Olyan ügy, amelyet egy bíróságon oldanak meg; bírósági tárgyalás. A peres ügyekkel kapcsolatos legfontosabb héber ige a rív, melynek jelentése: ’veszekedik’, ’perlekedik’, ’pereskedik’ (1Mó 26:20; 5Mó 33:8; Pl 25:8). A főnévi formáját a következőképpen fordítják: ’vitás kérdés’, „vita”, ’peres ügy’ (2Mó 23:2; 5Mó 25:1; Ézs 34:8). A héber dín (ítélet) szót időnként úgy adják vissza, hogy „peres ügy”, ’jogos igény’, „peres vita” (Jób 35:14; Zs 140:12; Pl 22:10). Az Isten szolgái között felmerülő peres ügyek rendezésének elsősorban az volt a célja, hogy Isten követelményei érvényre jussanak, másodsorban pedig az, hogy igazságot szolgáltassanak az érintett(ek)nek, és indokolt esetben ki legyen fizetve a kártérítés. Isten még az emberek közötti sérelmek esetében is úgy érezte, hogy rá is tartoznak ezek az ügyek, ahogyan az Mózesnek az izraelita bírákhoz intézett szavaiból is kiderül, az 5Mózes 1:16, 17-ből.

Az Éden kertjében is folyt egy peres ügy tárgyalása, mely során feltárták az üggyel kapcsolatos tényeket és vitakérdéseket, nyilvánosságra hozták ezeket, és kiszabták az ítéletet a törvényszegőkre. Jehova „beidézte” Ádámot és Évát. Bár Jehova tisztában volt minden részlettel, kihallgatta őket, ismertette a vádat, kérdésekkel feltárta a tényeket, és lehetőséget adott az embereknek, hogy a védelmük érdekében felszólaljanak. A törvényszegők beismerték a tettüket. Jehova ezután döntött az ügyben, a törvény szerint járt el a jogosság figyelembevételével és ki nem érdemelt kedvességet gyakorolva, valamint irgalmat tanúsított Ádám és Éva még meg nem született leszármazottai iránt azáltal, hogy csak később hajtotta végre a törvényszegőkön a halálos ítéletet (1Mó 3:6–19).

Jehova Isten, a Legfőbb Bíró ezzel mintát állított fel, hogy a népe körében minden bírói  eljárást így folytassanak le (1Mó 3:1–24). Az Isten bírói rendelkezései szerint tárgyalt peres ügyek során feltárták és megvitatták az igazságszolgáltatáshoz szükséges tényeket, és ahol lehetett, ott az irgalom mérsékelte az igazságosságot (5Mó 16:20; Pl 28:13; vö.: Mt 5:7; Jk 2:13). Az egész eljárásnak az volt a célja, hogy Izrael nemzete ne szennyeződjön be, és a javát szolgálja a nemzet minden tagjának, valamint a köztük lévő jövevényeknek és telepeseknek (3Mó 19:33, 34; 4Mó 15:15, 16; 5Mó 1:16, 17). A nemzetnek adott Törvény tartalmazta azt az eljárásmódot is, melyet polgári ügyek tárgyalásakor kellett követni, valamint olyan esetekben, amelyek során valamilyen vétséget vagy bűncselekményt (beleértve az Isten és az állam ellen elkövetett bűncselekményeket is), nézeteltérést, személyes vitát és olyan problémás ügyeket tárgyaltak, melyek az egyéneket, családokat, törzseket és az egész nemzetet érintették.

Az eljárás: A személyes természetű viták során a vitatkozó feleket arra buzdították, hogy hagyjanak fel a veszekedéssel, és négyszemközt rendezzék az ügyet (Pl 17:14; 25:8, 9), de ha nem jutottak megegyezésre, a bírákhoz fordulhattak (Mt 5:25). Jézus is ezt tanácsolta (Mt 18:15–17). A peres ügyeket a mózesi törvény előtti időben, illetve a Törvény idején nem egy formális vagy bonyolult eljárásmód szerint tárgyalták, bár a szanhedrin megalakulása után felütötte a fejét némi formalizmus. Ennek ellenére az ügyek tárgyalása rendezetten és módszeresen zajlott. A bíróságokra nők is, rabszolgák is, és jövevények is elmehettek, így mindenkire kiterjedhetett az igazságszolgáltatás (Jób 31:13, 14; 4Mó 27:1–5; 3Mó 24:22). A vádlott jelen volt, amikor elhangzottak ellene a tanúvallomások, és megvédhette magát. Sem a patriarchális, sem az izraelita bíróságokon nem volt olyan személy, aki az ügyész szerepét töltötte be, de védőügyvédre sem volt szükség. A pereskedő feleknek nem kellett perköltséget fizetniük.

