(szikladarab):

Jézus Krisztusnak ez az apostola öt különböző néven jelenik meg az Írásokban: a héber „Simeon”, a görög „Simon” (olyan héb. alapszóból, amelynek jelentése: ’hall; odafigyel’) és a „Péter” néven (gör. név, melyet egyedül ő visel a Szentírásban), annak sémi megfelelőjén, a „Kéfás” néven (talán összefügg a héb. ké·fímʹ [sziklák] szóval, mely a Jób 30:6-ban és a Jr 4:29-ben fordul elő), valamint a két névből alkotott „Simon Péter” néven (Cs 15:14; Mt 10:2; 16:16; Jn 1:42).

Péter Jánosnak, más néven Jónásnak a fia volt (Mt 16:17; Jn 1:42). Először azt olvassuk róla, hogy Betsaidából való (Jn 1:44), később pedig azt, hogy Kapernaumban lakik (Lk 4:31, 38). Mindkét város a Galileai-tenger é. partján helyezkedett el. Péter és a testvére, András halászattal foglalkozott, és feltehetően Jakabbal és Jánossal, Zebedeus fiaival társultak, „akik részestársai voltak Simonnak” (Lk 5:7, 10; Mt 4:18–22; Mk 1:16–21). Péter tehát nem magányos halász volt, hanem egy elég nagy vállalkozás tagja. Jóllehet a zsidó vezetők „iskolázatlan és egyszerű” embereknek tartották Pétert és Jánost, ez nem azt jelenti, hogy írástudatlanok vagy tanulatlanok voltak. A rájuk alkalmazott a·gramʹma·tosz szóról Hastingsnek az A Dictionary of the Bible c. műve (1905, III. köt. 757. o.) elmondja, hogy egy zsidónak „olyan valaki jutott róla eszébe, aki nem kapott képzést a rabbik írástanulmányaiból”. (Vö.: Jn 7:14, 15; Cs 4:13.)

Pétert nős emberként mutatják be, és a felesége – legalábbis a későbbi években – nyilvánvalóan elkísérte őt a megbízatási helyeire (vagy azok némelyikére), más apostolok feleségeihez hasonlóan (1Ko 9:5). Anyósa nála lakott, abban a házban, mely az övé és a testvéréé, Andrásé volt (Mk 1:29–31).

Szolgálata Jézussal: Péter Jézus első tanítványai között volt; Keresztelő János egyik tanítványa, András vitte oda Jézushoz (Jn 1:35–42). Jézus ekkor adta neki a Kéfás (Péter) nevet (Jn 1:42; Mk 3:16), mely valószínűleg prófétai jelentőségű volt. Jézus, aki képes volt felismerni, hogy Nátánael olyan ember, „akiben nincsen csalárdság”, Péter egyéniségét is átláthatta. Péter csakugyan kőkemény tulajdonságokat mutatott fel, főleg Jézus halála és feltámadása után, így erősíteni tudta keresztény társait (Jn 1:47, 48; 2:25; Lk 22:32).

Valamivel később, Galileában történt, hogy Jézus felszólította Pétert, a testvérét, Andrást, és a társaikat, Jakabot és Jánost, hogy legyenek ’emberek halászai’ (Jn 1:35–42; Mt 4:18–22; Mk 1:16–18). Jézus Péter csónakját választotta, hogy abból beszéljen a parton lévő sokaságnak. Azután Jézus csodatette folytán rengeteg halat  fogtak, ami arra indította Pétert, aki eleinte kételkedett, hogy félelmében Jézus elé boruljon. Ő és három társa habozás nélkül felhagytak a halászmesterséggel, és követték Jézust (Lk 5:1–11). Miután Péter hozzávetőleg egy évig tanítvány volt, Jézus őt is beválasztotta a 12 ’apostol’, vagyis ’elküldött’ közé (Mk 3:13–19).

