A pusztának fordított héber kifejezés (midh·bárʹ) általában gyéren lakott vidékre, meg nem művelt földre utal (Jr 2:2). Lehetnek ott legelők (Zs 65:12; Jr 23:10; 2Mó 3:1), víztárolók (2Kr 26:10), házak, sőt még városok is (1Ki 2:34; Jzs 15:61, 62; Ézs 42:11). Noha a midh·bárʹ szó sok esetben egyszerűen bozótos, füves sztyeppéket jelöl, utalhat olyan víztelen vidékekre is, amelyek igazából sivatagoknak nevezhetők. Más héber kifejezések, amelyek konkrétabban jelölik ez utóbbi területeket, gyakran költői párhuzamban állnak a midh·bárʹ szóval (Zs 78:40; Jr 50:12).

A jesí·mónʹ szó kietlen helyet vagy sivatagot jelent (Zs 68:7; Ézs 43:19, 20). Ez nyilván erőteljesebb szó, mint a midh·bárʹ, kopárabb területre utal, példa erre a következő kifejezés: „kietlen, üvöltő sivatagban [jesí·mónʹ]” (5Mó 32:10). Határozott névelővel konkrét pusztákra utal (4Mó 21:20; 1Sá 23:19, 24; lásd: JESIMON).

Az ʽará·váʹ száraz és terméketlen földet jelöl, olyat, amilyen Jerikóból nézve a Jordán túloldalán volt (4Mó 22:1). Az ilyen kietlen síkságok amiatt jöhettek létre, hogy pusztították az erdőket, és nem igyekeztek megőrizni és gondozni a faállományt, vagy amiatt, hogy hosszan tartó volt a szárazság. Mindezek hatására a termékeny föld terméketlen pusztasággá vált (Ézs 33:9; Jr 51:43). Határozott névelővel ez a héber szó az Ígéret földjének egy konkrét részét jelöli. (Lásd: ARABA; ARABA VÖLGYE.) Egy másik szó, a cí·jáʹ, bármilyen ’víztelen tájékot’ jelöl, és a Szentírás az előzőekben említett szavakkal állítja párhuzamba (Zs 107:35; Ézs 35:1).

Bár a Biblia találóan nevez „sivatag”-nak néhány vidéket, de még ezek is ritkán voltak homokosak, nem úgy, mint a Szahara egyes részei, ahol vándordűnék találhatók. Általában ezeken a vidékeken viszonylag kevés volt a fa. Sivatagos vagy félsivatagos síkságok, sziklás fennsíkok vagy magas hegyektől és kopár csúcsoktól körülölelt, pusztán hagyott, víztelen völgyek voltak ezek (Jób 30:3–7; Jr 17:6; Ez 19:13).

Miután Izrael nemzete kivonult Egyiptomból, Isten a Vörös-tengernél lévő pusztába vitte őket, ami miatt a fáraó azt hitte, hogy az izraeliták eltévedtek (2Mó 13:18–20; 14:1–3). A Vörös-tenger túloldalán – a 40 év még fennmaradó részében – Izrael egyik pusztából a másikba vándorolt. Ezek között volt például a Súr pusztája, Szin pusztája, a Sínai-puszta, Párán pusztája és Cin pusztája (2Mó 15:22; 16:1; 19:1; 4Mó 10:12; 20:1). Olykor oázisoknál táboroztak le, így például Élimben, ahol 12 forrás és 70 pálmafa volt (2Mó 15:27), és Kádesben (4Mó 13:26; 5Mó 2:14; TÉRKÉP: 1. köt. 541. o.).