Egy polgári ügyben érintett személy vagy egy bűncselekmény károsultja az ügyét a bírák elé vitte. Ezután beidézték a másik felet, tanúkat kerestek, és a tárgyalásra általában egy köztéren került sor, legtöbbször a város kapujában (5Mó 21:19; Ru 4:1). A bírák kikérdezték a pereskedő feleket, megvizsgálták a bizonyítékokat és a tanúvallomásokat. Habozás nélkül meghozták az ítéletet, hacsak nem hiányzott a bizonyíték. Ha pedig az eset túl nehéznek bizonyult, akkor a bírák egy felsőbb bírósághoz továbbították az ügyet. Haladéktalanul végrehajtották az ítéletet, például a verést és a halálos ítéletet. A Törvényben nem esett szó börtönbüntetésről. Csak akkor vettek őrizetbe valakit, ha egy ügyben Jehovától várták a döntést (3Mó 24:12; lásd: BÍRÁSKODÁS; BŰNTETT ÉS BÜNTETÉS).

A vétekért kivétel nélkül mindig vállalni kellett a felelősséget. A vétek fölött nem lehetett szemet hunyni. Amikor a Törvény valamilyen büntetést kívánt meg, azt végre kellett hajtani, de olykor kártérítést kellett fizetni. Ezt követően a vétkesnek felajánlást kellett bemutatnia a szentélynél, hogy helyreálljon a béke közte és Isten között. Bármilyen vétket követtek is el, engesztelésképpen áldozatot kellett bemutatni (3Mó 5:1–19). Még a nem szándékosan elkövetett bűn is vétkessé tette az illetőt, és ezután is felajánlást kellett bemutatni engesztelés végett (3Mó 4:1–35). Bizonyos helytelenségek elkövetésénél – például ha valaki becsapott valakit, csalt vagy zsarolt –, amikor az illető önként megbánta és megvallotta a tettét, kártérítést kellett fizetnie, valamint vétkességért való felajánlást kellett vinnie (3Mó 6:1–7).

Bizonyítékok: Ha valaki hitehagyott cselekedeteknek, zendülésnek, gyilkosságnak – mely beszennyezte a földet – vagy valamilyen más súlyos bűntettnek volt tanúja, akkor köteles volt jelenteni azt, és tanúbizonyságot tenni arról, amit tudott, mert különben isteni átok alá került, melyet nyilvánosan kihirdettek (3Mó 5:1; 5Mó 13:8; vö.: Pl 29:24; Esz 6:2). Azonban egyetlen tanú nem volt elég egy állítás megerősítéséhez. Két vagy három tanúra volt szükség (4Mó 35:30; 5Mó 17:6; 19:15; vö.: Jn 8:17, 18; 1Ti 5:19; Héb 10:28). A tanúkat a Törvény igazmondásra kötelezte (2Mó 20:16; 23:7), és volt, hogy megeskették őket (Mt 26:63). Különösen akkor tettek így, amikor egy eset egyetlen tanúja keveredett gyanúba (2Mó 22:10, 11). Mivel a bírák vagy a szentélynél szolgálók elé vitt ügy érintetteit úgy tekintették, mint akik Jehova előtt állnak, a tanúknak tudatában kellett lenniük annak, hogy számadással tartoznak Istennek (2Mó 22:8; 5Mó 1:17; 19:17). Egy tanú nem engedhette, hogy megvesztegessék, hogy egy gonosz ember rávegye a hamis tanúzásra, és nem forralhatott erőszakot (2Mó 23:1, 8). Nem ferdíthette el a tanúbizonyságát a sokaság részéről jövő nyomás, illetve az ügyben érintettek gazdagsága vagy szegénysége (2Mó 23:2, 3). Még a legközelebbi rokoni kapcsolatok sem tarthattak vissza valakit attól, hogy a törvény gonosz megszegője ellen tanúskodjon, például olyan valaki ellen, aki hitehagyottá vagy lázadóvá vált (5Mó 13:6–11; 21:18–21; Za 13:3).

Akiről kiderült, hogy hamis tanú, az olyan büntetésben részesült, mint amilyet a vádlott kapott volna, ha vétkesnek találják (5Mó 19:17–21). A főbenjáró  bűnök tanúinak kellett az első követ az elítéltre dobniuk a kivégzéskor. A törvény tehát kötelezte a tanúkat, hogy legyenek buzgók az igaz, tiszta imádat iránt, és az iránt is, hogy Izraelből ki legyen gyomlálva a gonosz. Ez a törvény ezenkívül a hamis tanúzástól is elrettentette az embereket. Mérhetetlenül szívtelennek kellett lennie valakinek ahhoz, hogy hamisan vádaskodjon, hiszen tudta, hogy neki kell elkezdenie a vádlott kivégzését (5Mó 17:7).

