Általában az a személy, aki juh- és kecskenyájakat őriz, gondoz és legeltet (1Mó 30:35, 36; Mt 25:32; lásd: JUH). De azt is értjük alatta, aki szarvasmarhára, szamárra, tevére és disznóra vigyáz (1Mó 12:16; 13:7, 8; Mt 8:32, 33). A pásztorkodás egészen Ádám fiának, Ábelnek a napjaiig nyúlik vissza (1Mó 4:2). A mezőgazdasággal foglalkozó Egyiptomban megvetették a pásztorokat, míg máshol tisztelet övezte őket (1Mó 46:34).

Gyakran a tulajdonos, a gyermekei (a fiai és a lányai egyaránt) vagy a rokonai törődtek a nyájjal (1Mó 29:9; 30:31; 1Sá 16:11). A gazdagoknál, például Nábál esetében, szolgák voltak a pásztorok, és valószínűleg volt egy személy, aki a pásztorok feje vagy vezetője volt (1Sá 21:7; 25:7, 14–17). Ha a tulajdonos vagy a családtagjai pásztorkodtak a nyáj felett, az állatoknak rendszerint jól ment soruk. A béres viszont nem mindig viselte szívén a nyáj sorsát, ezért az állatok olykor szenvedtek (Jn 10:12, 13).

A pásztor felszereléséhez a következő dolgok tartozhattak: sátor (Ézs 38:12); a magára öltött ruha (Jr 43:12); vessző és parittya, melyet a nyáj és a saját védelme érdekében vitt magával; pásztortáska, amelyben az élelmet tartotta (1Sá 17:40; Zs 23:4); valamint pásztorbot, vagyis egy hosszú, kampós bot, mellyel a nyájat terelte (3Mó 27:32; Mi 7:14).

A nomád pásztorok, mint amilyen Ábrahám is volt, sátorban éltek, és egyik helyről a másikra mentek, hogy legelőt találjanak a nyájaiknak (1Mó 13:2, 3, 18). De olykor a tulajdonos egy bizonyos helyen tartózkodott, mely az otthona vagy a fő táborhelye volt, és a szolgái vagy némely családtagja vándorolt a nyájjal (1Mó 37:12–17; 1Sá 25:2, 3, 7, 15, 16).

Valóban ismerik a juhok a pásztoruk hangját?

Néha több pásztor is ugyanabba az akolba terelte a nyáját éjszakára, és egy ajtóőr vigyázott az állatokra. Amikor reggel megérkeztek a pásztorok, szólították a nyájukat, a juhok pedig csakis a saját pásztoruk hangjára reagáltak. A nyáj élén haladva a pásztor kivezette a juhokat a legelőre (Jn 10:1–5). W. M. Thomson a XIX. században saját szemével látta ezt Szíriában és Palesztinában, és így számolt be a látottakról: „[A juhok] annyira szelídek, és olyan jól be vannak tanítva, hogy teljes engedelmességgel követik a pásztorukat. A pásztor oda tereli őket az akolból, vagy ha a faluban éltek, akkor a házukból, ahová csak akarja. Mivel ezeken a helyeken több nyáj is van, a pásztorok különböző utakon terelik a nyájukat, és az a pásztor dolga, hogy legelőt találjon az állatoknak. Ezért is fontos, hogy a juhokat megtanítsa arra, hogy kövessék őt, és ne kóboroljanak el a kerítés nélküli kukoricaföldekre, melyek az út két oldalán oly hívogatóak. Ha egy állat elkószálna, biztosan bajba kerülne. A pásztor időről időre hangosan hallatja hívójelét, hogy emlékeztesse az állatokat, hogy hol is van. Ők pedig ismerik a hangját, és követik; ha viszont idegen hívja őket, megtorpannak, ijedten felemelik a fejüket, és ha ez a hívójel megismétlődik, megfordulnak, és elmenekülnek, hiszen az idegen hangját nem ismerik. Ez nem egy kitalált részletekkel kiszínezett példázat, hanem egyszerűen tény. Én magam többször is kipróbáltam. A pásztor nem csupán azért megy elöl, hogy mutassa az utat, hanem azért is, hogy megbizonyosodjon róla, hogy járható-e és biztonságos-e az út” (J. Grande [átd.]: The Land and the Book. 1910, 179. o.).

J. L. Porter hasonló észrevételeket írt a The Giant Cities of Bashan and Syria’s Holy Places c. könyvben: „A pásztorok a város kapujától vezették ki a nyájaikat. Mindenki láthatta őket, mi pedig nem kis érdeklődéssel szemléltük és hallgattuk őket. Több ezer juh és kecske gyűlt össze, sűrű, rendezetlen tömegben. A pásztorok egy csoportban álltak, míg az összes állat ki nem jött. Majd különváltak, és mindegyikük más-más úton indult el, és menet közben hangosan hallatták sajátságos hívójelüket. A juhok pedig hallgattak rájuk. Először az állatok tömege toporogni és mocorogni kezdett, mintha valami nagyon megzavarta volna őket; majd a vezérürük nekiindultak, és abba az irányba mentek, amerre a pásztoruk; a sorok egyre hosszabbak lettek, míg végül az egész rendezetlen tömeg több hosszú, elnyúló sorra nem szakadozott, és csak úgy özönlöttek az állatok a saját vezetőjük után” (1868, 45. o.).

