, és emiatt kizárt dolog, hogy Serája édesfia és Jocadák testvére legyen.

Egy másik tanulság, melyet a nemzetségtáblázatok összehasonlításából vonhatunk le, az, hogy bár Ezsdrás leszármazási vonala Árontól Seráján keresztül haladt, de Serája után már nem azon a vonalon folytatódott, amelyen a főpapi tisztség öröklődött, azaz nem Jocadák vonalán. A főpapi vonal Serájától Józsuén (Jésuán) át Joákimmal és Eliásibbal folytatódott. Ez utóbbi személy Nehémiás kormányzósága idején töltött be főpapi tisztséget. Ezsdrás tehát elérte a célját a rövidített nemzetségtáblázatával, vagyis csak annyi nevet adott meg, amennyire szükség volt annak igazolásához, hogy betöltheti Áron leszármazottjaként a pozícióját (Ne 3:1; 12:10).

Néhány ok, amiért a jegyzékek eltérnek: Ha valakinek a fia utód nélkül halt meg, sokszor nem vették bele a jegyzékbe; olykor az is előfordult, hogy egy embernek csak lánya született, fia nem, és az örökség ilyenkor a lányon keresztül lett továbbvíve, aki a házasságkötés után ugyanannak a törzsnek már egy másik családfője  alá tartozott (4Mó 36:7, 8). Időnként egy kevésbé előkelő családot egy másik családfő alá sorolhattak be, így ezt a családot nem nevezték meg a jegyzékben. Tehát akkor maradhatott ki néhány név a nemzetségtáblázatokból, ha valakinek nem volt utódja, ha a nőkön keresztül lett továbbvíve az örökség, ha esetleg örökbe fogadtak valakit, vagy ha valakinek nem volt külön ősatyai háza. És akkor kerülhettek bele újabb nevek a jegyzékekbe, ha újonnan alakultak háznépek. Ezért egyértelmű, hogy egy későbbi nemzetségtáblázatban sok helyen eltérhettek a nevek egy korábbihoz képest.

Több családfő olyan jegyzékekben szerepelhet, amelyek látszólag testvéreket sorolnak fel, de valójában unokaöccsöket is említhetnek. Jákob például „örökbe fogadta” József fiait a következő szavakkal: „Efraim és Manassé az enyém lesz, akárcsak Rúben és Simeon” (1Mó 48:5). Ezért aztán később Efraim és Manassé együtt szerepelnek a nagybátyjaikkal mint törzsfők (4Mó 2:18–21; Jzs 17:17).

A Nehémiás 10. fejezete felsorolja sok olyan személy nevét, akik lepecsételték a „megbízható megállapodást”, vállalva, hogy teljesítik Isten parancsait (Ne 9:38). Ezekben a felsorolásokban a megnevezett személyek nem feltétlenül vettek részt konkrétan a megállapodásban, hanem lehet, hogy a háznépükre történik utalás, és a nemzetségfőjük van megnevezve. (Vö.: Ezs 10:16.) Ezt igazolhatja az is, hogy sok név megegyezik azoknak a nevével, akik Zorobábellel tértek vissza Babilonból mintegy 80 évvel korábban. Tehát miközben előfordulhat, hogy a jelenlévőket némely esetben ugyanúgy hívták, mint a nemzetségfőjüket, az is lehet, hogy csak képviselték az azon a néven megjelölt ősatyai házat.

A nevek ismétlődése: A nemzetségtáblázatokban nemegyszer ismétlődik ugyanaz a név. Azzal, hogy egy későbbi leszármazottnak ugyanazt a nevet adták, kétségkívül meg akarták könnyíteni, hogy azonosítani tudja a leszármazási vonalát, de természetesen olykor különböző családok leszármazási vonalaiban is előfordultak azonos nevek. Több példa is van arra, hogy ugyanazon a leszármazási vonalon ismétlődnek a nevek, például: Cádók (1Kr 6:8, 12), Azária (1Kr 6:9, 13, 14) és Elkána (1Kr 6:34–36).

