(kis; kicsi):

Benjámin törzséből való izraelita és Jézus Krisztus egyik apostola (Ef 1:1; Fi 3:5). Bár talán gyerekkora óta viselte mind a héber Saul, mind a római Pál nevet (Cs 9:17; 2Pt 3:15), valószínűleg azért döntött úgy ez az apostol, hogy a római nevét fogja használni, mert azt a megbízást kapta, hogy a nem zsidóknak prédikálja a jó hírt (Cs 9:15; Ga 2:7, 8).

Pál Tárzuszban, Cilicia egyik jelentős városában született (Cs 21:39; 22:3). A szülei héberek voltak, és valószínűleg a judaizmus farizeusi ágához ragaszkodtak (Cs 23:6; Fi 3:5). Pál római állampolgárnak született (Cs 22:28), az apja talán bizonyos szolgálatokért kapta az állampolgárságot. Pál feltehetően az apjától tanulta a sátorkészítés mesterségét (Cs 18:3). Jeruzsálemben pedig Gamálieltől, a nagy tudású farizeustól kapott oktatást, ami azt sejteti, hogy előkelő családból származott (Cs 22:3; 5:34). Ami az általa ismert nyelveket illeti, jártas volt legalább a görögben és a héberben (Cs 21:37–40). Amikor misszionáriusként utazott, nőtlen volt (1Ko 7:8). Ebben az időszakban, de lehet, hogy már korábban is Jeruzsálemben lakott egy nővére és egy unokaöccse (Cs 23:16–22).

Pál apostolnak abban a kiváltságban volt része, hogy több könyvet, azaz levelet írhatott a Keresztény Görög Iratokban, mint bárki más. Természetfölötti látomásokat kapott (2Ko 12:1–5), és a szent szellem segítségével több idegen nyelven is tudott beszélni (1Ko 14:18).

Üldözés, megtérés, a szolgálat kezdete: A bibliai feljegyzésben akkor találkozunk először Saullal, vagyis Pállal, az ’ifjúval’, amikor a hamis tanúk, akik megkövezték Krisztus tanítványát, Istvánt, az ő lábához rakták le felsőruháikat (Cs 6:13; 7:58). Pál helyeselte István meggyilkolását, és mivel tévesen a hagyományokért buzgólkodott, ádázul üldözni kezdte Krisztus követőit. Amikor a kivégzésükről volt szó, Pál ellenük szavazott. Ha a zsinagógákban tárgyalták az ügyüket, ő megpróbálta a hitük megtagadására kényszeríteni őket. Jeruzsálemen kívül más városokban is üldözte őket, sőt, írásos felhatalmazást is szerzett a főpaptól arra, hogy felkutassa Krisztus tanítványait még annyira é. vidékeken is, mint például a szíriai Damaszkusz, és megkötözve Jeruzsálembe vigye őket, vélhetően azért, hogy a szanhedrin előtt tárgyalják az ügyüket (Cs 8:1, 3; 9:1, 2; 26:10, 11; Ga 1:13, 14).

Amikor Pál közeledett Damaszkuszhoz, Krisztus Jézus megjelent neki ragyogó világosságban, és megbízta, hogy legyen azoknak a dolgoknak a szolgája és tanúja, amelyeket látott és még látni fog. Noha Pál kísérői is a földre estek e megnyilatkozás hatására, és hallották, hogy valaki beszél, de csak Pál értette a szavakat. Megvakult, így kézen fogva kellett elvezetni őt Damaszkuszba (Cs 9:3–8; 22:6–11; 26:12–18). Három napig nem evett, nem ivott. Azután épp imádkozott egy bizonyos Júdás házában Damaszkuszban, amikor látomásban látta Krisztus tanítványát, Anániást, amint bejön hozzá, és visszaadja a látását. Miután a látomásból valóság lett, Pál megkeresztelkedett, megkapta a szent szellemet, evett valamit, és erőre kapott (Cs 9:9–19).