Este a pásztor visszavezette az állatokat az akolba. Az ajtónál állt, és megszámolta a juhokat,  ahogy azok átmentek a pásztorbotja vagy a keze alatt (3Mó 27:32; Jr 33:13; lásd: JUHAKOL).

Viszontagságos élet: A pásztorok élete nem volt könnyű. Ki voltak téve a hőségnek és a hidegnek, és volt, hogy ébren töltötték az éjszakát (1Mó 31:40; Lk 2:8). Saját épségüket kockáztatva megvédték a nyájat a ragadozóktól, például oroszlánoktól, farkasoktól és medvéktől, illetve a tolvajoktól (1Mó 31:39; 1Sá 17:34–36; Ézs 31:4; Ám 3:12; Jn 10:10–12). Ügyelniük kellett arra, hogy a nyáj nehogy szétszóródjon (1Ki 22:17), meg kellett keresniük az elveszett juhokat (Lk 15:4), keblükön kellett hordozniuk a gyenge vagy kimerült bárányokat (Ézs 40:11), valamint el kellett látniuk a beteg és sérült állatokat, például be kellett kötözniük az állat törött lábát, vagy be kellett dörzsölniük a sebeket olívaolajjal (Zs 23:5; Ez 34:3, 4; Za 11:16). Nagy gonddal kellett pásztorkodniuk, ha szoptatós anyajuh volt a nyájban (1Mó 33:13). Mindennap – általában déltájban – megitatták a nyájat (1Mó 29:3, 7, 8). Ha kutaknál itatták az állatokat, akkor meg kellett tölteniük a földbe vájt vályúkat vagy az itatókat (2Mó 2:16–19; vö.: 1Mó 24:20). A kutaknál olykor kellemetlen helyzetbe kerültek, amikor más pásztorokkal találkoztak (1Mó 26:20, 21).

A pásztor jogosult volt mindarra, amihez a nyáj révén hozzájuthatott (1Ko 9:7), és gyakorta állatokat kapott bérként (1Mó 30:28, 31–33; 31:41), bár néha pénzt is (Za 11:7, 12). Egy elveszett állatért lehet, hogy kártérítést kellett fizetnie (1Mó 31:39), bár abban az esetben, ha vadállat tépte szét az állatot, a törvényszövetség hatálya alatt nem kellett kártérítést fizetni (2Mó 22:13).

Jelképes értelem: Jehova olyan Pásztor, aki szeretettel törődik a juhaival, azaz a népével (Zs 23:1–6; 80:1; Jr 31:10; Ez 34:11–16; 1Pt 2:25). A Fia, Jézus Krisztus ’a nagy pásztor’ (Héb 13:20) és „a főpásztor”, akinek a vezetése alatt a keresztény gyülekezet felvigyázói önként, önzetlenül és buzgó készséggel terelgetik az Isten nyáját (1Pt 5:2–4). Jézus azt mondta magáról, hogy ő „a jó pásztor”, aki valóban könyörületet érez a ’juhok’ iránt, és ezt tettekben is kifejezte, amikor a lelkét adta értük (Jn 10:11; lásd: Mt 9:36). Ám ahogy meg is lett jövendölve, amikor megverték „a jó pásztor”-t, szétszéledt a nyáj (Za 13:7; Mt 26:31).

A Bibliában a „pásztorok” kifejezés olykor az izraelita uralkodókra és vezetőkre utalt, akár hűségesek, akár hűtlenek voltak (Ézs 63:11; Jr 23:1–4; 50:6; Ez 34:2–10; vö.: 4Mó 27:16–18; Zs 78:70–72). Ezenkívül más nemzetek vezetőire is vonatkozhat (Jr 25:34–36; 49:19; Ná 3:18; vö.: Ézs 44:28). Úgy tűnik, hogy a Jeremiás 6:3-ban „a pásztorok” az országba betörő seregek parancsnokait jelképezik. Az egyik helyreállítási próféciában is megjelenik az a kép, ahogy a pásztorok együtt vannak a nyájaikkal (Jr 33:12). Ezzel szemben a jövendölés szerint Babilon pusztulása oly mértékű lesz, hogy egyetlen pásztor sem lesz, aki ott pihentetné a nyáját (Ézs 13:20).

A Jelenések 12:5-ben az a megfogalmazás, hogy a nemzeteket vasvesszővel fogják „terelni”, pusztulást jelent. (Vö.: Zs 2:9.)