Jézus az apostolok közül Pétert, Jakabot és Jánost többször kiválasztotta, hogy különleges alkalmakkor elkísérjék, például az elváltozáskor (Mt 17:1, 2; Mk 9:2; Lk 9:28, 29), Jairus lányának feltámasztásakor (Mk 5:22–24, 35–42) és akkor, amikor Jézus a Gecsemáné-kertben gyötrődött (Mt 26:36–46; Mk 14:32–42). András meg ők hárman kérdezgették Jézust Jeruzsálem pusztulásáról, Jézus jövőbeli jelenlétéről és a világrendszer befejezéséről (Mk 13:1–3; Mt 24:3). Az apostolok felsorolásaiban Pétert a testvérével, Andrással említik együtt, de az elbeszélésekben gyakrabban kötik össze Jánossal, Jézus halála és feltámadása előtt és után egyaránt (Lk 22:8; Jn 13:24; 20:2; 21:7; Cs 3:1; 8:14; vö.: Cs 1:13; Ga 2:9). Az nem derül ki, hogy ennek a közöttük lévő barátság és rokonszenv volt-e az oka, vagy az, hogy Jézus együtt osztotta be őket a szolgálatra. (Vö.: Mk 6:7.)

Az evangéliumok többször idézik Péter kijelentéseit, mint a többi 11 apostol bármelyikének a szavait. Az biztos, hogy Péter dinamikus egyéniség volt, és nem bátortalan, határozatlan. Kétségtelenül ezért szólalt meg elsőnek, vagy ezért mondta el a véleményét olyankor is, amikor mások hallgattak. Kérdései kapcsán Jézus megmagyarázott és kiegészített bizonyos szemléltetéseket (Mt 15:15; 18:21; 19:27–29; Lk 12:41; Jn 13:36–38; vö.: Mk 11:21–25). Péter olykor meggondolatlanul, sőt indulatosan beszélt. Ő érezte úgy, hogy meg kell szólalnia az elváltozás látomását látva (Mk 9:1–6; Lk 9:33). Kissé zavaros megjegyzésével, hogy milyen jó ott lenniük, és a javaslatával, hogy verjenek fel három sátrat, alighanem azt akarta sugallni, hogy a látomás (melyben Mózes és Illés már elválni készült Jézustól) ne érjen véget, hanem folytatódjon még. Az utolsó pászka éjszakáján Péter először hevesen tiltakozott az ellen, hogy Jézus megmossa a lábát, de miután Jézus helyreigazította, azt akarta, hogy a fejét és a kezét is mossa meg (Jn 13:5–10). Az azonban látható, hogy Péter megnyilvánulásait alapjában véve a lázas kíváncsiság, a gyors észjárás és az erőteljes érzések szülték. Az is e megnyilvánulások értékét bizonyítja, hogy bekerültek a bibliai feljegyzésbe, még ha néha emberi gyarlóságról árulkodnak is.

Amikor sok tanítvány megbotránkozott Jézus tanításán, és elhagyták őt, Péter az összes apostol nevében kijelentette, hogy eltökélték, hogy az Urukkal maradnak, akinél „örök élet beszédei vannak”, és aki „Isten Szentje” (Jn 6:66–69). Miután az apostolok általánosságban válaszoltak Jézus kérdésére, hogy kinek mondják őt az emberek, ismét Péter fejezte ki szilárd meggyőződését: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus ezért áldottnak, vagyis ’boldognak’ jelentette ki Pétert (Mt 16:13–17).

Nem véletlen, hogy a mindig elsőként szóló Pétert kellett leggyakrabban korholni, feddeni vagy dorgálni. Igaz, könyörületből, de elkövette azt a hibát, hogy félre merte vonni Jézust, és szabályosan megdorgálta, amiért a jövőbeli, messiáskénti szenvedéseiről és haláláról beszélt. Jézus hátat fordított Péternek, és ellenszegülőnek, azaz Sátánnak nevezte, aki szembeállítja az emberi gondolkodásmódot Istennek a próféciákban található gondolataival (Mt 16:21–23). Megjegyzendő azonban, hogy mindeközben Jézus a többi ’tanítványra tekintett’, valószínűleg arra utalva, hogy tudja, hogy Péter szavai a többiek érzéseit is tükrözik (Mk 8:32, 33). Amikor Péter vette a bátorságot, és Jézus nevében beszélt egy bizonyos adó befizetéséről, Jézus finoman segített neki megérteni, hogy jobban el kellene gondolkodnia, mielőtt beszél (Mt 17:24–27). Túlzott magabiztosságra és a többi 11 apostol lenézésére vallott Péternek az a kijelentése, hogy még ha ők megbotlanak is Jézus miatt, ő soha nem botlik meg, és kész börtönbe menni vagy akár meghalni is Jézussal. Igaz, mindannyian hasonlókat állítottak, de Péter volt az első, és ő ’erősítgette’, amit mondott. Jézus ekkor megjövendölte, hogy Péter háromszor megtagadja majd őt (Mt 26:31–35; Mk 14:30, 31; Lk 22:33, 34).