A Cselekedetek 9:20–25 beszámolója szerint Pál Damaszkuszban időzött a tanítványokkal, és „azonnal” elkezdett prédikálni a helyi zsinagógákban. Ez a beszámoló azzal fejezi be Pál prédikálómunkájának a leírását, hogy Pál kénytelen elhagyni a várost, mivel meg akarják ölni. A galáciaiaknak írt levelében viszont azt olvashatjuk, hogy a megtérése után elment Arábiába, majd visszatért Damaszkuszba (Ga 1:15–17). Az események sorrendjét tekintve lehetetlen elhelyezni időben az arábiai utazást.

Elképzelhető, hogy Pál rögtön a megtérése után ment Arábiába, hogy elmélkedjen Isten rá vonatkozó akaratán. Ebben az esetben az, hogy Lukács az „azonnal” szót használja, azt jelentené, hogy amikor Pál visszatért Damaszkuszba, és felvette a kapcsolatot az ottani tanítványokkal, azonnal prédikálni kezdett. Pál a Galácia 1:17-ben azonban egyértelműen azt hangsúlyozza,  hogy nem ment fel rögtön Jeruzsálembe, illetve hogy abban a korai időszakban Damaszkuszon kívül csak Arábiában járt. Ezért az arábiai útjának nem feltétlenül kellett rögtön a megtérése után következnie. Lehet, hogy először Damaszkuszban töltött néhány napot, és sietve nyilvánosságra hozta, hogy felhagyott a korábbi ellenséges viselkedésével, kifejezve a Krisztusba vetett hitét a zsinagógákban. Ezután elutazhatott Arábiába (nem tudjuk, milyen célból), és mikor visszatért, folytatta a prédikálást Damaszkuszban egyre nagyobb lendülettel, míg végül az ellenségei meg akarták ölni. A két beszámoló nem mond ellent egymásnak, inkább kiegészíti egyik a másikat, csupán az események pontos sorrendjét nem ismerjük, mivel az egyszerűen nem lett leírva.

Amikor Pál Jeruzsálembe érkezett (talán i. sz. 36-ban, így a Galácia 1:18-ban említett három év a három évnek csak bizonyos részét jelenti), azt tapasztalta, hogy az ottani testvérek nem hiszik el róla, hogy tanítvány. De aztán „Barnabás a segítségére sietett, [és] elvitte az apostolokhoz”, nyilván Péterhez és ’Jakabhoz, az Úr testvéréhez’ (Jakab nem volt ugyan a 12 között, de apostolnak nevezhették mint a jeruzsálemi gyülekezet apostolát). Pál 15 napot Kéfásnál (Péternél) töltött. Jeruzsálemi tartózkodása alatt bátran beszélt Jézus nevében. Amikor a testvérek megtudták, hogy a görögül beszélő zsidók emiatt kísérleteket tettek arra, hogy megöljék Pált, „levitték őt Cezáreába, és elküldték Tárzuszba” (Cs 9:26–30; Ga 1:18–21).

Úgy tűnik, hogy Pálnak (i. sz. 41 táján) kiváltságában állt egy természetfölötti látomást látni, mely olyan valóságosnak látszott, hogy nem tudta, hogy a testben történt-e, vagy a testen kívül az, hogy elragadtatott „a harmadik égig”. „A harmadik ég” kifejezés alighanem arra utal, hogy a messiási Királyság az uralomnak egy magasztosabb formája (2Ko 12:1–4).

Később Barnabás elvitte Sault Tárzuszból, hogy támogassa a munkát Antiókiában, a görögül beszélő emberek körében. I. sz. 46 táján, egyéves antiókiai szolgálat után Pált és Barnabást a gyülekezet Jeruzsálembe küldte, hogy segélyt vigyenek az ott élő testvéreknek (Cs 11:22–30). János Márk társaságában aztán visszatértek Antiókiába (Cs 12:25). Később a szent szellem azt az utasítást adta, hogy Pált és Barnabást válasszák ki egy különleges munkára (Cs 13:1, 2).

Az első misszionáriusi útja (TÉRKÉP: 2. köt. 747. o.): A szellem irányítását követve Pál elindult az első misszionáriusi útjára (i. sz. 47–48 körül) Barnabással, valamint János Márkkal, aki szolgált nekik. Szeleukiából, Antiókia kikötőjéből indultak útnak, és Ciprusra hajóztak. Ciprus k. partján, a szalamiszi zsinagógákban „hirdetni kezdték az Isten szavát”. Átmentek a szigeten, és Páfoszba értek, mely a ny. parton van. Ott Elimász, a varázsló akadályozni próbálta őket abban, hogy tanúskodjanak Szergiusz Paulusz prokonzulnak. Pál ekkor előidézte, hogy időlegesen vakság sújtsa Elimászt. Szergiusz Paulusz ámulva a történteken, hívő lett (Cs 13:4–12).

