Leginkább az eredeti héber és görög szavak jelentéséből derül ki, hogy a Biblia szerint mit foglal magában a „prédikálás”. A görög ké·rüszʹszó kifejezést általában úgy adják vissza, hogy „prédikál”, és alapvetően azt jelenti, hogy ’hírnökként hirdet valamit, hírnökként szolgál, (győztesként) hirdet valamit’. Az ehhez kapcsolódó kéʹrüx főnév jelentése pedig az, hogy ’hírnök, nyilvános hírvivő, követ, kikiáltó (aki közzéteszi a bejelentéseket, rendet tart a gyűléseken, stb.)’. Egy másik, ehhez kapcsolódó főnév a kéʹrüg·ma, amelynek a jelentése a következő: ’az [a hír], amit a hírnök kikiált, bejelentés, (játékokon aratott győzelem) hírüladása, rendelkezés, idézés’ (H. Liddell és R. Scott: A Greek-English Lexicon. H. Jones [átd.]; Oxford, 1968, 949. o.). Tehát a ké·rüszʹszó kifejezés nem azt a gondolatot foglalja magában, hogy valaki beszédet tart a tanítványok szűk csoportjának, hanem hogy nyíltan, a nyilvánosság előtt jelent be valamit. Ezt jól mutatja, hogy a Szentírás megemlít „egy erős angyalt, aki harsány hangon [ezt] hirdette [ké·rüszʹszon·ta]: »Ki méltó rá, hogy felnyissa a tekercset, és feltörje a pecsétjeit?«” (Je 5:2; vö. még: Mt 10:27).

Az eu·an·ge·liʹzo·mai szó jelentése az, hogy ’hirdeti a jó hírt’ (Mt 11:5). Az ehhez kapcsolódó szavak a di·an·gelʹló, ’mindenfelé hirdet; bejelent’ (Lk 9:60; Cs 21:26; Ró 9:17), illetve a ka·tan·gelʹló, ’hirdet, beszél valamiről, ismertté tesz’ (Cs 13:5; Ró 1:8; 1Ko 11:26; Kol 1:28). A legfőbb különbség a ké·rüszʹszó és az eu·an·ge·liʹzo·mai szavak között az, hogy az előbbi a hirdetés módját emeli ki, vagyis hogy valaki nyilvánosan, felhatalmazva kihirdet valamit, míg az utóbbi inkább a tartalmat emeli ki, vagyis hogy valaki az eu·an·geʹli·ont, az evangéliumot, azaz a jó hírt hirdeti, viszi el másokhoz.

A ké·rüszʹszó kifejezés többé-kevésbé azt jelenti, mint amit a héber bá·szárʹ szó, melynek a jelentése: ’hírvivői feladatot lát el; hírül ad; hirdet’ (1Sá 4:17; 2Sá 1:20; 1Kr 16:23). Azonban a héber szó nem emeli ki annyira azt, hogy valakit hivatalosan bíznak meg azzal, hogy hirdessen valamit.

Héber Iratok: Noé volt az első olyan személy, akit a Biblia ’prédikálónak’ nevez (2Pt 2:5), bár feltehetően már ezt megelőzően az is prédikálás volt, amikor Énók prófétált (Júd 14, 15). Az özönvíz előtt az igazságosság prédikálása valószínűleg azt jelentette, hogy Noé megbánásra szólította fel az embereket, és figyelmeztette őket a közelgő pusztulásra, ahogyan arra Jézus szavaiból következtethetünk, melyek szerint az emberek „semmit nem vettek észre” (Mt 24:38, 39). Tehát az a hirdetőmunka, melyre Isten hatalmazta fel Noét, elsődlegesen nem egy fajta jó hír hirdetését jelentette.

