Érzések és gondolatok közlésének bármilyen kifejezésmódja – hang által vagy másként –, a kommunikáció eszköze. Általában véve azonban a nyelv egy szókészletből és a szavak összekapcsolására vonatkozó módszerekből áll, melyet egy adott közösség tagjai megértenek. Az „ajak” szó héber megfelelője időnként azt is jelenti, hogy „nyelv” (1Mó 11:1, Rbi8, lábj.).

Természetesen a nyelv leginkább az elméhez köthető, amely hangszerként használja a beszédszerveket, vagyis a torkot, a nyelvet, az ajkakat és a fogakat. (Lásd: NYELV I.) Ezért jelenti ki az Encyclopædia Britannica (1959-es kiad.) a következőket: „A gondolkodás és a szavak elválaszthatatlanul összetartoznak. A logikus gondolkodáshoz szükség van nevekre [vagyis főnevekre] és a köztük fennálló számtalan társítási lehetőségre . . . Bár jogosan lehetnek valakinek kisebb fenntartásai, de bizonyítékok egész hada áll rendelkezésünkre. . ., mely alátámasztja a fenti kijelentést, vagyis hogy szavak nélkül nincs gondolkodás” (5. köt. 740. o.). A szó az ember fő eszköze az információ befogadására, tárolására, feldolgozására és továbbadására.

A beszéd eredete: Az első embernek, Ádámnak a megteremtésekor már volt egy szókészlete, és az a képessége is megvolt, hogy új szavakat tudjon alkotni, ezáltal bővíthette a szókincsét. Ha Isten nem adott volna az újonnan megteremtett embernek szókészletet, akkor ő is csak annyira tudta volna megérteni a Teremtője szóbeli utasításait, mint az oktalan állatok (1Mó 1:27–30; 2:16–20; vö.: 2Pt 2:12; Júd 10). Ennélfogva bár a földi teremtmények közül csak az intelligens embernek van meg az a képessége, hogy ténylegesen beszélni tud, a nyelv mégsem az embertől származik, hanem az ember végtelenül bölcs Teremtőjétől, Jehova Istentől. (Vö.: 2Mó 4:11, 12.)

A nyelv eredetéről a közismert szótárszerkesztő, Ludwig Koehler a következőket írta: „Sok elmélet látott napvilágot, főképp régebben, azzal kapcsolatban, hogy az emberi beszéd hogyan »jött létre«. Voltak írók, akik erőfeszítéseket tettek, hogy megfejtsék az »állatok nyelvét«. Hiszen az állatok is képesek kifejezni az érzéseiket és az észleléseiket hallható hangokkal vagy azok csoportjaival, például elégedettséget, félelmet, izgatottságot, veszélyérzetet, dühöt, szexuális vágyat, illetve annak kielégítése nyomán érzett elégedettséget, és talán számtalan más dolgot. Bármily sokfélék legyenek is ezek a[z állati] kifejezések. . ., nem elképzeléseket és gondolatokat közölnek, hiszen azok kizárólag az emberi nyelvre jellemzőek.” Majd miután rámutatott, hogy az emberek hogyan tudják megismerni az emberi beszédet élettani szempontból, még hozzátette: „Felfoghatatlan számunkra, hogy tulajdonképpen mi is történik beszéd közben, hogy az észlelés hatására miként villan fel a gyermek vagy bármely ember elméjében a gondolat, hogy ebből kimondott szó legyen. Az emberi beszéd rejtély, isteni adomány, valóságos csoda” (Journal of Semitic Studies. Manchester, 1956, 11. o.).