Páfoszból Pál és társai Kis-Ázsiába hajóztak. Amikor megérkeztek Pergába, mely Pamfíliában, egy római tartományban van, János Márk elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. Pál és Barnabás ellenben folytatta útját É felé, a pizidiai Antiókiába. Bár ott élénk érdeklődéssel találkoztak, végül a zsidók uszítására kiűzték őket a városból (Cs 13:13–50). Ez azonban nem félemlítette meg őket, hanem továbbmentek dk. irányban Ikóniumba, de a zsidók ott is fellázították ellenük a sokaságot. Amikor Pál és Barnabás értesült róla, hogy meg akarják kövezni őket, a likaóniai Lisztrába menekültek. Miután Pál meggyógyított egy születésétől fogva sánta embert, Lisztra népe azt hitte, hogy Pál és Barnabás emberi alakot öltött istenek. Később azonban az Ikóniumból és a pizidiai Antiókiából való zsidók Pál ellen fordították a tömegeket, így megkövezték az apostolt, és mivel halottnak hitték, kivonszolták a városon kívülre. De amikor a keresztény társai köréje gyűltek, Pál felkelt, és bement Lisztrába. Másnap ő és Barnabás Derbébe indult. Ott számos embert tanítvánnyá tettek, majd visszatértek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókiába (Pizidiában), hogy erősítsék és bátorítsák a testvéreket, valamint véneket nevezzenek ki, akik az ezekben a városokban megalakult gyülekezetekben szolgálhatnak. Később Pergában prédikáltak, utána pedig Attália kikötőjéből a szíriai Antiókiába indultak (Cs 13:51–14:28).

A körülmetélkedés kérdése: Júdeából bizonyos férfiak jöttek Antiókiába (i. sz. 49 körül), és azt állították, hogy a nem zsidóknak, ha meg akarnak menekülni, körül kell metélkedniük a mózesi törvénnyel összhangban. Pál és Barnabás nem értett egyet velük. Pál azonban apostol létére nem döntött egymaga ebben az ügyben. Nem, hanem Barnabással, Titusszal és másokkal Jeruzsálembe ment, hogy az apostolok és az ottani gyülekezet vénei elé tárja a kérdést. Végül az a döntés született, hogy a nem zsidó hívőktől nincs megkövetelve a körülmetélkedés, ámde tartózkodniuk kell a bálványimádástól, a vér evésétől és ivásától, valamint a szexuális erkölcstelenségtől. A jeruzsálemi gyülekezetben szolgáló testvérek egy levélben közölték a döntésüket, és  elküldték Júdást és Silást mint a képviselőiket, hogy tisztázzák az ügyet Antiókiában. Azonkívül a Péterrel (Kéfással), Jánossal és Jakab tanítvánnyal folytatott megbeszélés eredményeként arra jutottak, hogy Pál és Barnabás továbbra is a körülmetéletlen nem zsidók körében prédikáljon (Cs 15:1–29; Ga 2:1–10).

Valamivel ezután Péter a szíriai Antiókiába látogatott, és együtt volt a nem zsidó keresztényekkel. De amikor Jeruzsálemből zsidók érkeztek, Péter – alighanem az emberektől való félelem miatt – visszahúzódott a nem zsidóktól, vagyis a szellem útmutatásával ellentétesen járt el, mely szerint Istennél nem számítanak a származásbeli különbségek. Még Barnabás is félre lett vezetve. Pál felfigyelt erre, és bátran megdorgálta Pétert a többiek előtt, mondván, hogy a viselkedése gátolja a kereszténység fejlődését (Ga 2:11–14).