 Az özönvíz után sok férfi, köztük Ábrahám is, prófétaként szolgált, és ők elmondták másoknak, amit Isten kinyilatkoztatott nekik (Zs 105:9, 13–15). Ám azt megelőzően, hogy Izrael letelepedett az Ígéret földjén, nem volt szokás, hogy Isten szolgái nyilvánosan prédikáljanak. Isten a patriarchákat nem bízta meg azzal, hogy a hírnökeiként szolgáljanak. Viszont amikor királyok uralkodtak Izraelben, Istennek már voltak szószólói, a próféták, akik hirdették a rendeleteit, ítéleteit és a felszólításait nyilvános helyeken (Ézs 58:1; Jr 26:2). A Bibliában a kéʹrüg·ma szó szerepel, amikor Jónás prédikálásáról van szó, és az az üzenet, melyet Jónás hirdetett Ninivében, valóban jól érzékelteti, hogy mit foglal magában ez a szó. (Vö.: Jón 3:1–4; Mt 12:41.) A próféták szolgálata azonban jóval több mindent foglalt magában, ők nem csupán hírnökök vagy prédikálók voltak, hanem némely esetben ők maguk bíztak meg másokat azzal, hogy a szószólóik legyenek (2Ki 5:10; 9:1–3; Jr 36:4–6). Voltak olyan üzeneteik és látomásaik, melyeket leírtak, de szóban nem hirdettek ki (Jr 29:1, 30, 31; 30:1, 2; Dá 7–12.); sokszor csak egy zártkörű csoportnak mondták el ezeket. Emellett előfordult, hogy jelképek segítségével eljátszották az üzeneteiket. (Lásd: PRÓFÉCIA; PRÓFÉTA.)

Isten szolgái intéseket, figyelmeztetéseket és ítéleteket hirdettek ki, valamint győzelmekről, szabadulásról vagy áldásokról szóló jó hírt, illetve Jehova Istent dicsérték (1Kr 16:23; Ézs 41:27; 52:7; ezekben a bibliaversekben a héber bá·szárʹ szó szerepel). Volt, hogy asszonyok hirdették ki vagy foglalták énekbe egy megnyert csatának vagy az érkező segítségnek a hírét (Zs 68:11; Ézs 40:9; vö.: 1Sá 18:6, 7).

A Héber Iratok írt arról a prédikálómunkáról is, melyet Krisztus Jézus és a keresztény gyülekezet fog végezni. Jézus idézte az Ézsaiás 61:1, 2-t, mely versek megjövendölték, hogy Isten bízta meg és hatalmazta fel őt arra, hogy prédikáljon (Lk 4:16–21). A Zsoltárok 40:9 beteljesedéseként Jézus ’hirdette az igazságosság jó hírét [a bá·szárʹ egyik alakja] a nagy gyülekezetben’ (az ezt megelőző verseket Pál apostol Jézusra alkalmazta a Héb 10:5–10-ben). Pál apostol idézte az Ézsaiás 52:7-et (mely egy hírvivőről szól, aki arról ad hírt, hogy Sion kiszabadul a fogságból), és összekapcsolta azzal a nyilvános prédikálómunkával, melyet a keresztények végeznek (Ró 10:11–15).

Keresztény Görög Iratok: Keresztelő János leginkább a pusztában tartózkodott, mindamellett prédikáló és nyilvános hírvivő is volt, aki hirdette a Messiásnak és Isten Királyságának az elközeledtét azoknak a zsidóknak, akik elmentek hozzá, és megbánásra szólította fel őket (Mt 3:1–3, 11, 12; Mk 1:1–4; Lk 3:7–9). Ugyanakkor János próféta, tanító (voltak tanítványai), evangéliumhirdető (Lk 1:76, 77; 3:18; 11:1; Jn 1:35), ’Isten képviselője’ és tanúja is volt (Jn 1:6, 7).

Jézus nem maradt Júdea pusztájában, miután 40 napon át böjtölt ott, és nem is élt visszavonultan, mint egy szerzetes. Tisztában volt vele, hogy az Istentől kapott megbízatása magában foglalja a prédikálómunkát is, és ezt végezte is a szolgálata során, méghozzá nyilvánosan, városokban és falvakban, a templomnál, a zsinagógákban, piactereken, utcákon, sőt, még tanyákon is (Mk 1:39; 6:56; Lk 8:1; 13:26; Jn 18:20). Jánoshoz hasonlóan ő sem csak prédikált. A tanítói munkájára még nagyobb hangsúlyt fektetett, mint a prédikálásra. A tanítás (di·daʹszkó) abban különbözik a prédikálástól, hogy a tanító nem csupán egy üzenetet hirdet, hanem oktat, magyaráz, érvel, és bizonyítékokat hoz fel. Vagyis az a munka, melyet Jézus tanítványai az Uruk halála előtt és után is végeztek, egyaránt magában foglalta a prédikálást és a tanítást (Mt 4:23; 11:1; 28:18–20).

