(valószínűleg: ’nyugalom, vigasz’):

Lámek fia; Ádámtól számítva a tizedik volt Sét leszármazási vonalán. Noé i. e. 2970-ben született, 126 évvel Ádám halála után. Lámek ezt mondta, amikor a Noé nevet adta fiának: „Ő vigaszt nyújt munkánkban és kezünk gyötrelmes fáradozásában, ami a Jehova által megátkozott föld miatt van” (1Mó 5:28–31).

Feddhetetlen a kortársai között: A világ, amelyben Noé élt, romlott volt. Abban az időben az eredeti állásukat és megfelelő lakóhelyüket elhagyó angyalok feleségeket vettek maguknak, és utódokat nemzettek, a ’híres hatalmasokat’. Ezek csak szították az erőszakot, mely betöltötte a földet (1Mó 6:1–4; Júd 6). Végül már az ember „szíve gondolatának minden hajlama szüntelen csak rossz” volt, és a föld „romlottá vált. . ., mert minden test megrontotta útját a földön” (1Mó 6:5, 11, 12). Noé azonban távol tartotta magát a romlottságtól. Isten Szava ’igazságos férfinak’ írja le őt. Noé ’feddhetetlen volt a kortársai között’, és „az igaz Istennel járt” (1Mó 6:8, 9). Azért lehetett ’feddhetetlennek’ nevezni, mert az istentelen világgal ellentétben ő teljesen megfelelt annak, amit Isten elvárt tőle. (Vö.: 1Mó 6:22; lásd: TÖKÉLETESSÉG.)

Jehova elhatározza, hogy pusztulást hoz arra a világra: Jehova korlátozta, hogy meddig létezhet még az az istentelen világ. Kijelentette: „Ne működjék szellemem időtlen időkig az emberen, mert ő csak hús-vér lény. Napjai ezért százhúsz évet tegyenek ki” (1Mó 6:3). Ez Istentől származó bírói rendelet volt. Mintegy 20 évvel később (i. e. 2470-ben) megszületett Noé első fia (vsz. Jáfet), és a beszámoló szerint két évre rá egy másik fiú is, Sém. Hám születési idejéről nem esik szó, de a három fiú már felnőtt, nős ember volt, amikor Isten arra utasította Noét, hogy építsen egy bárkát. Valószínű tehát, hogy mindössze 40-50 év volt hátra a vízözönig (1Mó 6:13–18). Amikor aztán Jehova szövetséget kötött vele (1Mó 6:18), Noé a családja támogatásával munkához látott mint építő és ’az igazságosság prédikálója’. Figyelmeztette az akkori gonosz nemzedéket a közelgő pusztulásra (2Pt 2:5).

Az özönvíz után az élet folytatódhat: Az emberek nem hitték el, hogy Isten tenni fog valamit, hogy elpusztítson egy gonosz világot. Noénak viszont erős volt a hite, és így feltétel nélkül engedelmeskedve „mindent úgy tett, ahogyan Isten parancsolta neki. Pontosan úgy cselekedett” (1Mó 6:22). Noé megingathatatlanul hitt Jehovában, ezért a hébereknek írt levél keresztény írója őt is ’a tanúknak ily nagy fellegéhez’ sorolta. Így írt róla: „Hit által mutatott Noé istenfélelmet, és készített bárkát a háznépe megmentésére, miután isteni figyelmeztetést kapott a még nem látott dolgokról; és e hit által elítélte a világot, és örököse lett a hit szerinti igazságosságnak” (Héb 11:7; 12:1).

 Hét nappal azelőtt, hogy ömleni kezdett az eső, Jehova megparancsolta Noénak, hogy gyűjtse be az állatokat a bárkába. Annak a hétnek a hetedik napján Noé „bement fiaival, feleségével, valamint fiainak a feleségeivel a bárkába a vízözön elől. . . Jehova ezután bezárta mögötte az ajtót.” Még aznap „elérkezett az özönvíz, és mindnyájukat [a gonoszokat] elpusztította” (1Mó 7:1–16; Lk 17:27).

A bárkában levők által az emberiség és az állatvilág élete is folytatódhatott, továbbá az igaz imádat is fennmaradt. Isten ezenkívül Noé és a családja révén megőrizte a teremtési beszámolót, és egy számítási rendszert is, amelynek segítségével időben visszamehetünk az ember teremtéséig. Az eredeti nyelvet (későbbi nevén a hébert) sem hagyta feledésbe merülni. Noé pontos feljegyzést vezetett a fontos eseményekről, amíg a bárkában volt (1Mó 7:11, 12, 24; 8:2–6, 10, 12–14).

Az özönvíz utáni áldás és a szivárványszövetség: A bárkában eltöltött kb. egy esztendő után Noé és a családja egy frissen megtisztított föld felszínére léphetett. A bárka megfeneklett az Ararát hegységben. Nagyra értékelve Jehova szerető-kedvességét, irgalmát és védelmező karját, Noé oltárt épített, és felajánlást mutatott be áldozatul Jehovának „minden tiszta állatból és minden tiszta repdeső teremtményből”. Jehovának tetszett ez, és feltárta Noénak, hogy nem átkozza meg többé a földet, és nem sújt le csapással mindenre, mint ahogy korábban tette. Mindig lesz ’vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nappal és éjszaka’ (1Mó 8:18–22).