A második misszionáriusi útja (TÉRKÉP: 2. köt. 747. o.): Később Pálban és Barnabásban felvetődött, hogy meglátogatják a testvéreket azokban a városokban, amelyekben az első misszionáriusi útjuk során prédikáltak. Szóváltásba keveredtek amiatt, hogy magukkal vigyék-e János Márkot, mivel az először elhagyta őket. Így aztán különváltak egymástól. Pál Silást (Szilvánuszt) választotta, és Szírián át Kis-Ázsiába utazott (i. sz. 49–52 táján). Feltehetően Lisztrában történt, hogy Pál meghívta a fiatal Timóteuszt, hogy legyen az útitársa, és körül is metélte (Cs 15:36–16:3). Igaz, a körülmetélkedés nem volt megkövetelve a keresztényektől, de ha a félig zsidó származású Timóteusz körülmetéletlen marad, akkor a zsidók biztosan előítélettel fogadták volna Pál prédikálását. Ennek a lehetséges akadálynak az eltávolításával Pál azzal összhangban járt el, amit később a korintusziaknak írt: „a zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó” (1Ko 9:20).

Egyik éjjel az Égei-tenger partján fekvő Troászban Pál látomásban látott egy makedón férfit, aki így kérlelte: „Jöjj át Makedóniába, és segíts nekünk!” Isten akaratát látva ebben Pál és misszionáriustársai, akikhez immár az orvos Lukács is csatlakozott, elhajóztak Európába, Makedóniába. Filippiben, Makedónia legfontosabb városában Lídia és a háznépe hívő lett. Mivel Pál kiűzött egy démont egy lányból, s így az elveszítette jövendölőképességét, Pált és Silást börtönbe zárták. Ámde egy földrengés kiszabadította őket, és a börtönőr a háznépével együtt keresztény lett. Maguk a polgári főtisztviselők vezették ki Pált és Silást a börtönből, mivel az apostol a római állampolgárságára hivatkozva ragaszkodott ehhez. Miután Pál és a társai bátorították a testvéreket, Amfipoliszon és Apollónián át Tesszalonikába utaztak. Ebben a városban a hívőkből alakult egy gyülekezet. De a féltékeny zsidók csődületet támasztottak Pál ellen. Emiatt a testvérek elküldték őt és Silást Bereába. Ott is sokan hívők lettek, de a tesszalonikai zsidók keltette zűrzavar miatt Pál nem maradhatott tovább (Cs 16:8–17:14).

A testvérek Athénig kísérték az apostolt. Pál prédikált a piactéren, mire elvitték az Areopáguszra. Védőbeszéde hatására Dioníziusz, az ott ülésező törvényszék egyik bírája másokkal együtt elfogadta a keresztényi hitet (Cs 17:15–34). Pál ezután Korintuszba ment, egy zsidó házaspárnál, Akvilánál és Priszcillánál lakott, és részmunkaidőben velük dolgozott mint sátorkészítő. Feltehetően Korintuszból írta két levelét a tesszalonikaiaknak. Miután másfél évig Korintuszban tanított, és megalapított egy gyülekezetet, a zsidók bevádolták Galliónál. Ő azonban nem volt hajlandó foglalkozni az ügyükkel (Cs 18:1–17). Később Pál elhajózott Cezáreába, de előbb megállt Efézusban, és ott prédikált. Cezáreából „felment, üdvözölte a gyülekezetet” – amelyen kétségtelenül a jeruzsálemi gyülekezetet kell érteni –, majd a szíriai Antiókiába ment (Cs 18:18–22). Lehetséges, hogy még Korintuszból, de előfordulhat, hogy ekkor, a szíriai Antiókiából írta a galáciaiaknak címzett levelét.

A harmadik misszionáriusi útja (TÉRKÉP: 2. köt. 747. o.): Pál a harmadik misszionáriusi útján (i. sz. 52–56 táján) újra ellátogatott Efézusba, és mintegy három évig tevékenykedett ott. Onnan írta első levelét a korintusziaknak, és úgy tűnik, onnan küldte el Tituszt, hogy legyen a korintuszi keresztények segítségére. Miután Demetriusz, az ezüstműves zavargást támasztott Pál ellen, az apostol eltávozott Efézusból, és Makedóniába utazott. Miután híreket kapott Korintuszból Titusztól, megírta második levelét a korintusziaknak. Mielőtt elhagyta Európát, hogy a makedóniai és az akhájai testvérektől adományt vigyen a jeruzsálemi szűkölködő keresztényeknek, megírta a rómaiaknak szóló levelét, több mint valószínű, hogy Korintuszból (Cs 19:1–20:4; Ró 15:25, 26; 2Ko 2:12, 13; 7:5–7).

