Júdea római kormányzója Jézus földi szolgálatának idején (Lk 3:1). Miután Nagy Heródes fiát, Arkelauszt eltávolították Júdea etnarchai székéből, a császár tartományi kormányzókat nevezett ki a provincia fölé, és Pilátus feltehetően az ötödik ilyen kormányzó volt. Tiberius i. sz. 26-ban nevezte ki, és tíz évig volt hatalmon.

Keveset lehet tudni Poncius Pilátus életéről. Történelmi szempontból csak az az életszakasza ismert, amikor júdeai kormányzó volt. Azt az egy ismert feliratot, mely tartalmazza a nevét, 1961-ben találták Cezáreában. A felirat „Tiberieum”-ra, egy olyan épületre is utal, melyet Pilátus Tiberius tiszteletére emelt.

A császár képviselőjeként a kormányzónak teljhatalma volt a tartomány felett. Kiszabhatott halálbüntetést, és azok szerint, akik úgy vélik, hogy a szanhedrin is hozhatott halálos ítéletet, ennek a zsidó bíróságnak meg kellett szereznie a kormányzó jóváhagyását ahhoz, hogy érvénybe lépjen az általuk kimondott ítélet. (Vö.: Mt 26:65, 66; Jn 18:31.) Mivel a római uralkodó székhelye Cezáreában volt (vö.: Cs 23:23, 24), a római csapatok derékhada ott állomásozott, egy kisebb csapat pedig Jeruzsálemben teljesített helyőrségi szolgálatot. De az volt a szokás, hogy az ünnepek (például a pászka) idején a kormányzó Jeruzsálemben tartózkodott, és segédcsapatok kísérték. Pilátussal ott volt a felesége Júdeában (Mt 27:19), ami azért volt lehetséges, mert korábban változtattak a római kormánypolitikán a veszélyes megbízást teljesítő kormányzókat illetően.

Pilátus kormányzósága nem volt békés időszak. Josephus zsidó történetíró szerint Pilátus már az elején elrontotta a zsidó alattvalóihoz fűződő viszonyát. Római katonákat küldött Jeruzsálembe éjnek idején a császár képmását  ábrázoló hadijelvényekkel. Ezzel a lépésével nagyon megsértette a zsidókat; küldöttség ment Cezáreába tiltakozni a hadijelvények ellen, és hogy azok eltávolítását követelje. Ötnapos tárgyalás után Pilátus rá akarván ijeszteni a kérelmezőkre, azzal fenyegetett, hogy kivégezteti őket a katonáival, de mivel hajthatatlanok voltak, kénytelen volt engedni a kérésüknek (A zsidók története. XVIII. könyv, 3. fej., 1.).

Philón, az i. sz. első századi zsidó író, aki az egyiptomi Alexandriában tevékenykedett, beszámol Pilátusnak egy hasonló intézkedéséről, mely tiltakozást váltott ki. Ezúttal aranypajzsokról volt szó, melyekre Pilátus és Tiberius neve volt felírva, és amelyeket Pilátus a jeruzsálemi szálláshelyén tartott. A zsidók a római császárhoz folyamodtak, mire Pilátus parancsot kapott, hogy vigye a pajzsokat Cezáreába (Alexandriai Philón jelentése a Gaius Caligulánál járt küldöttségről. Máriabesnyő – Gödöllő, 2010, Attraktor, XXXVIII. fej.).

Josephus egy másik zavargást is feljegyez. Pilátus a jeruzsálemi templom kincstárából fedezte egy vízvezeték építésének költségeit, hogy kb. 40 km-es távolságból juttasson vizet Jeruzsálembe. Óriási tömegek lázongtak ez ellen, amikor Pilátus a városba látogatott. A kormányzó álruhás katonákat küldött, hogy vegyüljenek el a tömegben, és a megadott jelre támadjanak rá a népre. A zsidók közül sokan megsérültek, és néhányan meg is haltak (A zsidók története. XVIII. könyv, 3. fej., 2.; A zsidó háború. II. könyv, IX. fej., 4. bek.). Az építkezést minden bizonnyal befejezték. Ez utóbbi konfliktust gyakran azonosítják azzal az alkalommal, amikor Pilátus ’a galileaiak vérét az ő áldozataikkal elegyítette’, amiről a Lukács 13:1 ír. Ebből a megfogalmazásból úgy tűnik, hogy a templom területén gyilkolták meg ezeket a galileaiakat. Lehetetlen megmondani, hogy ez az esemény ugyanaz-e, mint a Josephus által leírt incidens, vagy egy másik, de mivel a galileaiak Heródes Antipasznak, Galilea területi uralkodójának az alattvalói voltak, ez a mészárlás is hozzájárulhatott a Pilátus és Heródes közötti ellenségeskedéshez, mely csak Jézus tárgyalásakor szűnt meg (Lk 23:6–12).