Maga az Ígéret földje az úgynevezett termékeny félhold részeként egy ujjhoz hasonló, jól megművelt földsávot képezett, amelyet egyik oldalról a Földközi-tenger határolt, két oldalról pedig hatalmas puszták, K-ről a Szír-sivatag, D-ről pedig a Sínai-félsziget (2Mó 23:31). Az Ígéret földjének határain belül voltak kisebb puszták, például az, amelyik Dótánnál volt, Jezréel völgyétől nem messze D-re, ahol Józsefet a bátyjai beledobták egy vizesverembe (1Mó 37:17, 22); Júda pusztája, és ennek néhány része a Zif, Máon és Én-Gedi nevű városok körül – Saul elől menekülve Dávid ezekben a pusztákban bujdosott – (Bí 1:16; 1Sá 23:14, 24; 24:1); valamint a Jordán k. oldalán fekvő puszták, amelyek beleolvadtak a Szír-sivatagba (4Mó 21:13; 5Mó 1:1; 4:43). Annak az árokrendszernek a nagy része,  amelyben a Jordán folyik (ma el-Górnak nevezik), alapvetően sivatagos.

Bár a Bibliában említett puszták közül napjainkban sok teljesen kopár, de bizonyítékok vannak arra, hogy némelyikük nem mindig volt az. Denis Baly a The Geography of the Bible (1957, 91. o.) c. művében azt mondja, hogy „a bibliai idők óta a növényvilág gyökeres változásokon mehetett keresztül”. Az eredeti ökológiai egyensúlynak köszönhetően a talaj, az éghajlat és a növényzet stabil környezetet alkotott, amelyben jelentéktelen volt a talajerózió, ám ez az egyensúly felborult azzal, hogy elpusztították az erdőket, és sosem telepítették azokat újra. Mivel már nem volt árnyék, és a gyökerek nem fogták meg a talajt, ezért a perzselő nyári hőség és a heves téli esőzés tönkretette azt. A földet a nap perzselte, a szél fújta, a szélsőséges hőingadozás cserepessé tette, az eső pedig elmosta. A régészeti kutatások azt mutatják, hogy sok olyan területen, amely mára már teljesen kopár, egykor „legelők voltak, síkságok, és olyan oázisok, ahol a forrásoknak, az időszakos esőzéseknek és annak köszönhetően, hogy takarékoskodtak a vízzel, falvak épülhettek, és fontos karavánutak jöhettek létre” (IDB. 1. köt. 828. o.). Számos ilyen pusztát mind a mai napig zöldellő pázsit borít tavasszal, bár ezeket a pusztákat a nyár végére a hőség és az aszály felperzseli.

A pusztai vándorlás körülményei: Jóllehet igen valószínű, hogy az ókorban néhány pusztában jobbak voltak a körülmények, mint napjainkban, Mózes mégis elmondhatta, hogy amikor Izrael a Sínai-félszigeten vándorolt, ’a nagy és félelmetes pusztán ment át, hol mérges kígyók és skorpiók voltak, ahol víztelen, szomjazó volt a föld’ (5Mó 1:19; 8:15; KÉPEK: 1. köt. 542). ’A láz földje’ volt ez (Hó 13:5), sötét árnyékkal borított, gödrös föld (Jr 2:6). A kopárabb pusztákban vagy egyáltalán nem laktak (Jób 38:26), vagy csak sátorlakók telepedtek le és nomádok vándoroltak (1Kr 5:9, 10; Jr 3:2). Tüskebokrok, tövisbokrok (1Mó 21:14, 15; 2Mó 3:1, 2; Bí 8:7) és tüskés lótuszfák nőttek, valamint megszokott látvány volt az ilyen tájékon a szúrós akáciafák sűrűje is (2Mó 25:10; Jób 40:21, 22).

A kitaposott ösvényeken (Jr 12:12) járó, megfáradt utazók talán a rekettyebokor vesszői (1Ki 19:4, 5), a búskomor kinézetű, alacsony növésű boróka alatt (Jr 48:6), vagy az apró, örökzöld levéllel borított, tollszerű lombozatú, göcsörtös törzsű tamariszkuszfa tövében kerestek árnyékot (1Mó 21:33). A magasban, a felhőtlen égbolton sasok és más ragadozó madarak köröztek (5Mó 32:10, 11), szarvasviperák meg nyílkígyók siklottak tova a sziklák között és a bokrok alján, homoki gyíkok futkostak és nagy varánuszok cammogtak vaskos lábaikon (3Mó 11:30; Zs 140:3; Ézs 34:15). Kőszáli kecskék tűntek fel a kőszirteken (1Sá 24:2), vadszamarak, zebrák, tevék és struccok kutattak élelem után a gyér növényzet között, sőt pelikánt és sült is lehetett látni arrafelé (Jób 24:5; 39:5, 6; Jr 2:24; Si 4:3; So 2:13, 14). Éjjelente a sakálok és a farkasok üvöltését baglyok huhogása és lappantyúk pirregése kísérte, ami hozzájárult a vadon hangulatához és az elszigeteltség érzéséhez (Ézs 34:11–15; Jr 5:6). Ha valaki a pusztában aludt, általában nem érezte magát biztonságban. (Vö.: Ez 34:25.)

