A Keresztény Görög Iratok így nevezi az aratás ünnepét (2Mó 23:16), vagyis a hetek ünnepét (2Mó 34:22), melyet ’az első érett termés napjának’ is hívnak (4Mó 28:26). Az ünnepre vonatkozó utasítások a 3Mózes 23:15–21-ben, a 4Mózes 28:26–31-ben és az 5Mózes 16:9–12-ben vannak feljegyezve. Ezt az ünnepet az árpakéve felajánlásának napja, azaz niszán hó 16. után 50 nappal (a pünkösd szó jelentése: ’ötvenedik [nap]’) kellett megtartani (3Mó 23:15, 16). Ez az ünnep a zsidó naptár szerint sziván 6-ára esik, és árpaaratás után, a búza aratásának elején tartották meg (a búza később érett be, mint az árpa) (2Mó 9:31, 32).

Az izraeliták addig nem kezdhettek aratni, míg az árpa zsengéjét niszán 16-án be nem mutatták Jehovának. Ezért olvasható a következő utasítás az 5Mózes 16:9, 10-ben: „Attól fogva kezdd számolni a hét hetet, amikor először emelik a sarlót a lábon álló gabonára. Akkor ünnepeld meg a hetek ünnepét Jehovának, a te Istenednek”. Minden férfinak jelen kellett lennie ezen az alkalmon. Az ünnepre vonatkozóan Jehova még ezt az utasítást is adta: „Örvendezz Jehova, a te Istened előtt – te, a fiad, a lányod, a rabszolgád, a rabszolganőd és a lévita, aki kapuidon belül van, valamint a jövevény, az apátlan fiú és az özvegy, aki közötted van – azon a helyen, amelyet Jehova, a te Istened kiválaszt, hogy ott lakozzon a neve” (5Mó 16:11). A pászkát szűk családi körben ünnepelték meg, az aratás ünnepét, vagyis a pünkösdöt viszont inkább a nagylelkű vendégszeretet jellemezte, és ebből a szempontból hasonlított a lombsátorünnepre.

A búzaaratás zsengéjével mást kellett csinálni, mint az árpa zsengéjével. Kéttized éfa (4,4 l) finom búzalisztből kovász hozzáadásával két kenyeret kellett sütni. Az izraelitáknak a ’lakhelyükről’ kellett vinniük a kenyereket, ami azt jelentette, hogy ezeknek a kenyereknek olyanoknak kellett lenniük, mint amilyeneket a háznépüknek sütöttek a mindennapokban, és nem olyanoknak, amilyeneket kifejezetten szent célra készítettek (3Mó 23:17). A kenyerekkel együtt égő felajánlásokat és egy bűnért való felajánlást mutattak be, valamint két hím bárányt közösségi felajánlásul. A pap meglengette Jehova előtt a kenyereket és a bárányokat. Ez úgy történt, hogy a tenyerébe vette a kenyereket és a bárányok részeit, és előre-hátra lengette őket. Mindez azt jelképezte, hogy a felajánlásokat bemutatta Jehova előtt. A kenyereket és a bárányokat ezután megkapta a pap, hogy közösségi felajánlásként elfogyassza azokat (3Mó 23:18–20).

A 4Mózes 28:27–30 egy kicsit másképp írja le, hogy a közösségi felajánláson kívül mit mutattak még be ekkor. A 3Mózes 23:18, 19 azt mondja, hogy hét bárányt, egy fiatal bikát, két kost és egy kecskegidát ajánlottak fel, míg a Mózes negyedik könyve hét bárányról, két fiatal bikáról, egy kosról és egy kecskegidáról beszél. Zsidó szövegmagyarázók azt mondják, hogy a Mózes harmadik könyve a meglengetett kenyerekkel együtt bemutatott felajánlásokról ír, míg a Mózes negyedik könyve azokat a felajánlásokat részletezi, amelyeket az ünneppel kapcsolatban írt elő a Törvény; tehát mind a két leírásban említett áldozatokat bemutatták ezen a napon. Josephus is megerősíti ezt az elképzelést. A pünkösd napján felajánlott áldozatokkal kapcsolatban először megemlíti a közösségi áldozatként bemutatott két bárányt, majd a többi felajánlást összesítve adja meg: három borjú, két kos (itt nyilván másolási hiba történt, mert három kosnak kellene szerepelnie), tizennégy bárány és két bak (A zsidók története. III. könyv, 10. fej., 6. bek.). Ez a nap szent gyűlés volt, sabbatnap (3Mó 23:21; 4Mó 28:26).

