Betű szerint azt jelenti, hogy az elítéltet – akár élve, akár halva – fára, vagyis egy faoszlopra erősítik. A legismertebb eset Jézus Krisztus kivégzése (Lk 24:20; Jn 19:14–16; Cs 2:23, 36). Régen a nemzetek különféleképpen használták az ilyen eszközöket a halálbüntetések végrehajtásakor.

A brutális hadviselésükről ismert asszírok kihegyezett végű farudat használtak. Erre húzták a meztelen foglyot, úgy, hogy a karó a hasüregén át a mellkasáig hatolt. Számos dombormű került elő, amelyek emlékműveken láthatók. Az egyik ilyen lelet Lákis megtámadását és legyőzését ábrázolja, bemutatva, amint az asszírok karóba húzzák foglyaikat (2Ki 19:8; KÉP: 1. köt. 958. o.).

A perzsák ugyancsak felhasználták a halálbüntetés eszközéül a faoszlopokat. Némelyek szerint azt a szokást követték, hogy a halálraítéltet előbb lefejezték vagy megnyúzták. Dáriusz (Nagy Dareiosz) megtiltotta, hogy bárki is akadályozni merje a jeruzsálemi templom újjáépítését, és a rendelet megszegőit a saját házukból kihúzott gerendán kellett megfeszíteni (Ezs 6:11). Dáriusz fiának, Ahasvérusnak (I. Xerxésznek) az uralkodása idején a palota két ajtónállóját  oszlopra akasztották, minthogy a perzsák az árulókat általában ezzel büntették (Esz 2:21–23). Hámán és tíz fia is így halt meg (Esz 5:14; 6:4; 7:9, 10; 9:10, 13, 14, 25). Hérodotosz más példákat is említ arra, hogy a perzsák miként használták az ilyen kivégzőeszközöket (A görög–perzsa háború. III. könyv, 125., 159.; IV. könyv, 43.).

A zsidók a törvényük értelmében azokat, akik olyan gyalázatos bűnöket követtek el, mint az istenkáromlás vagy a bálványimádás, először megkövezték (vagy másképp ölték meg), majd a holttestüket egy fára vagy oszlopra erősítve közszemlére tették intő példaként (5Mó 21:22, 23; Jzs 8:29; 10:26; 2Sá 21:6, 9). Elképzelhető, hogy Egyiptomban is előbb megölték a bűnözőket, és csak utána kerültek oszlopra. Erre utalnak azok a prófétai szavak is, amelyeket József mondott a fáraó fősütőmesterének: „a fáraó fejedet veszi, és egy oszlopra akasztat” (1Mó 40:19, 22; 41:13).

A görögök és a rómaiak állítólag a föníciaiaktól vették át az oszlopra feszítés gyakorlatát, és ez csak Konstantin idejében lett eltörölve a birodalomban. Római állampolgárokat nagyon ritkán feszítettek oszlopra. Ilyen halálbüntetéssel leginkább a rabszolgákat vagy a legalávalóbb bűnözőket sújtották. Az oszlopra feszítés mind a zsidók, mind a rómaiak szemében a megaláztatás és a szégyen jelképe volt, ami az átkozottak osztályrésze (5Mó 21:23; Ga 3:13; Fi 2:8).

Még ha az első századi zsidóknak jogukban állt is vallási okokból oszlopra feszíteni valakit – bár ez némileg vitatott kérdés –, az egészen biztos, hogy polgári jogot érintő bűncselekmények esetén nem járhattak el így; erre csak a római tisztviselők voltak felhatalmazva, például Poncius Pilátus (Jn 18:31; 19:10). Krisztus oszlopra feszítéséért azonban elsősorban a zsidókat, és még inkább a papi elöljáróikat és vezetőiket terhelte a felelősség (Mk 15:1–15; Cs 2:36; 4:10; 5:30; 1Ko 2:8).

A rómaiak olykor odakötözték az elítéltet az oszlophoz, így több napig is élhetett még ebben a helyzetben, mígnem a gyötrő fájdalom, a szomjúság, az éhség és a nap heve megtörte fizikai állóképességét. Szokásuk volt odaszegezni a vádlott kezét (és alighanem lábát is) az oszlophoz, ahogy Jézussal is tették (Jn 20:25, 27; Lk 24:39; Zs 22:16, Rbi8, lábj.; Káldi, lábj. [21:17]; Kol 2:14). A csuklót az anatómusok mindig is a kéz részének tekintették, ezért egyes orvosi szaktekintélyek szerint a szegek a csuklók kis csontjai közé lettek beverve, nem a tenyerekbe, mert azok átszakadhattak volna. (Lásd: The Journal of the American Medical Association. 1986. március 21., 1460. o.) Mindez összhangban van azzal, hogy a Biblia is úgy ír a „kézről”, mint amelyhez a csukló is hozzátartozik. Példaként említhetjük az 1Mózes 24:47-et, mely szerint Rebeka a ’kezén’ viselte a karpereceket, vagy a Bírák 15:14-et, amelyben a Sámson ’kezére’ tett béklyókról olvasunk.