Sok esetben a párhuzamos felsorolásokban találunk eltérést. Ez amiatt lehet, hogy egyeseknek több nevük is volt, mint mondjuk Jákobnak, akit „Izraelnek” is neveztek (1Mó 32:28). Aztán még az is előfordulhat, hogy egy névnek van egy picit másképp írt formája is, és ettől akár a jelentése is megváltozhat. Íme néhány példa: Ábrám ( jel.: ’az atya magas [felmagasztaltatott]’) és Ábrahám ( jel.: ’sokaság [tömeg] atyja’); Szárai (feltehetően: ’perlekedő’) és Sára (fejedelemnő). Úgy tűnik, hogy Sámuel próféta ősét, Elihut Eliábnak és Elielnek is nevezték (1Sá 1:1; 1Kr 6:27, 34).

A Keresztény Görög Iratokban egyszer-egyszer egy személy nevéhez hozzáragasztottak egy másik nevet is, például Simon Péter esetében, akit egyébként Kéfásnak is hívtak, a Péter név görög formájának arámi megfelelője alapján (Lk 6:14; Jn 1:42); és ilyen volt János Márk esete is (Cs 12:12). Lehet, hogy valaki egy jellegzetes vonásáról kapott egy nevet. „A Kananei” Simon apostolt (akit „a buzgónak” is neveztek) ezzel a névvel különböztették meg Simon Pétertől (Mt 10:4; Lk 6:15). Egyes esetekben bizonyos kifejezésekkel különböztettek meg embereket, ilyen volt az, amikor Jakabra úgy utaltak, hogy „Jakab, az Alfeus fia”, melyből látszott, hogy ő nem „Jakab, a Zebedeus fia”, aki János apostol testvére (Mt 10:2, 3). Az is előfordult, hogy annak a városnak vagy vidéknek az elnevezését vették bele valakinek a nevébe, ahonnan származott: az Arimateából való József, a galileai Júdás (Mk 15:43; Cs 5:37). Egyesek úgy vélik, hogy az Iskariót Júdás név feltehetően azt jelenti, hogy Júdás, a ’férfi Kerijótból’ (Mt 10:4). Ugyanezek a névadási módszerek a Héber Iratokban is megfigyelhetők (1Mó 25:20; 1Sá 17:4, 58). Volt, hogy egy személy kilétét a testvérének a nevével tették egyértelművé (Jn 1:40). Ehhez hasonlóan az ugyanolyan nevű nőket úgy különböztették meg, hogy utaltak az apjukra, az anyjukra, a testvérükre, a nővérükre, a férjükre vagy a fiukra (1Mó 11:29; 28:9; 36:39; Jn 19:25; Cs 1:14; 12:12).

Mind a Héber Iratokban, mind a Keresztény Görög Iratokban használtak családnevet vagy címet, és egy bizonyos személyt egy egyedi név vagy a vele kapcsolatos időszak, illetve történelmi esemény által azonosítottak. Például az Abimélek szó nyilván vagy tulajdonnév volt, vagy három filiszteus király címe, hasonlóan az egyiptomiak „fáraó” címéhez (1Mó 20:2; 26:26; 40:2; 2Mó 1:22; 3:10). Ha a szövegben az Abimélek vagy a fáraó szóval találkozunk, akkor az időszak és a körülmények segítenek meghatározni, hogy kiről is van szó. A Caesar szó eredetileg családnév volt, de idővel címként (császár) kezdték használni, és kombinálták egy személynévvel, például: Augustus császár, Tiberius császár (Lk 2:1; 3:1). Ha a Heródes-dinasztia egyik tagjára utaltak, az elbeszélő (a félreértés elkerülésére) lehet, hogy csak az illető személynevét használta, mint amilyen az Agrippa, vagy egy  pluszcímet is használt, mint mondjuk: Heródes, a területi uralkodó (Mt 14:1; Cs 25:13).

Nők nevei: A nőket csak időnként említették meg név szerint a leszármazási jegyzékekben, mégpedig akkor, ha ezt történelmi okok indokolták. Az 1Mózes 11:29, 30 megemlíti Szárait (Sárát), minden bizonnyal azért, mert a megígért Magnak rajta keresztül kellett eljönnie, és nem Ábrahám egy másik feleségén keresztül. Milkát valószínűleg azért nevezi meg ugyanez a beszámoló, mert ő volt Izsák feleségének, Rebekának a nagyanyja, így ezzel a Biblia rámutat, hogy Rebeka Ábrahám rokonaitól származik, hiszen Izsáknak nem volt szabad más nemzetekből venni magának feleséget (1Mó 22:20–23; 24:2–4). Az 1Mózes 25:1 Ábrahám későbbi feleségének, Keturának a nevét adja meg. Vagyis ebből megtudhatjuk, hogy Sára halála után Ábrahám újra megnősült, és hogy a szaporodóképessége még több mint 40 évvel azután is működött, hogy Jehova csoda folytán megújította azt (Ró 4:19; 1Mó 24:67; 25:20). Az is kiderül ebből, hogy Midián és más arab törzsek rokonságban állnak Izraellel.