Jézus erről prédikált: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága” (Mt 4:17). Egy hírnökhöz hasonlóan figyelmeztette a hallgatóit arra, hogy mit tesz a szuverén Isten, és felhívta a figyelmüket arra is, hogy elérkezett az ideje annak, hogy állást foglaljanak (Mk 1:14, 15). Ézsaiás jövendölésével összhangban nem csupán jó hírt és vigaszt hirdetett a szelídeknek, a megtört szívűeknek és a gyászolóknak, illetve szabadulást a foglyoknak, hanem „Istenünk bosszújának napját” is (Ézs 61:2). Bátran kihirdette az elöljáróknak és a népnek Isten szándékát, a határozatait és az ítéleteit, valamint azt, hogy Isten milyen megbízatásokat adott egyeseknek.

Jézus halálát követően: Jézus halála után, és különösen i. sz. 33 pünkösdjét követően, Jézus tanítványai folytatták a prédikálómunkát, először a zsidóknak prédikáltak, aztán végül az összes nemzetnek. Mivel szent szellemmel voltak felkenve, felismerték, és többször el is mondták a hallgatóiknak, hogy ők is Isten által megbízott hírnökök (Cs 2:14–18; 10:40–42; 13:47; 14:3; vö.: Ró 10:15), akárcsak Jézus, aki korábban többször hangsúlyozta, hogy ’Isten küldte el őt’ (Lk 9:48; Jn 5:36, 37; 6:38; 8:18, 26, 42), illetve Isten ’adott neki parancsolatot, hogy mit mondjon, és mit beszéljen’ (Jn 12:49). Ezért amikor a tanítványokat arra szólították fel, hogy hagyjanak fel a prédikálással, ők ezt felelték: „Hogy igazságos-e az Isten szemében inkább rátok hallgatni, semmint az Istenre, ítéljétek meg  magatok. Ám ami minket illet, nem hagyhatunk fel azzal, hogy beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk.” „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” (Cs 4:19, 20; 5:29, 32, 42). A prédikálás szerves részét alkotta az imádatnak, ez által dicsérték Istent, és nyerhettek megmentést (Ró 10:9, 10; 1Ko 9:16; Héb 13:15; vö.: Lk 12:8). Ezért az összes tanítványnak részt kell vennie benne, férfiaknak és nőknek egyaránt, egészen „a világrendszer befejezéséig” (Mt 28:18–20; Lk 24:46–49; Cs 2:17; vö.: Cs 18:26; 21:9; Ró 16:3).

Azok a keresztények, akik az akkori időkben prédikáltak, világi mércével mérve nem voltak magasan képzett emberek. A szanhedrin felismerte, hogy Péter és János apostol „iskolázatlan és egyszerű emberek” (Cs 4:13). Jézusról pedig ezt olvashatjuk: „A zsidók ezért elcsodálkoztak, ezt mondva: »Hogyhogy ismeri ez az írásokat, mikor nem is folytatott iskolai tanulmányokat?«” (Jn 7:15). Néhány történetíró ugyanezt figyelte meg. „Kelszosz, az első keresztényellenes író gúnyolódva beszél arról, hogy egyszerű munkások, lábbeli készítők, földművesek, a legtudatlanabb és a legműveletlenebb emberek prédikálják buzgón az evangéliumot” (August Neander: Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche. 1842, 1. köt. 120. o.). Pál a következőképpen magyarázta el ezt a helyzetet: „Mert látjátok a tőle való elhívásotokat, testvérek, hogy nem sok olyan hívatott el, aki test szerint bölcs, nem sok hatalmas, nem sok előkelő származású; hanem a világ bolondjait választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcs embereket” (1Ko 1:26, 27).

Bár a keresztények nem tettek szert magas szintű végzettségre világi iskolákban, egyáltalán nem voltak képzetlenek. Jézus nagyon sokat tanította a 12 apostolát, mielőtt elküldte őket prédikálni (Mt 10.). Nemcsak elméleti tudást adott át nekik, hanem meg is mutatta, hogyan kell prédikálni (Lk 8:1).

