A Földközi-tenger k. végénél lévő földterület, amelyet egykor Izrael ókori nemzete lakott. A Palesztina név a latin Palaestinából és a görög Pa·lai·sztiʹnéből származik. Ez utóbbi szó pedig a héber Peleʹsethből ered. A Héber Iratokban a Peleʹseth szó (amelyet ’Filiszteának’ fordítanak) csupán a filiszteusok által lakott, keskeny tengerparti sávra történő utalásként szerepel (2Mó 15:14; Zs 60:8; 83:7; 87:4; 108:9; Ézs 14:29, 31; Jóe 3:4). Az i. e. V. században azonban Hérodotosz, és később más írók is (Philón, Ovidius, Plinius, Josephus, Jeromos) a görög és a latin elnevezést annak az egész területnek a jelölésére használták, amely korábban úgy volt ismert, mint „Kánaán földje”, illetve ’Izrael földje’ (4Mó 34:2; 1Sá 13:19). Jehova megígérte, hogy Ábrahámnak és a leszármazottainak adja ezt a földet (1Mó 15:18; 5Mó 9:27, 28), ezért helyénvaló volt Ígéret földjének is nevezni ezt a területet (Héb 11:9). A középkortól kezdődően gyakran Szentföldnek hívták.

Palesztina voltaképpen egy fajta összekötő kapocs három kontinens, Európa, Ázsia és Afrika között. Ennek köszönhetően egy olyan körnek a közepén helyezkedett el, amelyet körbevettek az ókori világhatalmak: Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia, Görögország és Róma (Ez 5:5). K-ről és D-ről nagy sivatagok határolták, míg Ny-ról a Nagy-tenger, más néven a Földközi-tenger. Ezek közé ékelődve Palesztina szárazföldi „hídként” kötötte össze a Nílust az Eufrátesszel, és ezen a „hídon” haladtak át a világ kereskedelmi útjait járó karavánok. A termékeny félholdnak nevezett területen fekvő Palesztina az érdeklődés középpontjában állt, mivel gyönyörű volt a maga természeti kincseivel és sajátosságaival.

Ma a „Palesztina” megnevezés egy pontos határok nélküli, nagyjából behatárolható területre utal. D-en egy képzeletbeli határ húzható a Holt-tenger d. végétől a Földközi-tenger dk. csücskéig, É-on pedig a Hermon-hegy d. lankáitól addig a helyig, amely nem messze van Tírusz városától. Ez a terület É-tól D-ig, „Dántól Beér-Sebáig” (1Sá 3:20; 2Sá 3:10) kb. 240 km hosszú volt. Ny. széle a Földközi-tenger volt, K-en pedig a Szír-sivatag határolta. Palesztina egész területe hozzávetőlegesen 25 500 km² volt, azaz kisebb, mint Belgium, de egy kicsivel nagyobb, mint Szlovénia.

Földrajzi jellegzetességei (TÉRKÉP: 1. köt. 333. o.): Palesztina földrajzi szempontból négy, nagyjából párhuzamos területre osztható fel é–d. irányban.

 Az első egy termékeny síkság volt, egy tengerparti sáv, amelynek a nagy része nem sok természetes kikötővel bírt. Ezt a területet kettéválasztotta a tiszteletet parancsoló Kármel-hegység kiszögellő hegyfoka, amely szinte elérte a tengert. Az é. rész Áser síksága néven volt ismert. A tengerhez simuló d. részt, amely homokdűnékkel szegélyezett, Sáron síksága, valamint Filisztea síksága alkotta, ez utóbbi D felé haladva kiszélesedett.