Jézus tárgyalása: I. sz. 33. niszán 14-ének hajnalán Jézust a zsidó vezetők Pilátushoz vitték. Mivel ők nem voltak hajlandók belépni a nem zsidó uralkodó palotájába, Pilátus kiment hozzájuk, és megkérdezte, hogy mivel vádolják Jézust. A vádak így szóltak: Jézus felforgató tevékenységet folytat, az adók befizetésének megtagadására bujtogat, és királynak mondja magát, vagyis a császár riválisaként lép fel. Pilátus azt mondta a vádlóknak, hogy vigyék Jézust, és ítélkezzenek fölötte maguk, mire ők azt felelték, hogy nekik nem szabad senkit kivégezniük. Pilátus ekkor bevitte Jézust a palotába, és kikérdezte a vádak felől (KÉP: 2. köt. 741. o.). A vádlókhoz visszatérve Pilátus kijelentette, hogy semmi rosszat nem talált a vádlottban. A vádaskodás tovább folytatódott, és amikor Pilátus megtudta, hogy Jézus galileai, elküldte Heródes Antipaszhoz. Heródest felbosszantotta, hogy Jézus nem tett előtte semmilyen jelt, ezért durván bánt vele, kigúnyolta, majd visszaküldte Pilátushoz.

A zsidó vezetők és a nép megint egybegyűlt, és Pilátus újabb kísérletet tett arra, hogy elkerülje egy ártatlan ember halálra ítélését, ezért megkérdezte a tömeget, hogy akarják-e, hogy szabadon engedje Jézust, mivelhogy szokás volt minden pászkán elengedni egy rabot. A sokaság a vallási vezetők felbujtására azt harsogta, hogy inkább Barabást engedje szabadon, aki rabló, gyilkos és zendülő volt. Pilátus ugyan többször is próbálkozott a vádlott felmentésével, de csak azt érte el, hogy egyre jobban kiabálták, hogy feszítsék oszlopra Jézust. Pilátus félt, hogy zendülés tör ki, és le akarta csendesíteni a tömeget, ezért teljesítette a kívánságukat, de megmosta a kezét, mintha így megszabadulna a vérbűntől. Valamivel ez előtt a felesége üzent neki, hogy  nyugtalanító álma volt erről ’az igazságos emberről’ (Mt 27:19).

Pilátus most megostoroztatta Jézust, a katonák pedig töviskoronát tettek a fejére, és királyi palástot adtak rá. A kormányzó ismét kiment a sokaság elé, újból elmondta, hogy semmi rosszat sem talált Jézusban, és eléjük állította Jézust a palástban, töviskoronával a fején. „Íme, az ember!” – mondta, mire a nép vezetői újfent Jézus oszlopra feszítését követelték, és most először hozták fel ellene az istenkáromlás vádját. Amikor azt mondták, hogy Jézus Isten fiává tette magát, Pilátus még nyugtalanabb lett, és bevitte Jézust, hogy tovább kérdezgesse. Még egyszer megpróbálta szabadon engedni, de Jézus zsidó ellenfelei figyelmeztették, hogy az a vád érheti, hogy szembeszegül a császárral. Pilátus ennek hallatán elővezette Jézust, és most már leült a bírói székbe. „Íme, a királyotok!” – szólt, ők azonban megint csak az oszlopra feszítését követelték, és kijelentették: „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk.” Akkor Pilátus átadta nekik, hogy feszítsék oszlopra (Mt 27:1–31; Mk 15:1–15; Lk 23:1–25; Jn 18:28–40; 19:1–16).