Péter nemcsak a szavak embere volt, hanem a tetteké is. Kezdeményezőkészség és bátorság jellemezte, valamint az Urához való erős ragaszkodás. Amikor Jézus hajnalhasadás előtt egy elhagyatott helyet keresett, hogy imádkozhasson, Simon egy csoport élén csakhamar ’utánasietett’ (Mk 1:35–37). Az is Péter volt, aki arra kérte Jézust, hogy parancsolja meg neki, hogy menjen oda hozzá a vihartól felkorbácsolt tengeren, és tett is néhány lépést a vízen, mielőtt erőt vett rajta a kételkedés, és merülni kezdett (Mt 14:25–32).

A Gecsemáné-kertben Jézus földi életének utolsó éjszakáján Péter, Jakab és János elkísérhette Jézust oda, ahol buzgón imádkozott. Péter a többi apostollal együtt elszenderült a fáradtságtól és a bánattól. Kétségtelenül amiatt, hogy Péter annyira hajtogatta, hogy Jézussal akar maradni, Jézus elsősorban neki szánta a kérdést: „Hát egyetlen órát sem tudtatok virrasztani velem?”  (Mt 26:36–45; Lk 22:39–46). Péter nem ’imádkozott kitartóan’, és ennek meg is lettek a következményei.

Amikor a tanítványok meglátták a csőcseléket, mely azért jött, hogy elfogja Jézust, megkérdezték, hogy harcoljanak-e; Péter azonban meg sem várta a választ, máris cselekedett: egy kardsuhintással levágta egy férfinak a fülét (pedig a halász alighanem súlyosabb sérülést akart okozni). Jézus megfeddte ezért (Mt 26:51, 52; Lk 22:49–51; Jn 18:10, 11). Bár Péter a többi tanítvánnyal együtt cserbenhagyta Jézust, később „jókora távolságból” követte az őt elfogó csőcseléket, bizonyára a saját életének féltése és a Jézus sorsáért való mélységes aggódás között őrlődve (Mt 26:57, 58).

Egy másik tanítvány segítségével, aki nyilvánvalóan követte vagy elkísérte a főpap házáig, Péter bejutott az udvarba (Jn 18:15, 16). Nemhogy egy sötét sarokban meghúzódott volna csöndben, hanem odament a tűzhöz melegedni. A tűz fényénél az ott lévők felismerték, hogy Jézussal volt, és galileai tájszólása csak megerősítette a gyanújukat. Péter a vádakra reagálva háromszor megtagadta, hogy egyáltalán ismeri Jézust, és végül annyira hevesen tagadta, hogy átkozódni kezdett. Valahol a városban egy kakas másodszor is megszólalt, és Jézus „megfordult, és rátekintett Péterre”. Péter erre kiment, összetört, és keserves sírásra fakadt (Mt 26:69–75; Mk 14:66–72; Lk 22:54–62; Jn 18:17, 18; lásd: ESKÜ; KAKASSZÓ). Mindazonáltal meghallgatásra talált Jézus korábbi könyörgése, és Péter hite nem fogyott el teljesen (Lk 22:31, 32).

Jézus halála és feltámadása után az asszonyoknak, akik a sírhoz mentek, az angyal azt mondta, hogy vigyék el a hírt Jézus „tanítványainak és Péternek” (Mk 16:1–7; Mt 28:1–10). Mária Magdaléna értesítette Pétert és Jánost, azok pedig nyomban szaladtak a sírhoz. János lehagyta Pétert, de megállt a sír előtt, és csak benézett. Péter ellenben be is ment, aztán János is követte (Jn 20:1–8). Valamivel azelőtt, hogy Jézus megjelent a tanítványok csoportjának, Péternek külön is megjelent. A bűnét megbánó Pétert ez, valamint az, hogy az angyal név szerint említette őt, biztosan megnyugtatta afelől, hogy az Úr háromszori megtagadásával nem vágta el örökre a hozzá fűződő kapcsolatát (Lk 24:34; 1Ko 15:5).