Jeruzsálem felé menet Pál előadást tartott Troászban, és feltámasztotta Eutikuszt, akit baleset ért. Az apostol Milétuszban is megállt, és találkozott az efézusi gyülekezet felvigyázóival. Beszélt róla, hogy milyen szolgálatot végzett Ázsia tartományban, és arra buzdította őket, hogy kövessék a példáját (Cs 20:6–38).

Elfogatása: Ahogy Pál folytatta útját, keresztény próféták több helyen is megjövendölték, hogy Jeruzsálemben bilincsek várnak rá (Cs  21:4–14; vö.: 20:22, 23). Jövendöléseik be is teljesedtek. Míg Pál a templomban tartózkodott, hogy szertartásilag megtisztuljon, ázsiai zsidók ráuszították a csőcseléket, de a római katonák kimentették az apostolt (Cs 21:26–33). Miközben felfelé ment a kaszárnya lépcsőjén, engedélyt kapott rá, hogy szóljon a zsidókhoz. Alighogy kimondta, hogy neki a nem zsidóknak kell prédikálnia, újból fellángolt az erőszak (Cs 21:34–22:22). A kaszárnyában kifeszítették Pált, hogy megostorozzák, hátha így megtudják, miben vétkes. Az apostol azonban a római állampolgárságára hivatkozva elérte, hogy ne korbácsolják meg. Másnap a szanhedrin elé került az ügye. Nyilván felismerte, hogy nem számíthat pártatlan tárgyalásra, ezért igyekezett megosztani a farizeusokat és a szadduceusokat azáltal, hogy a feltámadást nevezte meg az ügy központi kérdéseként. Mivel ő hitt a feltámadásban, és „farizeusok fia” volt, farizeusként mutatkozott be, így sikerült egymás ellen fordítania a szadduceusokat – akik nem hittek a feltámadásban – és a farizeusokat (Cs 22:23–23:10).

Mivel a rab Pál ellen cselszövés készült, át kellett őt helyezni Jeruzsálemből Cezáreába. Néhány nappal később Anániás főpap, a zsidók véneinek némelyike és Tertullusz, a szónok Cezáreába ment, hogy Félix kormányzó elé tárják Pál elleni vádjaikat. Azt állították, hogy Pál zendülést szított, és meg akarta szentségteleníteni a templomot. Az apostol rámutatott, hogy nem tudják bizonyítani az ellene felhozott vádakat. Félix azonban arra számítva, hogy Pál megvesztegeti őt, két évig őrizetben tartotta. Amikor Fesztusz lépett Félix helyébe, a zsidók újfent hangoztatni kezdték vádjaikat. Újabb tárgyalás következett Cezáreában, és mivel Pál nem akarta, hogy Jeruzsálemben tárgyalják az ügyét, a császárhoz fellebbezett. Később, miután II. Heródes Agrippa király is kihallgatta Pált, i. sz. 58 körül Rómába küldték néhány más rabbal együtt (Cs 23:12–27:1).

Első és második börtönbüntetése Rómában: Útközben Pál és a többiek hajótörést szenvedtek Málta közelében. Miután átteleltek a szigeten, végül megérkeztek Rómába (TÉRKÉP: 2. köt. 750. o.). Pálnak megengedték, hogy a saját bérelt házában lakjon, csak katonai őrizet alatt volt. Röviddel az érkezése után megbeszélt egy találkozót a zsidók főembereivel. De közülük csak néhányan lettek hívővé. Az apostol két éven át, úgy i. sz. 59-től 61-ig mindenkinek prédikált, aki meglátogatta (Cs 27:2–28:31). Ez idő alatt írta az efézusiaknak (4:1; 6:20), filippieknek (1:7, 12–14), kolosszéiaknak (4:18), Filemonnak (9. v.) és minden bizonnyal a hébereknek szóló levelét is (KÉP: 2. köt. 750. o.). Úgy tűnik, hogy Néró császár ártatlannak nyilvánította Pált, és szabadon engedte. Az apostol alighanem folytatta misszionáriusi munkáját Timóteusszal és Titusszal. Miután Timóteuszt Efézusban, Tituszt pedig Krétán hagyta, valószínűleg Makedóniából írt nekik a feladataikról (1Ti 1:3; Tit 1:5). Azt nem tudni, hogy az apostol Hispániában is tevékenykedett-e az utolsó római bebörtönzése előtt (Ró 15:24). Ezt a büntetését töltötte (i. sz. 65 táján), amikor megírta a Timóteusznak szóló második levelét, melyben célzott rá, hogy hamarosan meg fog halni (2Ti 4:6–8). Valószínű, hogy nem sokkal ezután mártírhalált halt Néró kezétől.