Megszámlálhatatlan évvel azelőtt, hogy az ember megjelent a világegyetem színterén, már létezett nyelv. Jehova Isten beszélt az elsőszülött, égi Fiával, és nyilvánvalóan őt használta fel arra, hogy a többi szellemfiával beszéljen. Ezért nevezték ezt az elsőszülött Fiút úgy, hogy „a Szó” (Jn 1:1; Kol 1:15, 16; Je 3:14). Pál apostol ihletés alatt írt az ’emberek és angyalok nyelveiről’ (1Ko 13:1). Jehova Isten az angyali teremtményeihez a ’nyelvükön’ beszél, és ők ’teljesítik szavát’ (Zs 103:20). Mivel sem neki, sem a szellemfiainak nincs szükségük légkörre (mely lehetővé teszi, hogy az emberi beszédhez szükséges hanghullámok és -rezgések létrejöhessenek), az angyali nyelvek nyilvánvalóan felfoghatatlanok az emberek számára, és képtelenek elsajátítani őket. Ezért Isten követeiként az angyalok az emberekkel emberi nyelven beszéltek, és az üzeneteik héberül (1Mó 22:15–18), arámi nyelven (Dá 7:23–27), valamint görögül (Je 11:15) lettek feljegyezve (az utalásként megadott verseket a mellettük lévő nyelven írták le).

Miért van ilyen sokféle nyelv?

Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) szerint napjainkban kb. 6000 nyelvet használnak világszerte. Egyes nyelveket több százmillió ember beszél, míg másokat ezernél is kevesebb. Noha a közölt gondolatok alapvetően talán ugyanazok, számtalan módon ki lehet őket fejezni. Egyedül a Biblia történelmi beszámolója ad magyarázatot az emberi beszéd különös sokféleségére.

Az egész földre kiterjedő özönvíz után egy bizonyos ideig még az egész emberiségnek „egy nyelve [szó szerint: ’ajka’] és egy szókincse volt” (1Mó 11:1). A Biblia beszámolója arra enged következtetni, hogy eredetileg a később hébernek elnevezett nyelv volt ez az ’egy nyelv’. (Lásd: HÉBER NYELV.) Ahogy azt látni fogjuk, ez nem azt jelenti, hogy az összes nyelv a héberből származik és rokon azzal, hanem azt, hogy a héber nyelv minden más nyelv előtt létezett.

A Mózes első könyve beszámol arról, hogy az özönvíz után élt emberi család egy része összefogott egy olyan terv megvalósításáért, mely ellentétes volt Isten Noénak és fiainak kijelentett  akaratával (1Mó 9:1). Ahelyett, hogy szétszóródtak volna és ’betöltötték volna a földet’, elhatározták, hogy központosítják az emberi társadalmat, azáltal, hogy a később Sineár síkságaként (Mezopotámia) ismert helyre települnek le mindannyian. Egyértelmű, hogy ez egyben vallási központ is lett volna, egy vallási célra szánt toronnyal (1Mó 11:2–4).

A Mindenható Isten akadályt gördített a vakmerő tervük útjába azáltal, hogy tönkretette az egységüket, mégpedig úgy, hogy összezavarta a közös nyelvüket. Ez lehetetlenné tette, hogy összehangolt munkát végezzenek, és odavezetett, hogy szétszóródtak az egész föld színén. A nyelv összezavarásával az is meghiúsult vagy nehézségbe ütközött, hogy tovább fajuljanak a dolgok – vagyis hogy máskor is szembeszálljanak Istennel –, hiszen a becsvágyó terveikhez már nem tudták egyesíteni értelmi és fizikai képességeiket. Ezenkívül más nyelvi csoportok ismereteit is nehezebben tudták felhasználni, ráadásul ez az ismeret is csak emberi tapasztalatokra, illetve kutatásra épült, nem Istentől származott. (Vö.: Pr 7:29; 5Mó 32:5.) Ennélfogva, mivel a nyelvek sokfélesége erőteljesen megosztotta az emberi társadalmat, annak gyakorlatilag haszna származott az emberi beszéd összezavarásából, hiszen hátráltatta a veszélyes és fájdalmas célok elérését (1Mó 11:5–9; vö.: Ézs 8:9, 10). Ha csak azokra a modern kori eredményekre gondolunk, amelyek az egyesített tudás termékei, és arra, hogy ezekkel hogyan éltek vissza, az elég ahhoz, hogy ráébredjünk, Isten mit láthatott előre réges-régen, mi lett volna a bábeli törekvések következménye, ha azok akadálytalanul megvalósultak volna.