Hogy a Jézus mellett oszlopra feszített gonosztevőket odaszegezték vagy csak hozzákötözték az oszlophoz, nem derül ki a leírásból. Ha az utóbbi történt, az magyarázat lehetne arra, hogy miért voltak még életben, amikor Jézus már meghalt, és hogy miért kellett eltörni a lábukat (Jn 19:32, 33). Lábuk eltörése után hamarosan megfulladtak, mert – egyes vélemények szerint – nem tudták többé megemelni a testüket, hogy enyhítsenek mellkasi izmaik feszültségén. Persze nem ez ad végleges választ arra, hogy miért élték túl Jézust, hiszen ők nem mentek át olyan mentális és fizikai gyötrelmeken, amilyeneken Jézus. Neki egész éjszaka megpróbáltatásokat kellett elszenvednie ellenségeitől, nem is beszélve arról, hogy a római katonák annyira megverhették, hogy nem tudta vinni a kínoszlopát, ahogy szokás volt akkoriban (Mk 14:32–15:21; Lk 22:39–23:26).

Mit tár fel az eredeti görög szó a Jézus kivégzésére használt eszköz formájáról?

A legtöbb bibliafordítás szerint Krisztust nem oszlopra, hanem keresztre feszítették. Ez azon a közhiedelmen alapul, hogy a kivégzőeszköz, amelyre felfeszítették, két fából állt, és nem egy egyszerű cölöp vagy oszlop volt. A hagyomány – de nem a Szentírás – azt is tanítja, hogy az elítélt a keresztnek nem mind a két részét, csak a patibulumnak vagy antennának nevezett keresztgerendáját vitte. Némelyek ezzel próbálják kikerülni azt a problémát, hogy egy embernek túl nehéz lett volna ekkora súlyt a Golgotáig vonszolni, vagy elvinni odáig.

De mit mondanak minderről maguk a bibliaírók? Ők 27-szer a görög sztau·roszʹ főnevet használták, ami pedig az igéket illeti, 46-szor a sztau·roʹó, 5-ször a szün·sztau·roʹó (a szün előtag jelentése: ’-val,-vel; együtt’) és 1-szer az a·na·sztau·roʹó (az a·naʹ jelentése: ’újból’) szerepel írásaikban. Van még 5 olyan hely is, ahol a ’fa’ jelentésű görög xüʹlon szóval utalnak Jézus kínoszlopára, amelyre odaszegezték ellenségei.

A sztau·roszʹ szó sem a klasszikus, sem a koiné görögben nem hordozza a két gerendából ácsolt kereszt gondolatát. Semmi többet nem jelent, mint egyenesen álló oszlopot, karót, cölöpöt vagy póznát, amilyeneket palánkok, karókerítések  vagy cölöpfalak készítésekor használhattak. A Douglas-féle 1985-ös New Bible Dictionary ezt írja a „Kereszt” címszó alatt a 253. oldalon: „A »kereszt« gör. megfelelője (sztaurosz; ige: sztauroó. . .) elsősorban egyenesen álló oszlopot vagy gerendát jelent, másodsorban pedig olyan oszlopra utal, amelyet büntető- és kivégzőeszközként használtak.”

Az, hogy a xüʹlon szót Lukács, Péter és Pál is úgy használta, mint a sztau·roszʹ szinonimáját, további bizonyíték arra, hogy Jézust egy keresztrúd nélküli, egyenes oszlopra feszítették fel, mert ezt jelenti a xüʹlon e különleges értelemben (Cs 5:30; 10:39; 13:29; Ga 3:13; 1Pt 2:24). A xüʹlon egyébként a görög Septuaginta-fordításban, az Ezsdrás 6:11-ben is megjelenik. Ez a vers csak egy szál gerendáról vagy épületfáról ír, amelyen meg kellett feszíteni a törvényszegőket.