Jehova megáldotta az özönvíz túlélőit, és megparancsolta nekik: „Legyetek termékenyek, sokasodjatok, és töltsétek be a földet.” Ezután új rendeleteket léptetett érvénybe a javukra: 1. Kedvesen megengedte, hogy állati húst is fogyasszanak. 2. Mivel azonban a lélek a vérben van, megtiltotta, hogy vért egyenek. 3. Bevezette a halálbüntetést is, amelyet csak a felhatalmazott személyek szabhattak ki. Ezek a törvények minden emberre érvényesek voltak, mivel az egész emberiség Noé három fiától származik (1Mó 1:28; 9:1–7; 10:32).

E rendeletek közlése után Jehova kijelentette: „Én pedig szövetséget kötök veletek és az utódaitokkal, akik utánatok következnek, és minden élő lélekkel, amely veletek van a szárnyasok közül, és a négylábú állatok közül, s minden élő teremtmény közül, amely veletek van a földön. . . Igen, szövetséget kötök veletek: nem pusztul el többé minden test vízözön által, és nem lesz többé vízözön a föld elpusztítására.” A szivárvány mind a mai napig ’jelül’ szolgál, amely emlékeztet erre a szövetségre (1Mó 9:8–17; Ézs 54:9).

Noé lerészegedik: Noé 350 évet élt az özönvíz után. A Biblia nyíltan és őszintén ír a következőkről: „Noé ekkor földműveléshez fogott, és szőlőt ültetett. Majd ivott a borból, lerészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátra közepén” (1Mó 9:20, 21). Mindez nem azt jelenti, hogy Noé megrögzött részeges lett volna. A Biblia azért számol be erről az esetről, hogy háttér-információval szolgáljon az ezzel összefüggő eseményekhez, ezek ugyanis jelentősen befolyásolták a világ történelmének alakulását. Az özönvíz előtt Noé nem ’ivott’ együtt az akkori gonosz emberekkel, akik ilyenkor kétségkívül fékevesztett dorbézolásban élték ki magukat. Emiatt az érzékelőképességük eltompult, és nyilvánvaló, hogy részben ezért vették semmibe Isten figyelmeztetését. „Semmit nem vettek észre, mígnem eljött az özönvíz, és elsöpörte mindnyájukat” (Mt 24:38, 39; Lk 17:27).

Mialatt Noé aludt a sátrában, Hám, és talán a fia, Kánaán is, valamilyen módon tiszteletlenül bánt vele. A beszámolóból megtudjuk: „Noé végül felébredt a bortól való ittasságából, és megtudta, mit tett vele a legkisebb fia.” Az általánosan elfogadott vélemény szerint Noé „legkisebb fia” alatt itt Hám értendő. Ez a kifejezés azonban a Bibliában olykor unokára utal, aki ez esetben Kánaán volt. Mindenesetre Kánaán apja, Hám szólt a két testvérének, ahelyett hogy betakarta volna Noét, ahogy ezt ők később megtették. Tudomást szerezve a történtekről Noé megátkozta Kánaánt, és áldotta Sém Istenét, Jehovát (1Mó 9:20–27).

Nimród lázadása: Az özönvíz utáni társadalom első patriarchája Noé volt (1Mó 10:1–32). Ettől függetlenül a hamis vallás még az ő életidejében újra megjelent, éspedig Nimród alattvalói körében. Ez abból is látszik, hogy lázadó módon tornyot igyekeztek építeni, „amelynek a teteje az egeket éri”, nehogy szétszóródjanak „az egész föld színén”. Mindez szöges ellentétben volt Isten azon parancsával, hogy ’töltsék be a földet’, és Noé Istentől kapott prófétai tisztségével szemben is lázadást jelentett. Noé mintegy két évvel Ábrahám születése előtt halt meg, így láthatta, hogyan sújtotta Jehova ítélete Bábel tornyának építőit, és hogyan szóródtak szét ezek a lázadók a föld színén. Noé és Sém nem vettek részt a torony építésében, következésképpen az ő nyelvük nem lett összezavarva. Ők továbbra is az emberiség eredeti nyelvét beszélték, amelyet Isten adott Ádámnak (1Mó 9:1, 28, 29; 11:1–9).

Prófétai minta: Ézsaiás és Ezékiel próféta, Jézus Krisztus, valamint Péter és Pál apostol mindannyian szóltak Isten szolgájáról, Noéról. Jézus és Péter szerint Noé napjai prófétai  mintaként mutattak előre ’az Emberfiának jelenlétére’, és „az ítéletnek és az istentelen emberek elpusztításának” jövőbeni „napjára”. Azzal, hogy Jehova megóvta Noét és családját, amikor elpusztította az akkori gonosz világot, ’példát állított az istenteleneknek az eljövendő dolgokra nézve’ (2Pt 3:5–7; 2:5, 6; Ézs 54:9; Ez 14:14, 20; Mt 24:37–39; Héb 11:7; 1Pt 3:20, 21).