A nyelvészetben, a nyelvek összehasonlító vizsgálatában, általában különböző „családokba” sorolják az egyes nyelveket. A legtöbb esetben az egyes nagyobb nyelvcsaládok „alapnyelvét” még nem azonosították; még kevesebb a bizonyíték arra, hogy létezett egyetlen olyan „alapnyelv”, amely a ma beszélt több ezer nyelv közös forrása. A bibliai beszámoló nem mondja, hogy minden nyelv a héberből származik vagy arról ágazik le. A népek táblájának (1Mó 10.) nevezett felsorolásban Noé fiainak (Sém, Hám és Jáfet) a leszármazottai vannak megemlítve, és a csoportosítás minden esetben a következő: „a családjuk és nyelvük szerint az ő földjükön, nemzetenként” (1Mó 10:5, 20, 31, 32). Ezért úgy tűnik, hogy amikor Jehova Isten csoda által összezavarta az emberi nyelvet, akkor nem a héber nyelvjárásait hozta létre, hanem több, teljesen új nyelvet, amelyek mindegyikével ki lehet fejezni az emberi érzések és gondolatok teljes skáláját.

Tehát miután Isten összezavarta Bábel építőinek a nyelvét, nemcsak hogy nem ’egy volt a szókincsük’ (1Mó 11:1), vagyis hogy nem egyezett a szókészletük, de a nyelvtanuk is eltérő volt, és más-más módon kapcsolódtak egymáshoz a szavak. S. R. Driver professzor kijelentette: „A nyelvek azonban nemcsak a nyelvtanukat vagy a származásukat tekintve különböznek, hanem. . . abban is, ahogyan a gondolatokat mondatba foglalják. A különböző népek különbözőképpen gondolkodnak, ennélfogva a nyelvek mondatszerkezete más és más” (J. Hastings [szerk.]: A Dictionary of the Bible. 1905, IV. köt. 791. o.). Következésképpen a különböző nyelvek igencsak különböző gondolkodásmódot kívánnak meg, és éppen ezért nehéz a nyelvet újonnan tanuló személynek, hogy „azon a nyelven gondolkodjon”. (Vö.: 1Ko 14:10, 11.) Ez az oka annak, hogy ha szó szerint lefordítják azt, amit egy idegen nyelven mondtak vagy írtak, az logikátlannak fog tűnni, és gyakran azt mondják rá, hogy semmi értelme. Tehát úgy tűnik, hogy amikor Jehova Isten összezavarta a bábeliek nyelvét, először kitörölte az emlékezetükből a korábbi közös nyelv összes emlékét, majd új szókincset helyezett az elméjükbe, és ugyanakkor megváltoztatta a gondolkodásmódjukat is, ami által új nyelvtani rendszerek keletkeztek. (Vö.: Ézs 33:19; Ez 3:4–6.)

Például láthatjuk, hogy egyes nyelvek monoszillabikusak (olyan szavakat használnak, amelyek csak egy szótagból állnak), ilyen a kínai nyelv. Ezzel szemben számtalan olyan nyelv van, amelyek szókészlete nagyrészt agglutinációval jön létre, vagyis összekapcsolják a szóelemeket, példa erre a magyar „házaidból” szó (ház-aid-ból: szótő + többes számú birtokra utaló személyrag + viszonyrag). Bizonyos nyelvekben a szórend nagy jelentőséggel bír, míg más nyelvekben kevés szerepe van. Még az is különbség lehet, hogy néhány nyelvben az igéknek sokféle alakja van, míg más nyelvekben, például a kínaiban csak egy. Számtalan különbséget fel lehetne még sorolni, ezek megértése más-más gondolkodásmódot igényel, ami gyakran nagy erőfeszítéssel jár.