Pünkösd ünnepét az árpaaratás végén tartották meg. Ez az örvendezés ideje volt, és ezt a gyülekezet által bemutatott közösségi felajánlás is érzékelteti, melyből a papnak is adtak. Ez a  felajánlás a Jehovával való békés kapcsolatot is jelképezte. A bűnért való felajánlás pedig a bűneikre emlékeztette az izraelitákat, és a felajánlás által arra kérték Istent, hogy bocsásson meg nekik, és tisztítsa meg őket. Az, hogy több égő felajánlást mutattak be, tulajdonképpen azt fejezte ki, hogy hálásak Isten bőkezűségéért, illetve nagyszerűen jelképezte, hogy teljes szívvel az Istennel ápolt szövetséges kapcsolatuknak megfelelően szeretnének élni.

Az izraeliták ezen a napon nagyon is helyénvaló módon hálát adtak Jehovának, ugyanakkor a szegény sorban élő testvéreikről sem feledkezhettek meg. Az ünnepre vonatkozó utasítások után Jehova ezt parancsolta: „Amikor learatjátok földetek termését, ne arasd le teljesen szántófölded szélét, és aratásod után a tallóznivalót ne szedd össze. Hagyd meg a nehéz sorúaknak és a jövevényeknek. Én vagyok Jehova, a ti Istenetek” (3Mó 23:22). A szegényeknek tehát igazán volt okuk hálásnak lenni Istennek, és együtt örvendezni másokkal az ünnepen. Az ünnepen sokan mutattak be egyénenként is felajánlásokat az aratás zsengéjéből.

Rabbinikus források szerint a száműzetés után az volt a szokás, hogy az ünnepen részt vevők már az ünnep előtti napon felmentek Jeruzsálembe, és ott mindent előkészítettek. Este a trombitafúvás jelezte, hogy elérkezett az ünnep napja (4Mó 10:10). Az égő áldozat oltárát megtisztították, a templom kapuit pedig közvetlenül éjfél után kinyitották a papoknak, hogy az emberek által az udvarba hozott égő felajánlásnak és hálaadó felajánlásnak szánt áldozatokat megvizsgálhassák. Alfred Edersheim ezt a megjegyzést fűzi ehhez: „A reggeli áldozat előtt a szolgálatot teljesítő papoknak minden égő és békefelajánlást meg kellett vizsgálniuk, melyeket a nép hozott az ünnepre. A temérdek áldozat miatt a papoknak nagyon sok dolguk volt, ám amikor a kelő nap sugarai felragyogtak Hebronban, minden előkészületet abbahagytak, és ez jelezte, hogy elérkezett az állandó reggeli áldozat ideje” (The Temple. 1874, 228. o.).

Az állandó, naponkénti reggeli áldozatok felajánlása után hozták a 4Mózes 28:26–30-ban említett áldozatokat. Majd azokat a felajánlásokat mutatták be, amelyek pünkösd napjára voltak előírva: a meglengetett kenyereket és az azokkal bemutatandó áldozatokat (3Mó 23:18–20). Miután meglengették a kenyereket, az egyik a főpapé lett, a másikat pedig szétosztották a szolgálatot teljesítő papok között.