Mielőtt Jézus megmutatta magát a tanítványoknak a Galileai-tengernél (Tibériás-tengernél), a tetterős Péter bejelentette, hogy megy halászni, és a többiek vele tartottak. Mikor János később felismerte, hogy Jézus áll a parton, Péter gondolkodás nélkül kiúszott, a többiekre hagyva, hogy kihozzák a csónakot, és amikor Jézus kért a halakból, Péter kihúzta a hálót a partra (Jn 21:1–13). Ekkor kérdezte meg Jézus háromszor Pétertől (aki háromszor tagadta meg Urát), hogy szereti-e, és megbízta a ’juhai terelgetésével’. Jézus ezenkívül előre megmondta, milyen módon fog meghalni Péter, mire ő meglátva János apostolt, ezt kérdezte: „Uram, és ő?” Jézus újfent kiigazította Péter gondolkodásmódját, és azt mondta, hogy ne törődjön azzal, hogy mások mit tesznek, csak ’kövesse őt’ (Jn 21:15–22).

Későbbi szolgálata: Miután Péter ’visszatért’, vagyis kijutott a félelem csapdájából, melynek nagy részben a túlzott magabiztossága volt az oka (vö.: Pl 29:25), Krisztus buzdításának megfelelően ’erősítenie kellett a testvéreit’ (Lk 22:32), és pásztori munkát kellett végeznie Jézus juhai között (Jn 21:15–17). Ezzel összhangban kiemelkedő szerepe volt a tanítványok tevékenységében Jézus égbe menetele után. I. sz. 33 pünkösdje előtt Péter felvetette, hogy valaki töltse be a hűtlen Júdás helyét, és bibliai érveket hozott fel a javaslata mellett. Az egybegyűltek Péter indítványa szerint jártak el (Cs 1:15–26). Pünkösdkor a szent szellem vezetésével Péter ismét az apostolok szószólójaként lépett fel, és használta az elsőt a Jézustól kapott ’kulcsok’ közül, megnyitva az utat a zsidók előtt, hogy a Királyság tagjaivá válhassanak (Cs 2:1–41; lásd: KULCS).

A korai keresztény gyülekezetben betöltött fontos szerepe nem ért véget pünkösdkor. Később az eredeti apostolok közül csak őt és Jánost említi a Cselekedetek könyve, kivéve egy rövid utalást ’Jakabnak, János testvérének’ a kivégzésére, aki szintén a Jézussal igen szoros kapcsolatban lévő három apostol között volt (Cs 12:2). Úgy látszik, Péter különösen a csodatételeiről volt híres (Cs 3:1–26; 5:12–16; vö.: Ga 2:8). A szent szellem segítségével bátran beszélt a zsidó elöljárókhoz, akik letartóztatták őt és Jánost (Cs 4:1–21), majd másodszor az összes apostol nevében szólt a szanhedrin előtt, határozottan kijelentve, hogy eltökélték, hogy ’mint uralkodónak, Istennek engedelmeskednek’, semmint olyan embereknek, akik szembeszegülnek Isten akaratával (Cs 5:17–31). Nagyon jó érzés lehetett neki, hogy ennyire meg tudott változni az óta az éjszaka óta, amikor megtagadta Jézust, és hogy kibírta az elöljárók által kiszabott verést (Cs 5:40–42). Második elfogatása előtt Péter ihletés alatt leleplezte Anániás és Szafira képmutatását, és kimondta rájuk Isten ítéletét (Cs 5:1–11).

Nem sokkal István mártírhalála után, amikor Fülöp (az evangéliumhirdető) számos szamáriai  hívőnek segített, és megkeresztelte őket, Péter és János odautazott, hogy lehetővé tegyék, hogy ezek a hívők szent szellemet kapjanak. Péter ekkor használta a királyság második ’kulcsát’. A két apostol ezután visszafordult Jeruzsálembe, és útközben „hirdetni kezdték a jó hírt” sok szamáriai faluban (Cs 8:5–25). Péter a jelek szerint újabb útra indult, melynek során Liddában meggyógyította a nyolc éve béna Éneászt, és feltámasztotta Dorkászt, a joppéi asszonyt (Cs 9:32–43). Joppéban Péter olyan útmutatást kapott, hogy használja a királyság harmadik ’kulcsát’, úgy, hogy Cezáreába utazik, és prédikál Kornéliusznak, valamint a rokonainak meg a barátainak. Ennek eredményeként ezek az emberek lettek az elsők, akik körülmetéletlen, nem zsidó hívőkké válva megkapták a szent szellemet mint Királyság-örökösök. Útban vissza Jeruzsálem felé némelyek bírálták Pétert amiatt, amit tett, de miután bebizonyította, hogy égi irányításra cselekedett, belenyugodtak (Cs 10:1–11:18; vö.: Mt 16:19).