A keresztények Krisztus halála után is „az Isten királyságát” prédikálták (Cs 20:25; 28:31), ám az üzenetük kibővült. Isten szándékának ’szent titka’ feltárult Krisztus által; az áldozati halála az igaz hit fontos részévé vált (1Ko 15:12–14); mindazoknak, akik szerették volna elnyerni Isten helyeslését, és szerettek volna életet nyerni, meg kellett tudniuk és el kellett ismerniük, hogy Jézus felmagasztaltatott, Isten felkent Királya és Bírája lett, és alá kellett vetniük magukat neki (2Ko 4:5). Ezért a tanítványokról gyakran írja azt a Szentírás, hogy ’Krisztus Jézust prédikálták’ (Cs 8:5; 9:20; 19:13; 1Ko 1:23). Ha megvizsgáljuk az üzenetüket, akkor egyértelmű lesz, hogy „prédikálni a Krisztust” nem azt jelentette, hogy azt sugallták volna a hallgatóknak, nincs összefüggés Jézus és Isten Királysága, illetve Isten szándéka között. Sokkal inkább azt jelentette, hogy arról beszélnek, mit tett Jehova Isten a Fiáért és a Fia által, és hogyan teljesedik Isten szándéka, illetve fog teljesedni a jövőben Jézus által (2Ko 1:19–21). Ez a prédikálómunka Isten dicséretére és dicsőségére vált „Jézus Krisztus által” (Ró 16:25–27).

Nem pusztán kötelességtudatból végezték a prédikálómunkát, és a hírnöki feladatuk nem csupán abból állt, hogy előírásszerűen átadták az üzenetüket. Őszinte hitből és abból a vágyukból fakadt, hogy dicsőséget szerezzenek Istennek, és azzal a reménnyel végezték, hogy mások is megmentésben részesülnek (Ró 10:9–14; 1Ko 9:27; 2Ko 4:13). Ezért készek voltak elviselni, hogy a világ szemében bölcs emberek bolondoknak tartsák őket, illetve, hogy a zsidók mint eretnekeket üldözzék őket (1Ko 1:21–24; Ga 5:11). Ugyanakkor a prédikálásuk során igyekeztek meggyőzően érvelni, hogy segítsenek a hallgatóiknak, hogy tudjanak hinni, és a hitükkel összhangban cselekedni (Cs 17:2; 28:23; 1Ko 15:11). Pál azt írja magáról, hogy kinevezték „prédikálónak, apostolnak és tanítónak” (2Ti 1:11). A keresztények nem kaptak fizetést a prédikálótevékenységükért, mivel Isten önátadott szolgáiként önként végezték, nem sajnálva rá az idejüket és az energiájukat (1Te 2:9).

Mivel azok, akik tanítványokká váltak, egyben a Szó prédikálói is lettek, ezért a jó hír nagyon gyorsan terjedt, és mire Pál megírta a kolosszéiaknak a levelét (kb. i. sz. 60–61, vagyis kb. 27 évvel Krisztus halála után), már kijelenthette, hogy a jó hírt ’az ég alatt levő egész teremtésben prédikálták’ (Kol 1:23). Tehát Krisztusnak az a próféciája, mely szerint a jó hírt ’minden nemzetnek prédikálni fogják’, először ekkor teljesedett, vagyis mielőtt i. sz. 70-ben lerombolták volna Jeruzsálemet és a templomát (Mt 24:14; Mk 13:10; TÉRKÉP: 2. köt. 744. o.). Jézus szavai szerint, valamint a Jelenések könyve szerint, melyet Jeruzsálem pusztulása után írtak, ennek a próféciának van egy nagyobb beteljesedése is. Ez akkor kezdődik el, amikor Krisztus királyként uralkodni kezd, és a Királyság ellenségeinek a megsemmisítéséig fog tartani. Ésszerű, hogy ez alatt az idő alatt legyen elvégezve ez a hatalmas hirdetőmunka (Je 12:7–12, 17; 14:6, 7; 19:5, 6; 22:17).

Mire számíthatnak a keresztények a prédikálásuk során? Pál azt tapasztalta, hogy „némelyek hinni kezdtek a mondottaknak, mások pedig nem hittek” (Cs 28:24). Az embereknek reagálniuk  kell valamilyen módon arra az Isten Szaván alapuló üzenetre, melyet az igaz keresztények prédikálnak. Ez egy lelkesítő, erőteljes üzenet, és ami a legfontosabb, olyan kérdéseket foglal magában, amelyekben az embereknek muszáj állást foglalniuk. Néhányan minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy leállítsák a Királyságról szóló üzenet hirdetését (Cs 13:50; 18:5, 6). Mások egy ideig figyelnek az üzenetre, de aztán különböző okok miatt elmennek a hátrahagyott dolgokhoz (Jn 6:65, 66). Megint mások elfogadják a jó hírt, és összhangban cselekednek azzal (Cs 17:11; Lk 8:15).

