A héberek úgy határozták meg az égtájakat, hogy keleti irányba néztek. A nyugat ennélfogva mögöttük volt, és ezért utalhattak rá a héber ʼá·chórʹ szóval, amelynek a jelentése: ’hátul’ vagy ’mögött’ (Ézs 9:12).

A héber jám ( jel.: ’tenger’; pl. Jzs 1:4) szó alatt a legtöbbször a következőt értették: ’nyugat’  (’nyugat felé’ v. ’nyugati’); nyilván azért, mert a Földközi-tenger, azaz a Nagy-tenger az Ígéret földjéről nézve abban az irányban volt (1Mó 28:14; 2Mó 10:19; 38:12; 4Mó 34:6; Za 14:4). A szövegkörnyezetből derül ki, hogy a jám szó ’tengert’ vagy ’nyugatot’ jelent (Jzs 15:8–12; 2Kr 4:2–4, 15).

Egy másik héber szó (ma·ʽarávʹ) jelölhet napnyugatot (Ézs 43:5; 59:19) vagy nyugatot (1Kr 26:30; 2Kr 32:30). A nagy távolság érzékeltetésére is ez a szó fordul elő abban a megnyugtató ígéretben, amelyből kiderül, Jehova milyen irgalmas a tökéletlen emberekkel: „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk törvényszegéseinket” (Zs 103:12).

Abban a beszámolóban, amelyben Jézus azt mondta, hogy sokan jönnek majd „keleti vidékekről és nyugati vidékekről”, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a Királyságban, a görög szöveg szó szerint így hangzik: „fölkelésektől és lenyugvásoktól” (Mt 8:11). Ebben a versben a görög dü·szméʹ szó arra az irányra utal, amerre a nap lenyugszik, vagyis nyugatra (Int). A dü·szméʹ szó máshol is nyugatot jelöl (Mt 24:27; Lk 12:54; 13:29; Je 21:13).