A második földrajzi terület a tengerparti síkság melletti, é–d. irányban futó fő hegyvonulatokból állt. Ez a rész olyan volt, mintha Palesztina gerince lett volna. É-on feküdtek Naftali hegyei, más néven Galilea hegyei. Ezek a hegyek annak a Libanoni-hegységnek a nyúlványai voltak, amely a cédruserdőiről, valamint a 2814 m magasba tornyosuló, Hermon-hegyről volt híres. Palesztina é. hegyei között a legmagasabb az 1208 m-es Har-Meron volt Felső-Galileában, a legalacsonyabb pedig az 562 m-es Tábor-hegy, amely Bárák napjaiban vált nevezetessé (Bí 4:12). A Tábor-hegy alatt egy meglehetősen széles, központi síkság terült el, amely átlósan keresztülszelte Palesztinát ny–k. irányban, elválasztva az é. és a d. hegységeket. A Jezréel vagy Eszdraelon völgye, ahol számos döntő fontosságú csatát vívtak, két részből tevődött össze: a K-en lévő ’Jezréel völgyéből’ és a Ny-on található ’Megiddó völgyéből’ (Jzs 17:16; 2Kr 35:22).

A Kison által öntözött Megiddó völgyétől Ny-ra és É-ra feküdt a Kármel-hegység, amely dk. irányban húzódott a tengerparttól indulva, és összefonódott Efraim, vagyis Szamária hegyeivel, amelyek között ott volt a történelmi jelentőségű Gerizim-hegy és Ebál-hegy. Ez utóbbi több mint 900 m magas volt (5Mó 11:29). Továbbhaladva d. irányban a hegyvonulat ’Júda hegyvidéke’ néven volt ismert, annak ellenére, hogy – bár a kiemelkedéseinek a magassága 600 m és több mint 1000 m közötti volt – a terület nagy részét fennsíkok, dombok és lankák alkották (2Kr 27:4; Lk 1:39). Ezen a vidéken feküdt például Jeruzsálem, Betlehem és Hebron városa.

Júda hegyei D-en fokozatosan egybeolvadtak a Negebbel, amely név állítólag a ’kiszáradt’ jelentésű alapszóból származik. A Negeb Palesztina d. részét alkotta, és egészen az Egyiptom-völgyig húzódott. Az é. szélén feküdt Beér-Seba oázisszerű városa, a d. határán pedig Kádes-Barnea (1Mó 12:9; 20:1; 22:19).

Ny-ról közelítve meg Júda hegyeit, a Sefélához jutunk. Ezt a dombvidéket sok kicsi völgy szabdalta, amelyek Ny-ról, a parti síkság felől k. irányba, a felvidék felé futottak (Jzs 9:1). Ezeknek a domboknak a többsége alkalmas volt juhok és szarvasmarhák legeltetésére; a terület vízellátását pedig a völgyekben lévő források biztosították.

Palesztina harmadik földrajzi egysége a nagy Afrikai-árokrendszernek az a része volt, amelyet olykor Arabának neveztek (5Mó 11:30). Ez a mély hasadék – amely hosszában kettészelte Palesztinát – É-on Szíriában kezdődött, és D felé egészen a Vörös-tengernél lévő Akabai-öbölig húzódott. Ezt a központi elhelyezkedésű mélyedést még lenyűgözőbbé tették a két oldalán párhuzamosan futó hegyláncok és sziklafalak.

É-ról D felé haladva ebben az árokszerű mélyedésben hirtelen szintkülönbség-változást tapasztalunk, miközben leérkezünk a Hermon-hegy előhegyeiről a Hula-medencébe, a Jordán  forrásvidékére, ahol egykor egy kis tó jött létre. Innen a Jordán mintegy 16 km-en át meredeken esik több mint 270 m-t, úgy éri el a Galileai-tengert, amely kb. 210 m-rel a tengerszint alatt fekszik. Ennek a földkéregben létrejött, hatalmas ároknak a Galileától a Holt-tengerig húzódó szakasza voltaképpen a Jordán völgye, amelyet az arabok el-Górnak ( jel.: ’mélyedés’) neveznek. Ez a „szurdok” helyenként akár a 19 km-es szélességet is eléri. A Jordán az el-Gór szintjétől kb. 45 m-rel lejjebb folyik, és hozzávetőlegesen még 180 m-t ereszkedik, amint lassan lefelé kanyarogva eléri a Holt-tengert, amelynek a felszíne kb. 400 m-rel van a Földközi-tenger szintje alatt (KÉP: 1. köt. 334. o.). Emiatt ez Földünk felszínének a legmélyebb pontja.