Tárgyi és közvetett bizonyítékok: Ha valaki jószágokat bízott egy másik ember gondjaira, és azok közül széttépett egyet egy vadállat, akkor az állatokért felelős ember bemutathatta bizonyítékul a széttépett állat tetemét, és ezáltal mentesült a felelősségre vonástól (2Mó 22:10–13). Ha egy asszonyt a férje azzal vádolt, hogy a házasságkötéskor hamisan állította azt, hogy szűz, a lány apja bemutathatta a bíráknak a házaságyon lévő köntöst a lánya szüzességének bizonyítékául, és ezzel tisztázhatta a lányát a vád alól (5Mó 22:13–21). Már a patriarchális törvények idejében is volt rá példa, hogy elfogadtak tárgyi bizonyítékokat (1Mó 38:24–26). A körülményeket is figyelembe vették mint közvetett bizonyítékot. Ha egy eljegyzett lányt megtámadtak a városban, és az nem sikoltozott, akkor ez bizonyíték volt arra, hogy a lány szándékosan engedett a támadónak, tehát ő is vétkes volt (5Mó 22:23–27).

Titkon elkövetett házasságtörés: Ha egy férfi gyanította, hogy a felesége titkon házasságtörést követett el, amit az asszony nem vallott be, vagy aminek nem volt szemtanúja, akkor a férfi a pap elé vihette a feleségét, ahol Jehova hozott ítéletet, aki mindent látott, és minden tényt ismert. Ez nem volt úgynevezett istenítélet. Magában az eljárásban semmi sem volt, ami ártott volna az asszonynak, illetve ami bizonyította volna az ártatlanságát vagy a vétkességét; Jehova hozott ítéletet az asszony fölött, és ő tudatta az ítéletet. Ha az asszony ártatlan volt, akkor nem esett bántódása, és a férjének teherbe kellett ejtenie őt. Ha viszont vétkesnek találtatott, akkor a szaporítószerveit olyan károsodás érte, hogy többé nem tudott teherbe esni. Ha egy esetnek a Törvény kívánalmaival összhangban volt két tanúja, akkor az ügyet nem vitték ilyen módon Jehova elé, hanem a bírák mondták ki vétkesnek az asszonyt, akit aztán meg kellett kövezni (4Mó 5:11–31).

Dokumentumok: Volt, hogy különféle feljegyzéseket, vagyis dokumentumokat használtak. Ha egy férj elbocsátotta a feleségét, válólevelet kellett adnia neki (5Mó 24:1; Jr 3:8; vö.: Ézs 50:1). Hozzá lehetett férni leszármazási jegyzékekhez is, melyekre főleg a Krónikák első könyvében láthatunk példákat. Arról is olvashatunk a Szentírásban, hogy egy birtok eladásakor adásvételi szerződést kötöttek (Jr 32:9–11). Sokszor pedig levelet írtak, melyek közül néhányat megőrizhettek, és peres ügyeknél felhasználhattak (2Sá 11:14; 1Ki 21:8–14; 2Ki 10:1; Ne 2:7).

Jézus tárgyalása: Az igazságszolgáltatás legszörnyűbb megcsúfolása Jézus Krisztus tárgyalása volt, mely során elítélték őt. A tárgyalása előtt a papi elöljárók és a nép vénei azzal a szándékkal tanácskoztak, hogy halálra adják Jézust. A bírák tehát elfogultak voltak, és már a tárgyalás előtt kiagyalták az ítéletet (Mt 26:3, 4). Megvesztegették Júdást, hogy elárulja nekik Jézust (Lk 22:2–6). Mivel a tettük kifogásolható volt, nem nappal a templomban tartóztatták le Jézust, hanem vártak, hogy az éj leple alatt vihessék véghez a szándékukat, majd egy kardokkal meg dorongokkal felfegyverkezett sokaságot küldtek Jézus letartóztatására, melyre a városon kívül, egy félreeső helyen került sor (Lk 22:52, 53).

