Levegőben lebegő vízcseppecskék összefoglaló neve; mindkettő hasonlít a szitáló, lágy esőre. Amikor a páradús meleg levegő felszáll a talajról, és a harmatpontnak nevezett hőmérsékletre hűl, a levegő nedvességtartalma kicsapódik, mert a hűvös levegő nem tud annyi nedvességet megtartani, mint amennyit a meleg levegő. Ha ez a folyamat a talaj közelében játszódik le, akkor ködről beszélünk, ha viszont magasabb légrétegekben, akkor a képződményt felhőnek nevezzük (Zs 135:7; Pl 25:14; Jr 10:13; 51:16). A hűvös tárgyakra, a talajra, illetve a növényzetre (általában éjszaka) lecsapódott nedvesség a harmat (2Mó 16:13, 14; Bí 6:36–40; lásd: HARMAT).

A Biblia költői nyelvezettel ír ezekről a geofizikai folyamatokról, és amit ír, az összhangban van a tudományos megfigyelésekkel. Elihu elmondja, hogy Jehova, minden hő és energia forrása miként idézi elő először azt, hogy a nedvesség fölemelkedjen a földről, majd miként engedi, hogy eső és köd (héb.: ʼédh) formájában – mintha átszűrődne – permetként hulljon alá, és visszacsepegjen a földre (Jób 36:27, 28).

A héber ʼédh (pára) szó ezenkívül már csak a Mózes első könyvében fordul elő, abban a leírásban, amelyből megtudhatjuk, milyen állapotok uralkodtak itt a földön a teremtési „napok” egy adott szakaszában: „Jehova Isten még nem bocsátott esőt a földre. . . De pára szállt fel a földről [beleértve a folyókat, tavakat és tengereket], és megöntözte a föld egész színét” (1Mó 2:5, 6). Az ókori bibliafordítások (LXX, Vg, Sy) fordítói azonban úgy értették, hogy itt nem páráról van szó, hanem egy forrásról, és szerintük egy föld alatti folyó öntözte a földet. (Lásd még: Káldi.)

A „pára” szónak van egy másik jelentése is: ’kilehelt levegő, lélegzet’ (héb.: heʹvel). Hogy milyen jelentéktelen a földi ember, azt a Szentírás azzal emeli ki, hogy úgy beszél róla, mint aki párához hasonló (Zs 144:3, 4). Az ember gondolatairól is azt írja, hogy azok csak pára (Zs 94:11).

Jelképes értelem: Ciprus szigetén, Páfosz városában egy varázsló és hamis próféta, név szerint Barjézus (Elimász) ellenszegült Pálnak, amikor az apostol Szergiusz Paulusz prokonzullal beszélt. Pál azt mondta Barjézusnak, hogy Jehova keze rajta van, és hogy egy ideig vak lesz. „Azon nyomban sűrű köd és sötétség szállt rá. . .” Nyilvánvaló, hogy ekkor ködös vagy fátyolos lett a látása, amit hirtelen sűrű sötétség követett. Ennek az esetnek a leírásakor a „sűrű köd” kifejezésre Lukács, az orvos az a·khlüszʹ (szemre boruló sötétség) görög orvosi kifejezést használta (Cs 13:4–11).

Péter apostol a következőképpen hívta fel a figyelmet arra, milyen veszélyt jelentenek a hamis tanítók és az olyan személyek, akik meg akarnak rontani másokat, és ezért csendesen belopódznak a keresztény gyülekezetbe: „Víz nélküli források és heves vihartól hajtott ködfellegek ezek, és a sötétség feketesége van fenntartva számukra.” A Közel-Keleten utazók jól ismerték azt az érzést, amikor egy forráshoz vagy kúthoz abban a reményben közeledtek, hogy frissítő vizet találnak, ám csalódniuk kellett, mivel az ki volt száradva. Palesztinában augusztus folyamán egyszer-egyszer fátyolfelhők jelennek meg Ny-ról, de ezekből nem esik eső. Ha egy gazda ezeket a halovány, páraszerű felhőket lesi arra számítva, hogy terményeire víz hullik majd, nagyot fog csalódni. Ugyanez igaz a hamis tanítókra és azokra az erkölcstelen emberekre is, akikről Péter még ezt mondta: „Mert fellengzős szólamokat hangoztatnak, amelyeknek semmi hasznuk, s a test kívánságai által és gátlástalan szokások által elcsábítják azokat, akik épphogy elmenekülnek a tévelygésben járóktól. Miközben szabadságot ígérnek nekik, ők maguk a romlottság rabszolgáiként élnek” (2Pt 2:1, 17–19).

 A keresztények emlékeztetőt kapnak arra, hogy minden tervükben vegyék figyelembe Jehovát, és ne kérkedjenek azzal, hogy mit fognak tenni, hanem inkább jusson eszükbe, milyen mulandó és bizonytalan az élet ebben a világrendszerben, és hogy az ember csupán olyan, mint a pára, amely egyik pillanatról a másikra eltűnik (Jk 4:14; lásd: FELHŐ, FELLEG).