Az Afrikai-árokrendszernek valójában az a szakasza volt leginkább Araba néven ismert, amely a Holt-tengertől d. irányban az Akabai-öbölig 160 km-en át húzódott (5Mó 2:8). Ez a szakasz a közepe táján érte el a legmagasabb pontját, a tengerszint feletti kb. 200 m-t.

Palesztina negyedik földrajzi egysége a nagy Jordán-ároktól K-re fekvő, hegyekkel és fennsíkokkal tarkított terület volt (5Mó 2:36, 37; 3:8–10). Ez a művelhető föld É-on a Galileai-tenger partjától úgy 100 km-re nyúlt k. irányban, míg D-en a terület szélessége csupán kb. 40 km volt, mielőtt pusztasággá, száraz sztyeppékké változott, és végül beleolvadt a Szír-sivatagba. Ennek a K-re eső hullámos vidéknek a szélesebb, é. részét – a Rámót-Gileád fölötti részét – Básán földjének hívták, és átlagosan kb. 600 m magas volt. Básántól D-re Gileád kupolaszerű tájéka pedig elérte az 1000 m-es magasságot. Gileád D-en az Arnon völgyétől É-ra lévő fennsíkkal volt határos, amelyen a több mint 800 m-es Nébó-hegy emelkedett. Ezt a területet pedig – mely hajdanán az ammonitáké volt – az Arnon völgyétől D-re Moáb földje határolta (Jzs 13:24, 25; Bí 11:12–28).

Földrajzi nevek: Ma már sok városnak, hegynek és völgynek nem ismert az ókori héber neve, részben azért nem, mert Palesztinát i. sz. 638-tól kezdve főként az arabok lakták. De mivel az arab az az élő nyelv, amely a legközelebb áll a héberhez, bizonyos esetekben egész pontosan meg lehet határozni, hogy az ókorban hol történtek egyes főbb események.

A bal oldali táblázatban néhány olyan közismert arab és héber kifejezés található, amelyek földrajzi nevekben fordulnak elő, és segítenek abban, hogy egy-egy hely neve milyen bibliai hellyel hozható összefüggésbe.

Éghajlata: Palesztina éghajlata ugyanolyan változatos, mint a földrajzi adottságai. Azon a mintegy 160 km-es területen, amely a Holt-tengertől a Hermon-hegyig húzódik, a magasságban mutatkozó nagy különbségeknek köszönhetően többféle éghajlat van, amelyek máshol több ezer km-es szakaszon, a trópusok és az Északi-sarkvidék közötti sávban figyelhetők meg. A Hermon-hegyet általában az év nagy részében hó fedi, míg lent a Holt-tenger mentén a hőmérő olykor 50 °C-ot is mutat. A Földközi-tenger felől érkező légáramlatok mérsékelik a középen húzódó hegyvonulat hőmérsékletét, így Jeruzsálemben ritkán van 32 °C-nál melegebb, és csak néhanapján fagy. A város átlag januári hőmérséklete  10 °C körüli, és Palesztinának ezen a vidékén nem jellemző a havazás. (Vö.: 2Sá 23:20.)

Az ellentétek eme hazájában a csapadékeloszlás is igen változatos. A tengerpart mentén évente kb. 380 mm csapadék hull, de a Kármel-hegy, a középen húzódó hegyvonulat és a Jordántól K-re elterülő felföldek magasabban lévő területein kétszer ennyi a csapadékmennyiség. Másfelől a Negebben, a Jordán völgyének az alsó szakaszán és a Holt-tenger környékén sivatagi éghajlat érvényesül; ezeken a helyeken évente 50–100 mm csapadék a jellemző. A csapadék nagy része a téli hónapokban, decemberben, januárban és februárban hull, míg az éves mennyiségnek csupán a 6-7 százaléka esik a júniustól októberig tartó nyári hónapokban. Az októberben és novemberben hulló, lágy „korai”, vagyis őszi eső előkészíti a (nyári hőségtől kiszikkadt) talajt a téli gabona vetésére. A „kései”, azaz a tavaszi eső márciusban és áprilisban érkezik (5Mó 11:14; Jóe 2:23; Za 10:1; Jk 5:7).