„Házról házra”: Jézus elment az emberekhez a Királyságról szóló üzenettel, nyilvánosan és az otthonaikban is tanította őket (Mt 5:1; 9:10, 28, 35). Amikor elküldte az első tanítványait, hogy prédikáljanak, ezt az utasítást adta nekik: „Amely városba vagy faluba csak bementek, járjatok utána, ki méltó abban” (Mt 10:7, 11–14). Ez ésszerű módon azt is magában foglalta, hogy felkeresték az embereket az otthonaikban. A „méltó” személyek bizonyára elfogadták az üzenetüket, és szállást is biztosítottak a tanítványoknak (Lk 9:1–6).

Később Jézus „kijelölt hetven másikat, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helyre, ahová ő maga is menni készült”. Ezeknek a tanítványoknak nem csupán nyilvános helyeken kellett prédikálniuk, hanem el kellett menniük az emberek házaihoz is. Jézus ezt az utasítást adta nekik: „Amely házba bementek, ott először ezt mondjátok: »Béke legyen e háznak!«” (Lk 10:1–7).

Az i. sz. 33 pünkösdjét követő időkben Jézus tanítványai továbbra is elvitték a jó hírt az emberek otthonaiba. Bár megparancsolták a tanítványoknak, hogy „ne beszéljenek többé Jézus nevében”, az ihletett beszámoló szerint „a templomban és házról házra mindennap szakadatlanul folytatták a tanítást és a jó hír hirdetését a Krisztusról, vagyis Jézusról” (Cs 5:40–42; vö.: Kár., ÚRB). A „házról házra” kifejezés a görög kat’ oiʹkon szó fordítása. Ez a szó betű szerint azt jelenti, hogy ’ház szerint’. A görög ka·taʹ előtag nem csupán határozós szerkezetet jelöl (otthon), hanem arra utal, hogy a tanítványok az egyik háztól a másikhoz mentek („házról házra”). (Lásd: Rbi8, lábj.) Ez a módszer, vagyis hogy otthon keresték fel az embereket, rendkívül eredményes volt. „A tanítványok száma igencsak sokasodott Jeruzsálemben” (Cs 6:7; vö.: Cs 4:16, 17; 5:28).

Pál apostol ezt mondta az efézusi véneknek: „az első naptól fogva, amelyen Ázsia tartományba léptem. . . nem tartottam vissza magam attól, hogy elmondjak nektek mindent abból, ami hasznos, és attól sem, hogy nyilvánosan és házról házra tanítsalak benneteket, hanem alaposan tanúskodtam zsidóknak is, görögöknek is az Isten iránti megbánásról és a Jézusban, a mi Urunkban való hitről” (Cs 20:18–21; vö.: Kár., ÚRB, ÚEF, Kecsk., KNB, Bud.). Pál itt arról beszél, hogy erőfeszítéseket tett, hogy prédikáljon ezeknek a férfiaknak, akik akkor még nem voltak hívők, és hallaniuk kellett „az Isten iránti megbánásról és a Jézusban, a mi Urunkban való hitről”. Pál már az ázsiai misszionáriusi szolgálatától kezdődően „házról házra” kereste a szellemi beállítottságú személyeket. Ha talált ilyeneket, akkor kétségtelenül visszament az otthonaikba, hogy tovább tanítsa őket, és később is visszatért, amikor már hívők lettek, hogy erősítse őket a hitben. Dr. A. T. Robertson a Word Pictures in the New Testament c. művében a következő megjegyzést fűzi a Cselekedetek 20:20-hoz: „Házanként (házak szerint). Érdemes megjegyezni, hogy ő, aki a legkiválóbb prédikáló volt, házról házra prédikált, és nem csupán udvariassági látogatásokat tett” (1930, III. köt. 349–350. o.).