Mindennek fényében az Új világ fordítás pontosan tárja az olvasó elé a görög szövegnek ezt az alapgondolatát, mert a sztau·roszʹ főnevet „kínoszlop”, a sztau·roʹó igét pedig „oszlopra feszít” formában adja vissza. A sztau·roszʹ így nem keverhető össze az egyházak hagyományos keresztjeivel. (Lásd: KÍNOSZLOP.) A kínoszlopot a Szentírás szerint egy cirénei Simon nevű ember vitte egymaga, és ez teljességgel hihető is, mert ha az egy 15 cm átmérőjű, 3,5 m magas kivégzőeszköz volt, akkor valamivel több, mint 45 kg-ot nyomhatott (Mk 15:21).

Figyeljük meg, hogyan nyilatkozik erről a témáról W. E. Vine: „A SZTAUROSZ (σταυρός) elsősorban egyenes karóra vagy oszlopra utal. A gonosztevőket ilyenre szegezve végezték ki. A főnév és a sztauroó (oszlopra vagy karóra erősít) ige hallatán felidézett kép eredetileg különbözött a két gerendából álló kereszt egyházi ábrázolásától.” Vine, aki görögtudós, ezután megemlíti, hogy a két darab fából álló kereszt káldeai eredetű, és leírja, hogy a névleges kereszténység az i. sz. III. században miként vette át azt a pogányoktól Krisztus oszlopra feszítésének a jelképeként (Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words. 1981, 1. köt. 256. o.).

A The Cross in Ritual, Architecture, and Art c. könyv a következő fontos gondolatokat jegyzi meg a keresztről: „Különös, de tagadhatatlan tény, hogy a kereszt már jóval a Krisztus születése előtti korokban szent jelkép volt, és még ma is az az olyan országokban, amelyeket az egyház tanítása érintetlenül hagyott . . . A görög Bakkhosz, a tíruszi Tammúz, a káldeus Bél és az észak-germán Odin tisztelői számára kivétel nélkül kereszt alakú jelkép szimbolizálta istenüket” (G. S. Tyack; London, 1900, 1. o.).

Ezenkívül J. D. Parsonsnak a The Non-Christian Cross c. könyve (London, 1896) megjegyzi: „Az Újszövetséget alkotó számos írásban egyetlen olyan mondat sincs, amely az eredeti görögben akár közvetetten is amellett szólna, hogy a Jézus esetében használt sztaurosz más lett volna, mint a közönséges sztaurosz; és még kevésbé amellett, hogy nem egyetlen szál fából, hanem két darab, keresztformában összeszegezett fából állt volna . . . Tanítóink igencsak félrevezetik az embereket azzal, hogy amikor átültetik anyanyelvünkre az egyház görög nyelvű dokumentumait, a sztaurosz szót ’keresztnek’ fordítják, és hogy az ilyen eljárást népszerűsítve a lexikonainkban is a ’kereszt’ szót adják meg a sztaurosz jelentéseként. Nem fejtik ki kellő alapossággal, hogy az apostolok idejében semmiképpen sem ez volt a szó elsődleges jelentése, és hogy utána sem vált azzá sokáig, hanem amikor felvette ezt a jelentést – ha egyáltalán felvette –, az csak azért volt, mert függetlenül attól, hogy nem álltak rendelkezésre bizonyító erejű tények, ilyen vagy olyan okból az a feltételezés nyert teret, hogy annak a bizonyos sztaurosznak, amelyen Jézust kivégezték, éppen ilyen formája volt” (23–24. o.; lásd még: The Companion Bible. 1974, 162. sz. függ.).

Jelképes értelem: A Szentírás azonkívül, hogy alapos bizonyságot tesz az Úr Jézus Krisztus betű szerinti oszlopra feszítéséről (1Ko 1:13, 23; 2:2; 2Ko 13:4; Je 11:8), jelképes, metaforikus értelemben is beszél az oszlopra feszítésről, például a Galácia 2:20-ban. A keresztények az oszlopra feszített Krisztusba vetett hitük által megölték régi egyéniségüket (Ró 6:6; Kol 3:5, 9, 10). „Ezenfelül, akik Krisztus Jézushoz tartoznak, azok a testet szenvedélyeivel és kívánságaival együtt oszlopra feszítették” – írja Pál, és később hozzáteszi: „[Krisztus] által a világ oszlopra feszíttetett nekem, én pedig a világnak” (Ga 5:24; 6:14).

A hitehagyottak valójában „a maguk részéről újból oszlopra feszítik az Isten Fiát, és nyilvános szégyennek teszik ki őt”, mert Júdáshoz hasonlóan fellázadnak mindaz ellen, amit Isten a megmentés érdekében tesz (Héb 6:4–6).