Palesztina egyik nagyszerű természeti adottsága, hogy bőven hull harmat a területén, főként a csapadékmentes nyári hónapokban. Bőséges harmat nélkül sok szőlőskert és legelő igencsak megsínylené a szárazságot (Ag 1:10; Za 8:12). A Palesztinában hulló harmat elsősorban a Földközi-tenger felől felfelé áramló, valamint a Hermon-hegyről lefelé jövő, nedvességet szállító szeleknek köszönhető (Zs 133:3). Vannak olyan vidékek, ahol az éjszakai harmat annyira bőséges, hogy elég nedvességet biztosít a növényzetnek, így az napközben nem szárad ki a nap hevétől. (Vö.: Jób 29:19.) A harmat különösen fontos a Negebben és a Gileád felvidékén, ahol minimális a csapadék. (Lásd: HARMAT.)

Növény- és állatvilága: A botanikusokat ámulatba ejti, hogy földünknek ezen a kicsiny területén mennyiféle fa, cserje és más növény található; az egyik botanikus becslése szerint kb. 2600-féle. A változatos flóra annak tudható be, hogy nagyon eltérő a területek magassága, éghajlata és talaja. Vannak növények, amelyek a hideg hegyvidéken honosak, míg más növények a perzselő sivatagban, megint mások az üledékes síkságokon vagy a sziklás fennsíkokon. A kellő időben mindegyik virágzik és magot hoz. Viszonylag kis távolságokon belül megtalálhatóak a meleg éghajlatot kedvelő pálmák és a hideg éghajlaton élő tölgyek meg fenyők; a patakokat fűzfák szegélyezik, a pusztában pedig tamariszkuszfák nőnek. Palesztina híres még a szépen megművelt szőlőskertjeiről, olajfa- és fügefaligeteiről, valamint a búzával, árpával és kölessel bevetett mezőiről. További terményei a borsó, bab, lencse, padlizsán, vöröshagyma, uborka, meg a gyapot és a len. Napjainkban az idelátogatók sokszor csalódottak, hacsak nem tavasszal érkeznek, amikor is a vidéki tájak virágba borulnak. Az év nagy részében a köves hegyoldalak kopárak. Egykor azonban Palesztina egyes részeit több erdő borította, mint ma, és olyan volt buja növényzetével, „mint Jehova kertje”, valóságos botanikus paradicsom, ’tejjel és mézzel folyó föld’, szemet gyönyörködtető és magával ragadó (1Mó 13:10; 2Mó 3:8; 4Mó 13:23, 24; 5Mó 8:7–9).

A múltban a parkhoz hasonló Palesztina állatvilága gazdagabb volt, mint napjainkban. Ma már nincsenek oroszlánok, medvék, vadbivalyok (pontosabban: őstulkok), sem vízilovak, de előfordul a farkas, vaddisznó, vadmacska, sakál, mezei nyúl és a róka. Általános a háziállattartás – juhot, kecskét, szarvasmarhát, lovat, szamarat és tevét tartanak. A becslések szerint a mai Izraelben kb. 85-féle emlős, 350-féle madár és 75-féle hüllő van.

Természeti kincsei: Palesztina jól öntözött és gazdagon termő földterület volt, emellett a hegyeiben fellelhető volt a vas és a réz, amelyeket jól tudtak hasznosítani (5Mó 8:9). Aranyból, ezüstből, ónból és ólomból behozatalra szorult, ellenben nagy mennyiségű sókészlete volt, a Jordán völgyéből pedig agyagot termeltek ki, amelyet a téglaipar, az öntödék és a fazekasok használtak fel alapanyagként (1Ki 7:46). Jó minőségű mészkövet bányásztak, amelyet az építőipar hasznosított, ezenkívül külszíni fejtéssel sötét színű bazaltot termeltek ki, amelyet értékesnek tartottak a keménysége és a finomszemcsés volta miatt.