Jézust először Annás házába vitték, aki bár korábban volt főpap, még mindig tekintélyes hatalommal bírt, és akinek a veje, Kajafás töltötte be azokban a napokban a főpapi tisztséget (Jn 18:13). Jézust kihallgatták és arcul csapták (Jn 18:22). Ezután megkötözve Kajafás főpaphoz vitték. A papi elöljárók meg az egész szanhedrin hamis tanúkat kerített. Sok ilyen tanú állt elő, ám nem tudtak megegyező bizonyságtételt tenni, csupán ketten, akik kiforgatták Jézusnak a János 2:19-ben feljegyzett szavait (Mt 26:59–61; Mk 14:56–59). Jézust végül megeskette a főpap, és megkérdezte tőle, hogy ő-e a Krisztus, az Isten Fia. Amikor Jézus igenlő választ adott, és utalt a Dániel 7:13-ban olvasható próféciára, a főpap megszaggatta ruháit, és felszólította a bíróságot, hogy mondja ki, hogy Jézus káromlásban vétkes. A döntés megszületett, és Jézust halálra ítélték. Ezután Jézus arcába köptek, öklükkel ütötték, gúnyolták, pedig ezzel megszegték a Törvényt (Mt 26:57–68; Lk 22:66–71; vö. az 5Mó 25:1, 2-t a Jn 7:51-gyel és a Cs 23:3-mal).

Ez után a törvénytelen éjszakai tárgyalás után a szanhedrin kora reggel összeült, hogy megerősítse az ítéletet, és hogy tanácskozást tartson (Mk 15:1). Jézust ekkor, megint csak megkötözve, elvezették a kormányzói palotába Pilátushoz, mivel ezt mondták: „Nekünk nem szabad senkit megölnünk” (Jn 18:31). Itt Jézust azzal vádolták, hogy tiltja, hogy az emberek adót fizessenek a császárnak, továbbá hogy „Krisztusnak, egy királynak” mondja magát. A rómaiak szemében a zsidók Istenének káromlása nem volt olyan  szörnyű vád, a zendülés azonban már annál inkább. Pilátus, miután hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy Jézus bizonyságot tegyen saját maga ellen, azt mondta a zsidóknak, hogy semmi büntetést érdemlő dolgot nem talált benne. Ám amikor megtudta, hogy Jézus galileai, örömmel továbbküldte Heródeshez, mert az ő fennhatósága alá tartozott Galilea. Heródes kérdezgette Jézust, és remélte, hogy lát tőle valamilyen jelt, ám Jézus nem tett jelt. Ezután Heródes megvetéssel illette Jézust, csúfot űzött belőle, és visszaküldte Pilátushoz (Lk 23:1–11).

Pilátus ekkor megpróbálta szabadon bocsátani Jézust egy abban az időben létező szokás alapján, ám a zsidók nem akarták ezt. Inkább egy olyan ember szabadon bocsátását követelték, aki zendülésért és gyilkosságért volt bebörtönözve (Jn 18:38–40). Így hát Pilátus megkorbácsoltatta Jézust, a katonák pedig ismét bántalmazták. Ezt követően Pilátus kihozta Jézust, és megpróbálta szabadon bocsátani, de a zsidók ezt követelték: „Feszítsd oszlopra! Feszítsd oszlopra!” Pilátus végül elrendelte Jézus oszlopra feszítését (Mt 27:15–26; Lk 23:13–25; Jn 19:1–16).

Istennek mely törvényeit szegték meg a zsidó papok azzal, ahogyan levezették Jézus Krisztus tárgyalását?

Krisztus tárgyalása során a zsidók többek között a következőkkel sértették meg durván Isten némelyik törvényét: megvesztegetés (5Mó 16:19; 27:25); összeesküvés és az ítélet elferdítése (2Mó 23:1, 2, 6, 7; 3Mó 19:15, 35); hamis tanúzás, mely fölött a bírák szemet hunytak (2Mó 20:16); egy gyilkos (Barabás) szabadon engedése, amivel vérbűnt hoztak magukra, és az országra is (4Mó 35:31–34; 5Mó 19:11–13); csőcseléktámadás, azaz ’a sokaság követése a rosszban’ (2Mó 23:2, 3); Jézus oszlopra feszítésének a követelése, amivel megsértették azt a törvényt, mely tiltotta, hogy más nemzetek rendeleteit kövessék, valamint azt a törvényt is, miszerint egy bűnözőt nem lehet megkínozni, hanem meg kell kövezni vagy valamilyen más módon meg kell ölni még mielőtt oszlopra akasztják (3Mó 18:3–5; 5Mó 21:22); egy más nemzetből való, pogány király (császár) elfogadása, és az Isten által választott Király elvetése (5Mó 17:14, 15); végül pedig gyilkosság (2Mó 20:13).