Követésre méltó példa: Mivel Pál apostol hűen követte Krisztus példáját, felszólíthatott másokat arra, hogy ’legyenek az utánzóivá’ (1Ko 4:16; 11:1; Fi 3:17). Pál készségesen követte Isten szellemének a vezetését (Cs 13:2–5; 16:9, 10). Nem házalt Isten Szavával, hanem őszinteségből szólt (2Ko 2:17). Műveltsége ellenére nem próbált lehengerelni másokat a beszédével (1Ko 2:1–5), és nem kereste az emberek kedvét (Ga 1:10). Nem ragaszkodott a jogaihoz, hanem alkalmazkodott azokhoz, akiknek prédikált, és ügyelt rá, nehogy bárkit is megbotránkoztasson (1Ko 9:19–26; 2Ko 6:3).

Szolgálata során Pál buzgón fáradozott, több ezer km-t tett meg szárazföldön és vízen, és sok-sok gyülekezetet alapított Európában és Kis-Ázsiában. Így nem volt szüksége tintával írott ajánlólevelekre, hisz rá tudott mutatni az élő levelekre, vagyis azokra a személyekre, akik az ő erőfeszítései révén lettek hívőkké (2Ko 3:1–3). Ennek ellenére alázatosan elismerte, hogy rabszolga (Fi 1:1), akinek kötelessége hirdetni a jó hírt (1Ko 9:16). Semmit sem tekintett a maga érdemének, hanem minden tiszteletet Istennek adott, akinek a növekedés köszönhető (1Ko 3:5–9), és aki képesítette őt a szolgálatra (2Ko 3:5, 6). Az apostol nagyra becsülte és dicsőítette a szolgálatát, és Isten meg a Fia irgalmának tulajdonította, hogy végezheti (Ró 11:13; 2Ko 4:1; 1Ti 1:12, 13). Ezt írta Timóteusznak: „azért tanúsítottak irántam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus általam mint a legfőbb eset által mutathassa meg minden hosszútűrését, példaként azoknak, akik belé fogják vetni hitüket az örök életre” (1Ti 1:16).

Mivel Pál korábban üldözte a keresztényeket, nem tartotta magát méltónak rá, hogy apostolnak nevezzék, és elismerte, hogy csakis Isten ki nem érdemelt kedvessége által lehet az. Nem akarta, hogy hiábavaló legyen az iránta kimutatott ki nem érdemelt kedvesség, ezért a  többi apostolnál többet fáradozott. De tudta jól, hogy csak Isten ki nem érdemelt kedvessége teszi képessé arra, hogy végezze a szolgálatát (1Ko 15:9, 10). „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” – fogalmazott (Fi 4:13). Sok mindent elviselt, mégsem panaszkodott. Másokhoz hasonlítva a saját életét, a következőket írta (i. sz. 55 körül): „több fáradozásban, többször börtönben, ütésekben rendkívüli mértékben, gyakran közel a halálhoz. Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, egy éjt és egy napot a mély vizekben töltöttem; gyakran utazásokban, veszélyekben folyók miatt, veszélyekben útonállók miatt, veszélyekben a saját nemzetségemtől, veszélyekben a nemzetektől, veszélyekben a városban, veszélyekben a pusztában, veszélyekben tengeren, veszélyekben hamis testvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakran álmatlan éjszakákban, éhségben és szomjazásban, sokszor az eledeltől való tartózkodásban, hidegben és mezítelenségben. E külsőleges dolgokon kívül ott van még, ami nap mint nap rám zúdul: az összes gyülekezetért való aggodalom” (2Ko 11:23–28; 6:4–10; 7:5). Ezeken és a későbbi években átélt megpróbáltatásokon kívül Pálnak meg kellett küzdenie ’a testében lévő tövissel’ (2Ko 12:7), ami feltehetően valamilyen szembetegség volt, vagy valami más. (Vö.: Cs 23:1–5; Ga 4:15; 6:11.)