Ugyanebben az évben (i. sz. 36) történhetett, hogy Pál először járt Jeruzsálemben mint kereszténnyé lett személy és apostol. ’Meglátogatta Kéfást’ (Pétert), 15 napot töltött vele, és Jakabbal (Jézus féltestvérével) is találkozott, de az eredeti apostolok közül senki mással (Ga 1:18, 19; lásd: APOSTOL: A gyülekezetek apostolai).

A rendelkezésre álló bizonyítékok arra mutatnak, hogy I. Heródes Agrippa i. sz. 44-ben végeztette ki Jakab apostolt, és amikor látta, hogy ez kedvükre van a zsidó vezetőknek, Pétert is letartóztatta (Cs 12:1–4). A gyülekezet ’buzgón imádkozott’ Péterért, és Jehova angyala kiszabadította őt a börtönből (és így vsz. a haláltól is megmentette). Miután Péter elmesélte csodálatos szabadulását azoknak, akik összegyűltek ott, ahol János Márk lakott, megkérte őket, hogy számoljanak be a történtekről „Jakabnak és a testvéreknek”, majd „egy másik helyre távozott” (Cs 12:5–17; vö.: Jn 7:1; 11:53, 54).

A Cselekedetek könyvében akkor találkozunk legközelebb Péterrel, amikor „az apostolok és a vének” összejövetelt tartanak Jeruzsálemben, hogy megvitassák a nem zsidó megtértek körülmetélkedésének kérdését. Ez valószínűleg i. sz. 49-ben történt. Miután sokat vitatkoztak, Péter felállt, és tanúskodott arról, hogyan bánt Isten a nem zsidó hívőkkel. „Az egész tömeg elcsendesedett”, ami Péter érvelésének erejét bizonyítja, és valószínűleg azt is, hogy tiszteletben tartották őt. A gyűlés Pétert, valamint az utána megszólaló Pált és Barnabást végeredményben tanúkként hallgatta meg (Cs 15:1–29). Pál vélhetően erre az alkalomra utalt, amikor úgy beszélt Péterről, Jakabról és Jánosról, mint akik „kiemelkedő férfiak”, „akik oszlopnak látszottak” a gyülekezetben (Ga 2:1, 2, 6–9).

A feljegyzés egészéből világosan kitűnik, hogy Péter valóban igen kiemelkedő szerepet töltött be, és nagy tiszteletnek örvendett, de nem volt elsősége az apostolok fölött abban az értelemben, vagy az alapján, hogy valamiféle rangot vagy hivatalt viselt volna. Ezért olvashatjuk a beszámolóban, hogy amikor Fülöp szamáriai munkája eredményesnek bizonyult, az apostolok – nyilván testületként – „elküldték. . . Pétert és Jánost” Szamáriába (Cs 8:14). Péter nem maradt állandóan Jeruzsálemben, mintha a jelenléte nélkülözhetetlen lett volna a keresztény gyülekezet megfelelő irányításához (Cs 8:25; 9:32; 12:17; lásd még: FELVIGYÁZÓ; VÉN). Pállal egy időben tevékenykedett a szíriai Antiókiában, és Pálnak egyszer „szemtől szemben . . . mindnyájuk előtt” meg kellett feddnie Pétert (Kéfást), mivel az szégyellte bizonyos zsidó származású keresztények előtt, akik Jeruzsálemből, Jakabtól jöttek, hogy nem zsidó keresztényekkel egyen vagy másfajta kapcsolatot ápoljon (Ga 2:11–14).

Arról, hogy milyen szerepet töltött be Péter a keresztény gyülekezetben, további felvilágosítás található a SZIKLA címszó alatt. Az az elképzelés, hogy Péter Rómában élt, és az ottani gyülekezet vezetője volt, csak a bizonytalan hagyománnyal támasztható alá, és nem hozható igazán összhangba a szentírási utalásokkal. Erről, Péter babiloni tartózkodásáról, és hogy onnan írta-e két levelét, lásd a PÉTER LEVELEI szócikket.