Egyértelmű, hogy az isteni beavatkozás hatására Bábelnél keletkezett nyelveknek idővel rokon nyelvjárásai jöttek létre, és ezek a nyelvjárások gyakran különálló nyelvekké fejlődtek, és a „rokon” nyelvjárásokkal vagy az „alapnyelvvel” való kapcsolatuk manapság némely esetben szinte észrevehetetlen. Még Sém leszármazottai – akik kétségkívül nem voltak ott a bábeli tömegben – sem csak héberül beszéltek, hanem idővel arameus, akkád és arab nyelven. A történelem tanúsága szerint különféle  tényezők járultak hozzá a nyelvek változásához: az embereket elválasztó távolság vagy természetes képződmények, a háborúk és hódítások, a kommunikáció hiánya, más nyelvű csoportok bevándorlása. Ezek miatt az ókorban beszélt főbb nyelvek több nyelvre tagolódtak, egyes nyelvek részben összeolvadtak más nyelvekkel, míg némely nyelv teljesen eltűnt, és helyébe a megszállók nyelve lépett.

A nyelvvel kapcsolatos kutatások bizonyítékai összhangban vannak mindezekkel. A The New Encyclopædia Britannica ezt mondja: „A legkorábbi írásos feljegyzések – az egyedüli olyan nyelvemlékek, melyekre az ember valaha is szert tehet – maximum 4000 vagy 5000 évvel ezelőttre datálhatóak” (1985, 22. köt. 567. o.). A Science Illustrated c. lap 1948. júliusi száma a 63. oldalon megjegyzi: „A ma ismert nyelvek elődei sokkal bonyolultabbak voltak, mint a modern változatuk. . . úgy tűnik, hogy kezdetben az emberek nem egy egyszerű nyelvet használtak, melyet aztán fokozatosan egyre bonyolultabbá tettek, hanem inkább a régmúltban szert tettek egy hihetetlenül bonyolult beszédformára, és azt fokozatosan leegyszerűsítették a mai változatokra.” Dr. Mason nyelvész szintén rámutat, hogy „nagyon is téves az a nézet, miszerint a »vademberek« beszéd helyett morgássorozatokat hallatnak, és hogy képtelenek kifejezni a »civilizált« gondolatok nagy részét”, és hozzáteszi, hogy „sok nyelv, melyet az írni nem tudó népek beszélnek, lényegesen bonyolultabb, mint a mai európai nyelvek” (Science News Letter. 1955. szeptember 3. 148. o.). Így a bizonyítékok cáfolják a beszéd és az ókori nyelvek evolúciós eredetét.

Sir Henry Rawlinson, a keleti nyelvek szakértője az ókori nyelvek elterjedésének a kiindulási pontjáról a következőt mondta: „Ha mi csak a nyelvek származási vonalainak találkozási pontjait vesszük alapul, és a bibliai beszámolóból egyáltalán semmit sem veszünk figyelembe, akkor is arra a következtetésre jutunk, hogy Sineár síkságán volt az a központ, ahonnan a különböző vonalak sugárszerűen kiindultak” (The Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain and Ireland. London, 1855, 15. köt. 232. o.).

A modern kori nyelvészek többek között a következő nagyobb nyelvcsaládokat tartják számon: indoeurópai, sino-tibeti, afroázsiai, japán, koreai, dravida, maláj-polinéz és kongó-kordofáni. Sok nyelvet máig lehetetlen besorolni valamely nyelvcsaládba. Minden egyes nagyobb nyelvcsalád sok kisebb „családra”, vagyis csoportra osztható. Így például az indoeurópai nyelvcsaládba egyebek között a következők tartoznak: germán, itáliai (újlatin), balti, szláv, indoiráni, görög, kelta, albán és örmény. A legtöbb csoport is további tagokra osztható. Az újlatin nyelvek közé tartozik például a francia, a spanyol, a portugál, az olasz és a román.