A tökéletlenség miatt Pál elméje folyton harcot vívott a bűnös testével (Ró 7:21–24). De ő nem adta fel. Ezt mondta: „megöklözöm testemet, és rabszolgává teszem, hogy miután másoknak prédikáltam, én magam valamiképpen alkalmatlanná ne váljak” (1Ko 9:27). Pál mindig szem előtt tartotta az égi halhatatlanság dicsőséges díját. A szenvedéseket semminek tartotta ahhoz a dicsőséghez képest, amelyre hűsége jutalmául számíthatott (Ró 8:18; Fi 3:6–14). Ezért ezt írhatta, bizonyára röviddel a halála előtt: „A kiváló harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Mostantól fogva fenn van tartva számomra az igazságosság koronája” (2Ti 4:7, 8).

Ihletett apostolként Pálnak volt hatalma parancsokat adni, és adott is (1Ko 14:37; 16:1; Kol 4:10; 1Te 4:2, 11; vö.: 1Ti 4:11), de szívesebben kérlelte a testvéreket a szeretet alapján, „Isten könyörülete által” és „a Krisztus szelídsége és kedvessége által” (Ró 12:1; 2Ko 6:11–13; 8:8; 10:1; Flm 8, 9). Gyengéden törődő volt, és kifejezte irántuk a gyöngéd vonzalmát, úgy buzdítva és vigasztalva őket, mint egy apa (1Te 2:7, 8, 11, 12). Bár joga volt hozzá, hogy a testvérek anyagi támogatását élvezze, ő inkább kétkezi munkával tartotta el magát, hogy ne rójon költséges terhet másokra (Cs 20:33–35; 1Ko 9:18; 1Te 2:6, 9). Ennek köszönhetően szoros testvéri vonzalom kötötte azokhoz, akiknek szolgált. Az efézusi gyülekezet felvigyázói nagyon le voltak sújtva, és könnyekre fakadtak, amikor megtudták, hogy valószínűleg nem látják többé (Cs 20:37, 38). Pál nagyon a szívén viselte keresztény társainak a szellemi jólétét, és minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse őket abban, hogy biztossá tegyék égi elhívásukat (Ró 1:11; 15:15, 16; Kol 2:1, 2). Szüntelenül megemlékezett róluk imáiban (Ró 1:8, 9; 2Ko 13:7; Ef 3:14–19; Fi 1:3–5, 9–11; Kol 1:3, 9–12; 1Te 1:2, 3; 2Te 1:3), és kérte, hogy ők is imádkozzanak érte (Ró 15:30–32; 2Ko 1:11). Keresztény társainak a hite bátorította őt (Ró 1:12). Azt is el kell mondani róla, hogy szilárdan kiállt amellett, ami helyes, és még az egyik apostoltársát sem habozott helyreigazítani, amikor erre szükség volt a jó hír előmenetele érdekében (1Ko 5:1–13; Ga 2:11–14).

A 12 apostol közé tartozott Pál?

Noha Pál teljesen meg volt győződve saját apostolságáról, és bizonyítani is tudta azt, soha nem sorolta magát „a tizenkettő” közé. Pünkösd előtt Péter Íráson alapuló ösztönzésére az összegyűlt keresztények kerestek valakit a hűtlen Iskariót Júdás helyére. Választottak két tanítványt jelöltnek, vélhetően az egybegyűltek közül a férfiak szavazata alapján (Péter így szólította meg őket: „Férfiak, testvérek”; Cs 1:16). Ezután imádkoztak Jehova Istenhez (vö. a Cs 1:24-et az 1Sá 16:7-tel; Cs 15:7, 8), hogy Ő jelölje meg, melyiküket választja a hűtlen apostol helyére. Az ima után sorsot vetettek, és „a sors Mátyásra esett” (Cs 1:15–26; vö.: Pl 16:33).