Lea, Ráhel és Jákob ágyasai, valamint a tőlük született fiúk is név szerint meg vannak említve (1Mó 35:21–26). Ez segít tisztán látni, hogy Isten később miért bánt úgy ezekkel a fiúkkal, ahogyan bánt. Hasonló okokból található meg más nők neve is a leszármazási jegyzékekben. Volt, hogy akkor is meg lettek nevezve, ha az örökség rajtuk keresztül lett továbbvíve (4Mó 26:33). Természetesen Támár, Ráháb és Ruth kiemelkedő példa. Mindhárman rendkívüli módon kerültek be a Messiás, azaz Jézus Krisztus leszármazási vonalába (1Mó 38.; Ru 1:3–5; 4:13–15; Mt 1:1–5). Egyebek mellett még az 1Krónikák 2:35, 48, 49; 3:1–3, 5-ben is meg vannak említve nők a leszármazási jegyzékekben.

Nemzetségtáblázatok és nemzedékek: Néhány nemzetségtáblázatban egy ember leszármazása egészen az ükunokáiig fel van jegyezve. Egyrészről ezt lehet úgy is számolni, hogy négy vagy öt nemzedéket ölel fel. Csakhogy az elsőként megnevezett férfi akár olyan hosszú ideig is élhetett, hogy ezen nemzedékek mindegyikét láthatta. Tehát az ő nézőpontjából egy „nemzedék” a születésétől a haláláig terjedő időszakot jelentheti, vagy a nemzedék felölelheti mindazokat, akiket ő még lát az élete folyamán. Ha ilyen értelemben vett „nemzedék”-ről van szó, akkor természetesen ez sokkal hosszabb időszakot foglal magában, mint a korábban említett értelem.

Szemléltetésképpen: Ádám 930 évig élt, és születtek fiai meg lányai. Ez idő alatt a leszármazottainak legalább nyolc nemzedékét látta, és az életideje részben egybeesett vagy összeért Lámeknek az életidejével, aki Noé apja volt. Tehát ha úgy vesszük, az emberiség történelmének harmadik nemzedéke volt szemtanúja az özönvíznek (1Mó 5:3–32).

A Bibliában találkozunk néhány olyan esettel, ahol így lehet számolni az időt. Jehova azt ígérte Ábrahámnak, hogy a magva jövevény lesz egy olyan földön, amely nem az övé, és hogy „a negyedik nemzedék” tér vissza Kánaánba (1Mó 15:13, 16). A 4Mózes 1–3. fejezetében olvasható népszámlálásból kiderül, hogy a 215 évig tartó egyiptomi tartózkodás idején sok, apától fiúig tartó nemzedéknek kellett lennie, hiszen nem sokkal a kivonulás után összesen 603 550 húszéves és annál idősebb férfit vettek számba (Lévi törzsét nem számolva). Ám az 1Mózes 15:16-ban említett ’négy nemzedéket’ az Egyiptomba való bevonulástól a kivonulásig a következőképpen lehet számolni: 1. Lévi, 2. Kehát, 3. Amrám és 4. Mózes (2Mó 6:16, 18, 20). Ezeknek a személyeknek mindegyike átlagosan jóval több mint 100 évig élt. Tehát mind a négy „nemzedék” számtalan leszármazottat láthatott meg, feltehetően egészen az ükunokáig vagy még tovább, ami azt jelenti, hogy 20 vagy olykor akár 30 év telhetett el, mire egy apának megszületett az első fia. Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy miként válhatott ilyen népessé ’négy nemzedék’ a kivonulás idejére. (Lásd: KIVONULÁS.)

Ugyanezzel a népszámlálással kapcsolatban a bibliatudósoknak van egy másik gondjuk is. A 4Mózes 3:27, 28 azt írja, hogy négy család származott Keháttól, és a kivonulás idejére az egy hónaposnál idősebb férfinemhez tartozók száma összesen 8600 volt (a LXX néhány kézirata szerint 8300), ami soknak számít. Ebből úgy tűnhetne, hogy Mózesnek ekkorra több ezer testvére, unokabátyja és unokaöccse volt. Néhányan emiatt arra következtettek, hogy Mózes nem a Keháttól származó Amrám fia volt, hanem egy másik Amrámé, több nemzedék eltéréssel, mert úgy gondolják, hogy így az izraeliták Egyiptomból való kivonulásának idejére már kialakulhatott ekkora férfinépesség mindössze négy kehátita családtól.