Zsidó írók, köztük Philón, hajthatatlan, makacs emberként jellemzik Pilátust (Alexandriai Philón jelentése a Gaius Caligulánál járt küldöttségről. Máriabesnyő – Gödöllő, 2010, Attraktor, XXXVIII. fej.). Ám lehet, hogy éppen a zsidók megmozdulásai indították arra a kormányzót, hogy szigorúan lépjen fel velük szemben. Mindenesetre az evangéliumok meglehetősen pontos képet adnak ennek az embernek a jelleméről. Egy római uralkodóra jellemzően intézte el az ügyeket; beszéde tömör és egyenes volt. Kifelé a cinikus ember kételkedését mutatta – például amikor megkérdezte, hogy mi az igazság –, de közben félelem (vsz. babonás félelem) vett erőt rajta, mikor megtudta, hogy olyan valakivel van dolga, aki Isten fiának mondja magát. Noha nyilvánvalóan nem volt az a leereszkedő típus, a politikusok tisztességtelensége nála is megmutatkozott. Elsősorban a saját pozíciójával törődött, azzal, hogy mit mondanának a feljebbvalói, ha további forrongásokról hallanának az ő tartományából, és nem mert túl kegyesnek látszani azokhoz, akiket zendüléssel vádoltak. Pilátus tudta, hogy Jézus ártatlan, és hogy a vádlóit az irigység vezérli. Mégis engedett a tömeg nyomásának, és inkább átadott nekik egy ártatlan áldozatot, hogy megöljék, mintsem hogy kockáztassa a saját politikai karrierjét.

Minthogy Pilátus is ’a felsőbb hatalmakhoz’ tartozott, Isten engedélyével gyakorolta a hatalmát (Ró 13:1). Viselte a felelősséget a döntéséért, és azt vízzel nem lehetett lemosni. A felesége álma Istentől eredhetett, ahogyan aznap a földrengés, a szokatlan sötétség és a függöny széthasadása is (Mt 27:19, 45, 51–54; Lk 23:44, 45). Az álomnak rá kellett volna döbbentenie Pilátust, hogy ez nem mindennapi tárgyalás, és nem mindennapi vádlott áll előtte. Mégis, ahogy Jézus mondta, annak, aki átadta őt Pilátusnak, „nagyobb bűne” volt (Jn 19:10, 11). Júdást, aki eredetileg elárulta Jézust, ’a pusztulás fiának’ nevezték (Jn 17:12). Azok a farizeusok, akik bűnrészesek voltak a Jézus megölésére szőtt tervben, ’gyehennára valóknak’ mondattak (Mt 23:15, 33; vö.: Jn 8:37–44). És különösképpen a főpap, a szanhedrin feje volt felelős Isten előtt, amiért átadta a Fiát ennek a nem zsidó uralkodónak, hogy ítélje halálra (Mt 26:63–66). Pilátusnak nem volt akkora bűne, mint nekik, de így is rendkívül elítélendő, amit tett.

Pilátus ellenszenve ennek a bűncselekménynek a támogatói iránt nyilvánvalóan megmutatkozott abban, hogy olyan feliratot helyeztetett az oszlopra feszített Jézus feje fölé, amellyel ’a zsidók királyaként’ azonosította őt, és abban is, hogy kurtán visszautasította a javaslatot, hogy változtasson a feliraton. Ezt mondta: „Amit megírtam, megírtam” (Jn 19:19–22). Amikor az Arimateából való József elkérte a holttestet, Pilátus előbb a római tisztviselő alaposságával meggyőződött róla, hogy Jézus meghalt, s csak utána teljesítette a kérést (Mk 15:43–45). A papi elöljárók és a farizeusok azon aggodalmaskodtak, hogy esetleg ellophatják a holttestet, mire Pilátus tömören ennyit mondott: „Van őrségetek. Menjetek, biztosítsátok, ahogy tudjátok” (Mt 27:62–65).

Elmozdítása és halála: Josephus beszámol róla, hogy Pilátust azért mozdították el később a hivatalából, mert a szamáriaiak bepanaszolták a közvetlen felettesénél, Vitelliusnál, Szíria kormányzójánál. Pilátus ugyanis rengeteg szamáriait lemészárolt, akiket egy csaló rávett, hogy gyűljenek össze a Gerizim-hegyen, hátha megtalálják azokat a szent kincseket, melyeket állítólag Mózes rejtett el ott. Vitellius Rómába rendelte Pilátust, hogy jelenjen meg Tiberius előtt, és Marcellust nevezte ki helyette. Pilátus még útban volt Rómába, amikor Tiberius i. sz. 37-ben meghalt (A zsidók története. XVIII. könyv, 4. fej., 1–2.). A történelem nem szolgál megbízható felvilágosítással Pilátus tárgyalásának végkimeneteléről. Euszebiosz, a harmadik század végén és a negyedik század elején élt történetíró azt állítja, hogy Tiberius utódjának, Gaiusnak (Caligula) az uralma alatt Pilátus kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni (Egyháztörténet. II. könyv, 7., 1.).