(héb.: góʹmeʼ):

Egy magas vízinövény, amely a sásfélék családjához tartozik. Elvékonyodó, háromszögletű szára van, amely sekély vízben nő, és eléri a 2-6 m-es magasságot. Tollbokrétára emlékeztető teteje fűhöz hasonló, finom füzérvirágzatokból tevődik össze (KÉP: 1. köt. 544. o.). A papiruszsásból több mindent készítettek, egyebek mellett írásra alkalmas anyagot is.

A papiruszsás (Cyperus papyrus) kedveli a sekély állóvizeket vagy a mocsarakat, és a csendes  folyású vizek partjait, amilyen például a Nílus alsó szakasza, ahol egykor virult ez a növény, de ma már szinte teljesen kipusztult. Bildád ezt kérdezte Jóbtól: „Magasra nő-e a papiruszsás ingovány nélkül?” (Jób 8:11; Ézs 35:7).

A növény szára fennmarad a víz színén. Mózes édesanyja nem akarta, hogy megöljék a gyermekét, ezért a csecsemőt ’egy papiruszládába’ tette, amelyet bitumennel és szurokkal kent be, és amelyet a Nílus sodrására bízott (2Mó 2:3). Hosszú utak megtételére nagy csónakokat vagy hajókat is építettek papiruszból (Ézs 18:2). Ezeket talán egymáshoz kötözött papiruszszárkötegekből készítették. A hajók a végeiken keskenyek voltak, de középen elég szélesek ahhoz, hogy az utasok állni tudjanak ott. Thor Heyerdahl 1970-ben a társaival több ezer km-t utazott egy ilyen hajón, keresztülszelve az Atlanti-óceánt.

A papirusz mint írásra alkalmas anyag: Az egyiptomiak meglehetősen egyszerű eljárással készítettek a papiruszsásból írásra alkalmas anyagot. Amikor a szárakat összegyűjtötték, előnyben részesítették a vastag, laza szövetű részt, amely a víz alatt nő, mivel ebből nyerték a legszélesebb és legfehérebb nyersanyagot. A növény szárát lehántották, a megmaradó szárbelet pedig megfelelő hosszúságú, 40-45 cm-es darabokra vágták. Ezután a szivacsos bélt széles, de nagyon vékony csíkokra szelték. A csíkokat hosszanti irányban egy sima felületre fektették, mégpedig úgy, hogy a széleiken legyen egy kis átfedés, majd keresztirányban egy újabb réteg papiruszcsíkot helyeztek rájuk. Ezeket a rétegeket fakalapáccsal verték, míg össze nem álltak egyetlen lappá. Miután megszárították a lapokat a napon, a kívánt méretre szelték őket. Végül habkővel, kagylóhéjjal vagy elefántcsonttal simították, csiszolták ezeket. Ezzel az eljárással elég tartós, rugalmas, majdhogynem fehér, írásra alkalmas anyagot nyertek, amely többféle méretű és minőségű lehetett. Általában arra az oldalra írtak, amelyen a vízszintes csíkok voltak, bár időnként a papirusz túloldalán fejezték be az írást. A csíkok illeszkedése sorvezetőként segítette az írót, miközben írónáddal és egy gyantából, koromból meg vízből készült folyadékkal írt a papiruszra.

Ezeket a papiruszlapokat a széleiknél összeragaszthatták, és egy tekercset készíthettek belőlük, amely általában kb. 20 lapból tevődött össze. De az is lehet, hogy összefűzték őket, hogy könyvszerű kódexet készítsenek a lapokból, amely népszerű volt az első keresztények körében. A tekercsek általában úgy 4-6 m hosszúak voltak, bár fennmaradt egy 40,5 m hosszú is. A görög biʹblosz szó eredetileg a papiruszsás puha belét jelentette, de később már a könyvekre utaltak vele (Mt 1:1; Mk 12:26). A kicsinyítő képzős bi·bliʹon szónak a többes száma a bi·bliʹa, melynek szó szerinti jelentése: ’könyvecskék’. Ebből a kifejezésből származik a „Biblia” szó (2Ti 4:13, Int). Egy föníciai várost, miután a papiruszgyártás fontos központja lett, Büblosznak neveztek el.

A papirusztekercseket széles körben használták i. sz. a II. század kezdetéig, amikor is kiszorította őket a papiruszkódex. Később, a IV. században csökkent a papirusz népszerűsége, mivel sok helyen felváltotta egy tartósabb, pergamennek nevezett, írásra alkalmas anyag.

A papirusznak, mint írásra alkalmas anyagnak, az volt az egyik legfőbb hátránya, hogy nem volt igazán tartós. Nedves közegben rothadásnak indult, ha pedig száraz környezetben tárolták, könnyen porladt. Az i. sz. XVIII. századig úgy vélték, hogy minden ókori papirusz kézirat megsemmisült. Ám a XIX. század vége felé számos értékes bibliai papirusz került napvilágra, főleg Egyiptomban és a Holt-tenger területén, ahol megfelelő szárazságú az éghajlat, márpedig erre nagy szükség van ahhoz, hogy ne menjenek tönkre a papiruszok. Néhány bibliai papirusz, amelyet ezeken a helyeken találtak, még az i. e. II. vagy I. századból való.

Ezek közül sok papiruszkézirat-leletet „papirusz”-nak neveznek, ilyen például a Nash-papirusz (i. e. II–I. század), a 457. sz. Ryland-papirusz (i. e. II. század) és az I. sz. Chester Beatty-papirusz (i. sz. III. század).