Prédikálás a gyülekezeten belül: A legtöbb, prédikálással kapcsolatos feljegyzés a Keresztény Görög Iratokban azt mutatja be, hogy a keresztények hogyan hirdették a jó hírt a kívülállóknak. Ám Pál arra buzdította Timóteuszt, hogy ’prédikálja a szót, a sürgősség érzetével legyen ezen a kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is’. Tehát ez azt jelentette, hogy felvigyázóként a gyülekezeten belül kellett prédikálnia (2Ti 4:2). Pálnak a Timóteuszhoz írt levele egy úgynevezett pasztorális levél, vagyis egy olyan személynek írta, aki pásztori munkát végzett a keresztény gyülekezetben, és a levélben felvigyázói szolgálatra vonatkozó tanácsokkal látta el. Közvetlenül azelőtt, hogy Pál ’a szó prédikálására’ ösztönözte Timóteuszt, arra figyelmeztette, hogy a hitehagyás már gyökeret eresztett a gyülekezetben, és később nagyobb méreteket fog ölteni (2Ti 2:16–19; 3:1–7). Miután Pál buzdította Timóteuszt, hogy a prédikálás során ragaszkodjon a ’szóhoz’, és ne térjen el attól, azt írta neki, hogy ez a munka sürgős, mert „lesz időszak, amikor az egészséges tanítást nem fogják elviselni”, hanem olyan tanítókat fognak keresni, akik a saját kívánságaikkal összhangban fognak tanítani, és így „az igazságtól elfordítják fülüket”. Vagyis Pál itt nem kívülállókról beszél, hanem olyanokról, akik a gyülekezethez tartoznak (2Ti 4:3, 4). Timóteusznak tehát meg kellett őriznie a szellemi egyensúlyát, és továbbra is bátran hirdetnie kellett a testvéreinek Isten Szavát (nem pedig valamilyen emberi filozófiát  vagy haszontalan elméleteket), még akkor is, ha ezzel nehézségeket okozott magának, és rossz szemmel néztek rá a gyülekezetben a helytelenül gondolkodók. (Vö.: 1Ti 6:3–5, 20, 21; 2Ti 1:6–8, 13; 2:1–3, 14, 15, 23–26; 3:14–17; 4:5.) Timóteusz azzal, hogy így tett, megakadályozta a hitehagyás terjedését, és mentes volt a vérbűntől, akárcsak Pál (Cs 20:25–32).

Miről prédikált Jézus „a börtönben levő szellemeknek”?

Az 1Péter 3:19, 20-ban az apostol leírja, hogy Jézus szellemi életre támadt fel, majd ezt mondja: „Ebben az állapotban el is ment, és prédikált a börtönben levő szellemeknek, akik engedetlenek voltak egykor, amikor az Isten türelme várt Noé napjaiban, míg készült a bárka”. A Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words c. mű ezt mondja ezzel kapcsolatban: „Az 1Péter 3:19 feltételezhetően nem jó hírre utal (nincs bizonyíték arra, hogy ez a Noé által hirdetett jó hír lett volna, és arra sem, hogy az özönvíz előtt élt emberek szellemei „börtönben” lennének), hanem arra utal, hogy Krisztus a feltámadása után kihirdette a győzelmét a bukott angyaloknak” (1981, 3. köt. 201. o.). Ahogyan arról már szó volt, a ké·rüszʹszó kifejezés nem csupán jó, hanem rossz dolgok hirdetésére is utalhat, mint abban az esetben is, amikor Jónás Ninive eljövendő pusztulását hirdette. A Szentírás börtönbe vetett szellemekről csak akkor tesz említést, amikor azokról az angyalokról ír, akiket Noé napjai után Isten a „sűrű sötétség vermeinek [adott] át” (2Pt 2:4, 5), és akiket „örök bilincsekben, sűrű sötétségben [tart] fenn a nagy nap ítéletére” (Júd 6). Vagyis a feltámasztott Jézus csakis ítéletüzenetet prédikálhatott ezeknek az igazságtalan angyaloknak. Figyelemre méltó, hogy abban a látomásban, melyet János kapott Krisztus Jézustól az i. sz. I. század vége felé, és melyet a Jelenések könyvében jegyzett fel, sok szó esik Sátánról, az Ördögről, a démonairól, és a végső pusztulásukról, ezért ez is egy fajta ítéletüzenet prédikálásának tekinthető (Je 12–20.). Péter múlt időben fogalmazott („prédikált”), ami azt mutatja, hogy első levelének a megírása előtt került sor erre a prédikálásra.