Az ünnep jelképes jelentése: Jézus Krisztus i. sz. 33 pünkösdjén töltötte ki a szent szellemet arra a mintegy 120 tanítványra, akik egy jeruzsálemi felső szobában gyűltek össze (Cs 1:13–15). Jézus niszán 16-án lett feltámasztva, azon a napon, amikor a főpap felajánlotta az árpakévét. Jelképesen szólva Jézusban nem volt kovász, mely a bűnt szimbolizálja (Héb 7:26). Pünkösdkor Jézus a nagy Főpapként további szellemi fiakat tudott bemutatni az Atyjának, Jehovának. Ezek a személyek Jézus követői voltak, akik a bűnös emberiséghez tartoztak, és elfogadták az áldozatát. Azzal, hogy kitöltetett rájuk Isten szelleme, nyilvánvaló lett, hogy Isten helyesli Jézus emberi áldozatát, és hogy elfogadja Jézus tanítványait szellemi fiainak (jóllehet azok bűnben születtek). Az, hogy pünkösdkor két kenyeret mutattak be Jehovának, melyek újgabonából készültek, azt jelenti, hogy a beteljesedésben nem csupán egy személy fog szerepelni. Emellett arra is utalhat, hogy Jézus Krisztus szellem által született követői két csoportból kerülnek ki: először is a körülmetélt, zsidó születésű emberek közül, később pedig az összes többi nemzetből, vagyis a nem zsidók közül. (Vö.: Ef 2:13–18.)

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy pünkösd napja annak a napnak felel meg, amelyiken Izrael megkapta a Törvényt a Sínai-hegynél, és Isten elkülönített népe lett. Az izraeliták a harmadik hónap (sziván) elején gyűltek össze a hegynél, és kapták meg a Törvényt (2Mó 19:1). Annak mintájára, hogy Mózes mint közvetítő által köttetett meg Izraellel a törvényszövetség, Jézus Krisztus, a szellemi Izrael Közvetítője által ez az új nemzet az új szövetségbe került. Pál apostol párhuzamba állítja a két eseményt, amikor arról beszél, hogy a keresztények az új szövetség alatt egy sokkal nagyobb gyűlésen vesznek részt, ’egy Sion-hegyhez járulnak, és az élő Istennek egy városához, az égi Jeruzsálemhez’ (Héb 12:18–24; vö.: Je 14:1–5).

Azon az estén, amikor Jézus utoljára vett részt a pászkavacsorán, bejelentette tanítványainak az új szövetség bevezetését, és közvetlenül az égbe menetele előtt arra utasította őket, hogy várjanak Jeruzsálemben a megígért szent szellemre. Pünkösdkor Péter apostol a következőt mondta: „Mivel. . . felmagasztaltatott az Isten jobbjára, és megkapta a megígért szent szellemet az Atyától, kitöltötte azt, amint látjátok és halljátok” (Lk 22:20; Cs 2:33). Az a csoda tette nyilvánvalóvá, hogy Isten szelleme jelen van, hogy a mintegy 120 tanítvány különböző nyelveken beszélt. Így a Római Birodalom minden részéről érkező zsidók és prozeliták sokasága hallhatta és megérthette ’Isten nagyszerű dolgait’ (Cs 2:7–11). Péter volt az első, aki az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében történő  megkeresztelkedésről prédikált, amelyre Jézus korábban parancsot adott a Máté 28:19-ben (Cs 2:21, 36, 38, 39). Jézus az áldozatának értékével az égbe ment, és ennek köszönhetően a követői az új szövetségbe kerülhettek (Héb 9:15–26).

Jézusnak ezek a követői, valamint az a 3000 ember, akik azon a napon keresztelkedtek meg (Cs 2:41), illetve a később megkeresztelkedő személyek, Istennek nem a legelső zsengéje, hiszen az maga Jézus Krisztus, aki i. sz. 33. niszán 16-án feltámadt (1Ko 15:23), azon a napon, amikor meglengették az árpakévéket. Ők inkább a második termény, a búza zsengéjéhez hasonlóak; ők Istennek „valamiféle zsengéje” (Jk 1:18). Ezek a keresztények pünkösdkor Isten új nemzete lettek, ’választott nemzetsége, királyi papsága, szent nemzete, különleges tulajdonnak szánt népe’ (1Pt 2:9).