Annak a hatalmas pusztának a nagyobbik része, ahol Izrael nemzete mintegy 38 évet vándorolt, mielőtt belépett az Ígéret földjére (4Mó 10:11, 12; 5Mó 2:14). Mivel Páránnak nem voltak konkrét határai, azt mondhatjuk, hogy a Sínai-félsziget középső és ék. részét foglalta el. K-en feküdt az Afrikai-árokrendszer Arabaként ismert része, valamint az Akabai-öböl, D-en a Sínai-puszta, DNy-on Szin pusztája, É-ÉNy-on pedig Etám pusztája és Súr pusztája. ÉK felé, a Holt-tenger irányában Párán egybeolvadt Cin pusztájával, sőt talán magában is foglalta azt, és lehet, hogy egészen Beér-Sebáig felnyúlt, Júda hegyei közelébe (1Sá 25:1, 2).

Párán többnyire mészkőhegységgel borított, vad táj volt, helyenként fennsíkszerű térségekkel. Középső része 600-750 m magas volt (5Mó 33:2; vö.: Ha 3:3). Párán is beletartozott abba a ’hatalmas és félelmetes pusztába’, amelyre az 5Mózes 1:1, 19; 8:15 utal. A rövid esős évszakokat kivéve a zord, kavicsos területen sehol sem volt zöld növény, forrás is csak imitt-amott. Ezek a vonások kiemelik, hogy Izrael nemzete, amely talán 3 000 000 főből állt, teljes mértékben Jehovára volt utalva abban, hogy csoda útján kapjon tőle élelmet és vizet az alatt a sok-sok év alatt, amíg a pusztában vándorolt (2Mó 16:1, 4, 12–15, 35; 5Mó 2:7; 8:15, 16).

Úgy tűnik, hogy először Lót napjaival kapcsolatban említi a Biblia Párán pusztáját, amikor Kédorlaomer és szövetségesei számtalan várost legyőztek a Holt-tenger és Edom közelében, majd D felé haladva egészen El-Páránig jutottak (1Mó 14:4–6). Később, miután Ismáelt elküldte az apja, Ábrahám, ő Párán pusztájában telepedett le, és főként vadászattal foglalatoskodott (1Mó 21:20, 21).

A legtöbbször azonban akkor említi a Biblia Páránt, amikor az izraeliták vándorlásáról számol be. Miután Izrael elhagyta a Sínai-hegyet, Taberánál és Kibrót-Hattaávánál ütött tábort, majd Párán d. szélénél, Hacerótban, ezután pedig É felé, Kádes-Barnea felé haladt tovább (4Mó 10:12, 33; 11:3, 34, 35; 12:16). Nem sokkal azután, hogy az izraeliták Párán területére értek, Mózes 12 kémet küldött ki, hogy vegyék szemügyre Kánaánt (4Mó 13:3, 26). Visszatérve a többségük rossz hírt hozott, emiatt Jehova úgy határozott, hogy hosszabb ideig maradjon a nemzet a pusztában, mindaddig, amíg meg nem halnak mindazok, akiket számba vettek a nép közül, és akik zúgolódtak Isten ellen (4Mó 13:31–33; 14:20–34). Az alatt a 40 év alatt, amíg Izrael népe Egyiptom és az Ígéret földje között vándorolt, túlnyomórészt Páránban táborozott (4Mó 33:1–49).

A görög Septuaginta szerint Dávid Máon pusztájába ment Sámuel halála és temetése után. A maszoréta szöveg, a szír Pesitta és a latin Vulgata azonban azt írja, hogy Párán pusztájába ment (1Sá 25:1, lásd még: Kat.). Amikor Dávid király lett, és Edommal háborúzott, a fiatal edomita fejedelem, Hadád az apja szolgái közül némelyekkel Egyiptomba menekült. D felé haladva, miközben átmentek ezen a vidéken, csatlakozott hozzájuk néhány ember Páránból (1Ki 11:15–18).