Nincs okunk kételkedni abban, hogy Mátyást maga Isten választotta. Igaz, miután Pál megtért, igen kiemelkedő szerepet töltött be, és az összes többi apostolnál többet fáradozott (1Ko 15:9, 10). De semmi sem mutat arra, hogy Pál eleve el lett volna rendelve az apostolságra, és emiatt Isten elutasította volna az egybegyűlt keresztények imáját, üresen hagyta volna Júdás helyét Pál megtéréséig, és ezzel pusztán a keresztények önkényes intézkedésének bélyegezte volna Mátyás kinevezését. Ellenkezőleg, szilárd bizonyítékok támasztják alá, hogy Mátyás Isten helyeslésével került Júdás helyére.

Pünkösdkor, miután a szent szellem kitöltetett, az apostolok különleges képességek birtokába jutottak; csak róluk olvassuk, hogy az újonnan megkeresztelt személyekre rátéve a kezüket  átadhatták nekik a szellem természetfölötti ajándékait. (Lásd: APOSTOL: Csodatévő hatalmuk.) Ha Mátyást nem Isten választotta volna, akkor ez mindenki előtt nyilvánvaló lett volna abból, hogy ő nem tudja ugyanezt megtenni. A feljegyzés szerint nem ez volt a helyzet. Lukács, a Cselekedetek könyvének írója ott volt Pál mellett mint útitárs és munkatárs a missziós munkájának egyes szakaszaiban, így a Cselekedetek könyve kétségtelenül Pál véleményét is tükrözi, és egyezik azzal. Ez a könyv elmondja, hogy „a tizenkettő” nevezte ki azt a hét férfit, akinek meg kellett oldania az eledel kiosztása körüli nehézséget. Ez i. sz. 33 pünkösdje után, de még Pál megtérése előtt történt. Tehát Mátyást itt „a tizenkettő” közé sorolják, és ő a többi apostollal együtt rátette a kezét a hét kinevezett férfira (Cs 6:1–6).

Akkor kinek a neve van a János látomásában szereplő Új Jeruzsálem ’tizenkét alapkövének’ egyikén, Mátyásé vagy Pálé? (Je 21:2, 14). Egy fajta érvelés szerint talán valószínűbb, hogy Pálé, hiszen ő annyira sokat tett a keresztény gyülekezetért a szolgálatával, és különösen a Keresztény Görög Iratok nagy részének a megírásával (14 levelet tulajdonítanak neki). Ebből a szempontból Pál felülmúlta Mátyást, akit a Cselekedetek könyve 1. fejezete után nem említenek név szerint.

De ha józanul ítéljük meg a helyzetet, nyilvánvaló, hogy Pál az eredeti 12 apostol közül is sokakat felülmúlt, hiszen némelyiküket az apostolok felsorolásán kívül alig-alig említik meg. Amikorra Pál megtért, addigra a keresztény gyülekezet, a szellemi Izrael már létezett, és talán egy éve vagy még régebb óta fejlődött. Azonkívül Pál első kanonikus levele legkorábban i. sz. 50 körül íródott (lásd: TESSZALONIKAIAKNAK ÍRT LEVELEK), azaz nem kevesebb mint 17 évvel a szellemi Izrael új nemzetének megalapítása után, mely i. sz. 33 pünkösdjekor történt. E tények, valamint a fentebb közölt bizonyítékok alapján tisztázódik a kérdés. Ésszerűnek tűnik tehát, hogy Isten kitartott az eredeti választása, vagyis Mátyás mellett, aki Júdás helyett ’a Bárány tizenkét apostola’ közé került, és ezen az sem változtatott, hogy később Pálból apostol lett.

Mi volt hát a célja Pál apostolságának? Jézus azt mondta, hogy Pál sajátos célból lett apostol: nem azért, hogy Júdást pótolja, hanem hogy a „nemzetek apostola [elküldött]” legyen (Cs 9:4–6, 15). Pál így is értette az apostolsága célját (Ga 1:15, 16; 2:7, 8; Ró 1:5; 1Ti 2:7). Éppen ezért nem volt szükség arra, hogy apostolsága alapként szolgáljon, amikor a szellemi Izrael i. sz. 33 pünkösdjén létrejött.