Ábrahámtól kezdve: A héber Ábrahámnak nyilvánvalóan nem okozott nehézséget, hogy a Kánaánban élő hamitákkal beszéljen (1Mó 14:21–24; 20:1–16; 21:22–34). Nem történik említés tolmácsokról sem ebben az esetben, sem akkor, amikor Ábrahám Egyiptomba ment (1Mó 12:14–19). Valószínűleg beszélt akkád (asszír–babiloni) nyelven, mivel korábban a káldeai Urban élt (1Mó 11:31). Az akkád egy ideig nemzetközi nyelv volt. Lehetséges, hogy a kánaániták, mivel viszonylag közel éltek Szíria és Arábia szemita népeihez, bizonyos fokig kétnyelvűek voltak. Ezenkívül az ábécéjükről egyértelműen látszik, hogy sémi eredetű, és ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy más nyelvi csoportokba tartozó személyek – különösképpen az uralkodók és tisztviselők – is használták a sémi nyelveket. (Lásd: KÁNAÁN, KÁNAÁNITA 2.: Nyelve; ÍRÁS II.)

Kétségkívül Jákobnak sem okozott gondot, hogy arameus rokonaival kommunikáljon (1Mó 29:1–14), noha egyes esetekben különbözött a szóhasználatuk (1Mó 31:46, 47).

József, aki valószínűleg akkor tanulta meg az egyiptomi nyelvet, amikor Potifár rabszolgája volt, először tolmács segítségével beszélt az Egyiptomba érkező héber testvéreivel (1Mó 39:1; 42:6, 23). A fáraó udvarában nevelkedett Mózes minden bizonnyal több nyelven is beszélt: héberül, egyiptomi nyelven, valószínűleg akkádul és talán más nyelveken is (2Mó 2:10; vö.: 15–22. v.).

Idővel az akkád helyett az arámi lett a lingua franca, vagyis a nemzetközi nyelv, és még az Egyiptommal való levelezésben is használták. Amikor azonban az asszír Szanhérib király megtámadta Júdát (i. e. 732), a legtöbb zsidó már nem értette az arámi (ókori szír) nyelvet, habár a júdai tisztviselők igen (2Ki 18:26, 27). Ezért is volt, hogy a Jeruzsálemet i. e. 607-ben meghódító szemita babilóniaiak káldeus nyelve olyan volt a zsidóknak, mintha ’dadogó ajkúak’ beszélnének (Ézs 28:11; Dá 1:4; vö.: 5Mó 28:49). Babilon, Perzsia és más világhatalmak óriási birodalmakat hoztak létre, és uralmuk alá vontak sokféle népet, melyek különböző nyelveken beszéltek, mégsem szüntették meg azt falat, melyet a nyelvek különbözősége emelt, és amely megosztottságot idézett elő (Dá 3:4, 7; Esz 1:22).

Nehémiás nagyon aggódott, amikor megtudta, hogy a visszatért zsidók között a vegyes házasságokból született fiúk nem tudtak „zsidóul” (héberül) (Ne 13:23–25). A tiszta imádat miatt aggódott, mivel felismerte, milyen fontos megérteni a  szent iratokat (akkor még csak héberül voltak meg), amikor felolvassák azokat. (Vö.: Ne 13:26, 27; 8:1–3, 8, 9.) Egyetlen nyelv használata már önmagában is egyesítő erő lehet a nép körében. A Héber Iratok kétségtelenül nagymértékben hozzájárult a héber nyelv változatlanságához. Az alatt az ezer év alatt, amíg az írása be nem fejeződött, gyakorlatilag nem változott meg a nyelv.

Amikor Jézus a földön járt, Palesztina nagy része már többnyelvű terület volt. Sziklaszilárd bizonyítékok vannak arra, hogy a zsidók továbbra is héberül beszéltek, de az arámit és a koinét is használták. A latin nyelv is megjelent a terület római uralkodói által készített hivatalos feliratokon (Jn 19:20), és kétségtelen, hogy az ott állomásozó római katonáktól is sokat hallották. Arról, hogy Jézus főként milyen nyelveket beszélt, lásd: ARÁMI NYELV; továbbá: HÉBER NYELV.