Ám a gondot két módon is tisztázni lehet. Először is, ahogy korábban már szemléltettük, nem mindig sorolták fel egy ember összes fiát. Így előfordulhat, hogy Kehát négy, név szerint említett fiának több fia is volt annál, mint amennyi konkrétan szerepel a jegyzékben. Másodszor, noha Lévi, Kehát, Amrám és Mózes a saját életidejét tekintve négy nemzedéket jelent, mindegyikük külön-külön több nemzedéket láthatott a saját életideje során. Ennélfogva ha úgy számolunk, hogy Lévi és Kehát születése között  60 év, Kehát és Amrám születése között is 60 év, valamint Amrám és Mózes születése között is 60 év telhetett el, akkor minden egyes 60 évnyi időszak alatt sok nemzedék jöhetett a világra. Mózes a kivonulás idejére akár a testvéreinek az ükunokáit is láthatta, sőt lehet, hogy még azok gyerekeit is. Így az összesen 8600 (v. esetleg 8300) személy nem teszi szükségessé, hogy legyen egy másik Amrám, aki a Keháttól származó Amrám és Mózes között élt.

Egy másik kérdés a megígért Mag, azaz a Messiás leszármazási vonalával kapcsolatban merül fel, mégpedig Nahsontól kezdődően, aki a kivonulás után Júda törzsének fejedelme volt. A Ruth 4:20–22-ben Isai az ötödik láncszem Nahsontól Dávidig. A kivonulástól Dávidig úgy 400 év telt el. Ez azt jelenti, hogy Dávidnak ezek az ősatyái feltehetően mind átlagosan 100 évesek voltak (akárcsak Ábrahám), amikor megszületett az első fiuk. Ez nem lehetetlen, és valószínűleg így is történt. A Ruth könyvében felsorolt fiaknak nem kellett elsőszülött fiúknak lenniük, mint ahogy Dávid sem volt az, hiszen Isai több fia között ő volt a legfiatalabb. Ezenkívül az is lehet, hogy Jehova egyengette a Mag leszármazási vonalát e csodaszámba menő módon, hogy visszatekintve látható legyen, hogy végig Ő irányította a megígért Maggal kapcsolatos dolgokat, ahogyan az Izsák és Jákob esetében is határozottan látszik.

Aztán az is lehet, hogy az írók szándékosan hagytak ki neveket a Messiás nemzetségtáblázatának ebből a 400 éves szakaszából, mely az 1Krónikák 2:11–15-ben, a Máté 1:4–6-ban és a Lukács 3:31, 32-ben is fel lett jegyezve. De mivel ezek a jegyzékek mind egyeznek ennél a részletnél, ez azt jelentheti, hogy nem maradtak ki nevek. Igaz, hogy a jegyzékeket összeállító krónikaírók valóban kihagytak a felsorolásaikból néhány nevet, melyet nem tartottak fontosnak vagy szükségesnek a céljuk eléréséhez, de ez nem jelent gondot, hiszen még az a feltevés sem ejt csorbát más bibliai kijelentéseken vagy kronológiai leírásokon, hogy számos további nemzedék életideje is benne volt ebben az időszakban.

A Biblia nemzetségtáblázata megbízható: Ha gondosan és őszintén megvizsgáljuk a Biblia nemzetségtáblázatát, nem vádolhatók a Biblia krónikaírói azzal, hogy figyelmetlenek vagy pontatlanok voltak, vagy hogy eltúloztak dolgokat csak azért, hogy a nemzetüket, egy törzset vagy egy adott személyt dicsőítsenek. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy akik nemzetségtáblázatokat foglaltak bele az írásaikba (pl. Ezsdrás és Nehémiás), a nemzet régi okiratait is megnézték, és az akkor hozzáférhető hivatalos forrásokból merítettek anyagot. (Lásd: KRÓNIKÁK KÖNYVEI.) Ott megtalálták a számukra szükséges felvilágosításokat. Ezeket az általuk összeállított nemzetségtáblázatokat arra használták fel, hogy kellőképpen bizonyítsák mindenkinek azt, ami akkoriban bizonyításra szorult. Kétségtelen, hogy akik akkor éltek, és hozzáférhettek a tényekhez és beszámolókhoz, teljesen elfogadták e krónikaírók által készített leszármazási jegyzékeket. Tehát tisztán kell látnunk, hogy milyen helyzetben voltak: Ezsdrás és Nehémiás az újjászervezés időszakában foglalkozott mindezzel, és az általuk összeállított nemzetségtáblázatok lényegesek voltak ahhoz, hogy a nemzet fennmaradásához elengedhetetlen dolgok működjenek.

