(héb.: tá·márʹ; tóʹmer [Bí 4:5]; gör.: phoiʹnix):

Bár a datolyapálmából (Phoenix dactylifera) egykor sok volt Palesztinában, ma már csak egyes részein található meg. Hajdanán nyilvánvalóan ugyanolyan jellemző volt erre a tájra a pálmafa, mint az egyiptomi Nílus-völgyre, amelynek továbbra is jellegzetessége ez a fa. Jeruzsálem második pusztulása után a római császár, Vespasianus számos olyan pénzérmét veretett, amelyen egy síró nő ül egy pálmafa  alatt, és amelyen a következő felirat látható: „Judaea Capta” (KÉP: 2. köt. 751. o.).

A pálmát az oázisokkal hozzák összefüggésbe. A sivatagon átutazóknak felüdítő látvány a pálmafa, ahogy az a 70 pálmafa is az volt Élim 12 vízforrásánál. Élim volt a vándorló izraeliták második táborhelye, miután átkeltek a Vörös-tengeren (2Mó 15:27; 4Mó 33:9).

A bibliai időkben pálmák zöldelltek a Galileai-tenger partvidékén (Josephus: A zsidó háború. III. könyv, X. fej., 8. bek.), valamint a Jordán forró völgyének az alsó szakaszán, de Én-Gedi (Josephus: A zsidók története. IX. könyv, 1. fej., 2. bek.) és ’a pálmafák városának’ nevezett Jerikó környékén volt belőlük a legtöbb (5Mó 34:3; Bí 1:16; 3:13; 2Kr 28:15). Felvidékeken is megtalálhatók voltak, példa erre „Debóra pálmája” Efraim hegyvidékén (Bí 4:5). Jeruzsálem környékén is nőtt pálmafa, ami nyilvánvaló abból, hogy a leveleit felhasználták a lombsátorünnepen (3Mó 23:40; Ne 8:15), és akkor is, amikor Jézus bement Jeruzsálembe (Jn 12:12, 13). Támárt, Salamon egyik városát is a pálmafáról nevezték el (1Ki 9:17, 18). Tírusz és Szidón földje később a Fönícia (valószínűleg a ’pálmafa’ jelentésű alapszóból) nevet kapta, méghozzá a görög phoiʹnix szóból (Cs 11:19; 15:3). A Kréta szigetén fekvő Főnix városa is ebből a szóból eredeztetheti a nevét (Cs 27:12).

A magas, tiszteletet keltő pálmafa az egyenes, egyenletes törzsével 30 m magasba nyúlik. A pálmát szárnyalt, hosszú levelekből álló levélüstök koronázza. Mindezeknek köszönhetően a fa kecses sziluettjével páratlanul szép látványt nyújt. A lányok örültek, ha a Támár nevet kapták. Így hívták például Júda menyét (1Mó 38:6), Absolon nővérét (2Sá 13:1), és Absolon lányát is, akiről azt írja a Szentírás, hogy „igen szép megjelenésű nő volt” (2Sá 14:27). Sulamit termetét pálmafához hasonlította a bibliai beszámoló, melleit pedig datolyafürtökhöz (Én 7:7, 8). Ezenkívül a pálmafát a farostjainak spirális elrendeződése rendkívül hajlékonnyá és erőssé teszi.

A pálmafa a teljes termőképességét 10-15 éves kor után éri el, és még vagy száz éven át hoz termést, ami után egyre kevesebbet terem, és még mielőtt elérné a kétszáz éves kort, elpusztul. A pálmafa évente terem datolyát, hatalmas, lehajló fürtökben, és általában augusztus–szeptember táján szüretelik. Az arabok azt mondják, hogy a pálmafát annyiféleképpen lehet hasznosítani, ahány nap van egy évben. Azonkívül, hogy a termése sokféleképpen felhasználható, a leveleiből háztetőt és oldalfalakat, kerítést, szőnyeget, kosarat, de még tálat is készítenek. Rostjából kötelet sodornak, például hajókötelet. A datolya magvát megőrlik, és a tevéknek adják takarmányként. A fából viaszt, cukrot, olajat, csersavat és gyantát is nyernek, a nedvéből pedig lepárlással egy arraknak nevezett, erős szeszes italt készítenek.

Az egyenes, szép, termékeny pálmafáról készült faragványok méltán díszítették Salamon templomának belső falait és ajtóit (1Ki 6:29, 32, 35; 2Kr 3:5), és a templomi szolgálatban használt szállítókocsik oldalát (1Ki 7:36, 37). Ezékiel látomásbeli templomának a területén a kapuk oldaloszlopait, valamint a templom belső falait és ajtóit pálmafák díszítették (Ez 40:16–37; 41:15–26). Mivel a pálmafa egyenes, magas és termékeny, találóan jelképezte az „igazságos” embert is, aki ’Jehova házában van elültetve’ (Zs 92:12, 13).

Azért üdvözölte a sokaság Jézust mint ’Izrael királyát’ pálmalevelekkel (Jn 12:12, 13), mert ezzel nyilván azt szimbolizálták, hogy dicsérik őt, és hogy alárendelik magukat királyi hatalmának. A Jelenések 7:9, 10-ben szereplő „nagy sokaság” tagjait hasonlóképpen úgy mutatja be a Biblia, mint akiknek pálmaágak vannak a kezükben, és a megmentést Istennek tulajdonítják és a Báránynak.