I. sz. 33 pünkösdjén a szent szellem kitöltetett a Jeruzsálemben lévő keresztény tanítványokra, akik hirtelen sokféle nyelven kezdtek beszélni, olyan nyelveken, melyeket sosem tanultak. Jehova Isten Bábelnél korábban már megmutatta azt a természetfölötti képességét, hogy különböző szókészleteket és nyelvtani rendszereket tud az emberek elméjébe plántálni. Pünkösdkor is megtette ezt, de egy lényeges különbséggel: a keresztények, akik hirtelenjében képesek lettek arra, hogy új nyelveken beszéljenek, nem felejtették el az eredeti nyelvüket, a hébert. Ekkor Isten szelleme is teljesen más szerepet töltött be: nem összezavart és szétszórt, hanem felvilágosította a tiszta szívű embereket, és keresztényi egységbe gyűjtötte őket (Cs 2:1–21, 37–42). Innentől kezdve Isten szövetséges népe többnyelvű nép lett, de a fal, melyet a nyelvek különbözősége emelt, leomlott, mivel az elméjüket a közös nyelv, az igazság töltötte meg. Egységesen dicsérték Jehovát és az ő Krisztus Jézuson keresztül megnyilvánuló, igazságos szándékát. Így beteljesült a Sofóniás 3:9, amikor Jehova Isten „tisztává [változtatta] a népek nyelvét, hogy mindannyian segítségül hívják Jehova nevét, hogy vállvetve szolgálják őt”. (Vö.: Ézs 66:18; Za 8:23; Je 7:4, 9, 10.) Hogy ez megvalósuljon, mindannyiuknak ’egyetértésben kellett beszélniük’, és ’teljesen egységeseknek kellett lenniük ugyanabban a gondolkodásban és ugyanabban a felfogásban’ (1Ko 1:10).

A keresztény gyülekezet által beszélt nyelv azért is volt ’tiszta’, mert mentes volt az olyan szavaktól, melyek rosszindulatú keserűséget, haragot, indulatot fejeztek ki, és mentes volt az ordítozástól és ehhez hasonló becsmérlő beszédtől, valamint a csalárdságtól, a trágárságtól és a romlottságtól (Ef 4:29, 31; 1Pt 3:10). A keresztényeknek a lehető legmagasztosabb módon kellett használniuk a nyelvet, dicsérve Teremtőjüket és egészséges, igaz beszéddel építve a felebarátaikat, különösen Isten Királyságának jó hírével (Mt 24:14; Tit 2:7, 8; Héb 13:15; vö.: Zs 51:15; 109:30). Ahogy közeleg az idő, hogy Isten végrehajtsa bírói ítéletét a föld minden nemzete felett, Jehova még több személy számára teszi lehetővé, hogy beszélje a tiszta nyelvet.

A Bibliát héberül kezdték el írni, majd később néhány részét arámi nyelven jegyezték le. Ezután az i. sz. első században a Szentírás többi részét koiné nyelven, vagyis görög köznyelven írták le (noha Máté először héberül írta meg az evangéliumát). Akkorra már volt görög nyelvű fordítása a Héber Iratoknak, mégpedig a Septuaginta. Ez nem egy ihletett fordítás volt, mindazonáltal a keresztény bibliaírók számos idézetnél használták. (Lásd: IHLETÉS.) A Keresztény Görög Iratok, majd idővel a teljes Biblia szintén le lett fordítva más nyelvekre is, a latin, szír, etióp, arab és perzsa fordítások az elsők között voltak. Napjainkban a Biblia részben vagy egészben jóval több mint 3000 nyelven érhető el. Ez elősegítette a jó hír hirdetését, és hozzájárult ahhoz, hogy leomoljon a fal, melyet a nyelvek különbözősége emelt, mindezt azért, hogy a sok országból való emberek egységesek legyenek a Teremtőjük tiszta imádatában.