Elkerülhetetlen volt, hogy ezek a nemzetségtáblázatok időről időre eltérjenek egymástól: új nevek kerüljenek beléjük, más nevek pedig kimaradjanak, vagy hogy sokszor csak a fontosabb családfők legyenek megnevezve a távolabbi múlttal kapcsolatos felsorolásokban. Volt, amikor a kevésbé fontos nevek talán azért jelentek meg egyes felsorolásokban, mert akkor éppen valami miatt az érdeklődés középpontjába kerültek. Más esetekben meg olyan forrásokat használhattak fel, amelyek csupán kivonatokat tartalmaztak, vagyis egyes részletek esetleg kimaradtak, vagy maga a krónikaíró ugrott át egy-egy szakaszt, mivel a célját tekintve nem volt rájuk szüksége. És napjainkban a mi célunkat tekintve sem szükségesek.

Elenyésző azoknak az eseteknek a száma, amikor a másolók munkája nyomán esetleg hiba csúszott a szövegbe, és ezek a hibák legtöbbször a nevek írásmódjával kapcsolatosak. Ezek azonban nem okoznak olyan mérvű nehézséget, amely jelentősen érintené a Biblia megértéséhez elengedhetetlen leszármazási vonalakat, és nem rengetik meg a kereszténység alapját sem.

Ha gondosan megvizsgáljuk a Bibliát, megcáfolhatjuk azt az olykor felhozott hamis elgondolást, miszerint a Mózes első könyvének 5. és 11. fejezetében és más bibliai könyvekben lévő ókori nemzetségtáblázatok képzelet szülte, kitalált neveket tartalmaznak, csak hogy a krónikaíró elérjen vele valamilyen kifundált célt. Ám ezek a krónikaírók nem hazafiak voltak, hanem Jehovának szentelt szolgák, akiket Jehova neve foglalkoztatott, és az, hogy Ő miként bánik a népével. Továbbá nemcsak más bibliaírók hivatkoztak úgy sok ilyen személyre, mint létező emberekre, hanem maga Jézus Krisztus is (Ézs 54:9; Ez 14:14, 20; Mt 24:38; Jn 8:56; Ró 5:14; 1Ko 15:22, 45; 1Ti 2:13, 14; Héb 11:4, 5, 7, 31; Jk 2:25; Júd 14). Ha valaki cáfolná mindezeket a  tanúbizonyságokat, hazugsággal vádolná az igazság Istenét, vagy pedig azzal, hogy ravaszsággal meg fortéllyal akarta elérni, hogy higgyenek a Szavában. Az ilyen személy a Biblia ihletettségét is elutasítaná.

Az apostol kijelentette: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a kiigazításra, az igazságosságban való fegyelmezésre, hogy az Isten embere teljesen alkalmas, minden jó cselekedetre hiánytalanul felkészített legyen” (2Ti 3:16, 17). Ezért teljesen megbízhatunk a Bibliában feljegyzett nemzetségtáblázatokban. Olyan adatokkal szolgálnak a népességgel kapcsolatban, melyek nemcsak a megírás idején voltak hasznosak, hanem a ma emberének is. E jegyzékeknek köszönhetően teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Jézus Krisztus a megígért Mag, Ábrahám Magva, akit sokáig vártak. Sokat segítenek abban, hogy vissza tudjuk vezetni Ádámig a kronológiát, amely sehol másutt nem található meg. Tudjuk, hogy Isten „e g y emberből alkotta az emberek minden nemzetét, hogy lakjanak a föld egész színén” (Cs 17:26). Láthatjuk, hogy „amikor a Legfelségesebb örökséget adott a nemzeteknek, amikor szétválasztotta Ádám fiait egymástól”, „határt szabott a népeknek, Izrael fiainak száma szerint” (5Mó 32:8), és megérthetjük, hogy a nemzetek milyen rokoni kapcsolatban vannak egymással.

Mivel tisztában vagyunk azzal, hogy honnan származik az emberiség, vagyis hogy eredetileg „Isten fia volt” Ádám, mi pedig tőle származunk (Lk 3:38), ezért világosan értjük, mit jelentenek a következő szavak: „amiképpen e g y ember által jött be a világba a bűn, és a bűn által a halál, s így a halál minden emberre átterjedt, mivel mindnyájan vétkeztek. . .” (Ró 5:12). Azt is értjük, hogy miért mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus „az utolsó Ádám” és az „Örökkévaló Atya”, valamint hogy miként lehet az, hogy amint „Ádámban mindenki meghal, úgy a Krisztusban is mindenki meg fog elevenedni” (Ézs 9:6; 1Ko 15:22, 45). Jobban fel tudjuk fogni, hogy Istennek az a szándéka, hogy az engedelmes emberek újra olyan kapcsolatban legyenek vele, hogy „az Isten gyermekeinek” lehessen tekinteni őket (Ró 8:20, 21). Láthatjuk, hogy Jehova szerető-kedvessége „ezer nemzedékig” megnyilvánul azok iránt, akik szeretik őt, és megtartják parancsolatait (5Mó 7:9). Saját magunk győződhetünk meg az ő igaz voltáról, mivel megtartja szövetségét, és gondosan megőrzi a történelmi feljegyzéseket, amelyekre nyugodtan építhetjük a hitünket. A nemzetségtáblázatok és a Biblia más részei bizonyítják, hogy Isten a Nagy Krónikás, aki nem engedi, hogy feledésbe merüljön a történelem. (Lásd: JÉZUS KRISZTUS NEMZETSÉGTÁBLÁZATA.)

Pál tanácsa a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatban: Amikor Pál apostol i. sz. 61–64 táján levelet írt Timóteusznak, azt tanácsolta neki, hogy ne fordítson figyelmet „valótlan történetekre meg nemzetségtáblázatokra, amelyek sehova sem vezetnek, csak kutatni való kérdésekkel szolgálnak, nem pedig olyasvalami megosztásával, ami Istentől van a hitért” (1Ti 1:4). Még jobban megértjük, milyen erőteljes ez a figyelmeztetés, ha tudjuk, hogy később a zsidók milyen végletekbe estek a nemzetségtáblázatok kutatásában, illetve abban, ahogy aprólékosan fürkésztek minden eltérést. A Babilóniai Talmud (Peszáhim 62b) kijelenti, hogy „»Ácel« és »Ácel« között [az 1Krónikák 8:38–9:44-ben, ahol a Biblia egyik nemzetségtáblázatának részlete található] annyi szövegmagyarázói értelmezés van, hogy azt még négyszáz teve sem bírná el!” (H. Freedman [ford.]: Hebrew-English Edition of the Babylonian Talmud. London, 1967).

Értelmetlen ilyeneket tanulmányozgatni és megvitatni, akkor aztán meg még inkább az volt, amikor Pál Timóteusznak írt. Többé már nem volt lényeges megőrizni a nemzetségtáblázatokat ahhoz, hogy valaki bizonyítani tudja, kitől származik, hiszen Isten ekkor már nem tett különbséget zsidó és nem zsidó között a keresztény gyülekezetben (Ga 3:28). A nemzetségtáblázatok már tanúsították, hogy Krisztus Dávid vonalán jött el. Továbbá azt követően, hogy Pál e figyelmeztetést adta, már nem kellett sok időnek eltelnie addig, hogy Jeruzsálemet elpusztítsák, és vele együtt a zsidók feljegyzései is odavesszenek. Isten nem óvta meg őket. Pál tehát aggódott, hogy Timóteusz és a gyülekezetek nehogy mellékvágányra terelődjenek azzal, hogy a kutatásokra vagy a családfájuk kapcsán kerekedő vitákra áldozzák az idejüket, melyek semmivel sem viszik előrébb a keresztény hitet. A Bibliában olvasható nemzetségtáblázat kellőképpen bizonyítja, hogy Krisztus a Messiás, és a keresztényeknek igazából ez a leglényegesebb szempont a nemzetségtáblázattal kapcsolatban. A többi bibliai nemzetségtáblázat a Szentírás hitelességét tanúsítja, világosan rámutatva, hogy az valóban történelmi feljegyzés.