Az elszórt oázisokat nem számítva, a Sínai-félsziget jobbára homokos, kavicsos és sziklás. Az a növényzet, amely a vádikban nő, gyér. Az ókorban több eső eshetett ezen a félszigeten, éppen ezért növény is több lehetett. Az izraeliták azonban, akik feltehetően három millióan voltak, nem maradtak volna életben ezen a kopár vidéken Isten gondviselése nélkül. Ahogy Mózes mondta nekik Moáb síkságán: „Vigyázz, meg ne feledkezz Jehováról, a te Istenedről. . ., aki kihozott Egyiptom földjéről, a rabszolgák házából; aki átvitt a nagy és félelmetes pusztán, hol mérges kígyók és skorpiók vannak, ahol víztelen, szomjazó a föld, aki vizet fakasztott neked a kemény kősziklából, aki mannával táplált a pusztában, amit nem ismertek atyáid, hogy alázatosságra neveljen, próbára tegyen, és jót tegyen veled azután” (5Mó 8:11–16).

A Görög Iratokban: A görög eʹré·mosz szó nagyjából a héber midh·bárʹ szó megfelelője (Lk 15:4). Ez a szó azt a pusztát jelöli, ahol Keresztelő János prédikált (Mt 3:1), és azokat az elhagyatott helyeket, ahova egy démontól megszállott férfi űzetett (Lk 8:27–29). Jézus, miután megkeresztelkedett, egy pusztában böjtölt, és ott kísértette meg őt Sátán (Mt 4:1; vö.: 3Mó 16:20–22). A szolgálata idején Jézus olykor a pusztába vonult vissza, hogy imádkozzon (Lk 5:16). A tanítványait pedig arról biztosította, hogy királyi hatalomban való jelenléte nemcsak valamilyen elhagyatott pusztában nyilvánul majd meg, hanem mindenütt (Mt 24:26). A pusztának még akkor is megvoltak a maga veszélyei, amikor Pál apostol misszionáriusként utazott (2Ko 11:26; vö.: Cs 21:38).

Jelképes értelem: Egyebek mellett a Palesztina k. és dk. oldalán húzódó puszták felől is fújt erős, forró szél, amelyet ma sirokkónak neveznek egy arab szó alapján (sarqijje), amelynek a jelentése: ’keleti szél’. Ez a sivatag felől érkező szél rendkívül tikkasztó, felveszi a levegő teljes vízgőztartalmát, és gyakran finom, sárgás port hord magával (Jr 4:11). A sirokkó főleg tavasszal  és ősszel csap le, és a tavasszal érkező igencsak pusztító hatással van a növényzetre és a terményekre (Ez 17:10). Jehova azt jövendölte Efraimról – vagyis arról a törzsről, amely Izrael hitehagyott északi királyságát jelképezte –, hogy még ha „virulna is. . ., keleti szél jön. . . Pusztából jön fel, és kiszárítja kútját, elapasztja forrását. Az rabolja el kincsét, mindenféle kívánatos javait.” Ez a pusztából feljövő, pusztító keleti szél azt jelképezte, hogy Asszíria K felől fog Izraelre támadni, és kifosztja az izraelitákat, majd fogságba viszi őket (Hó 13:12–16).

Mivel a pusztákat gyéren lakják, nem művelik, és nem fordítanak rájuk figyelmet, ezért gyakran azt szemléltették velük, hogy milyen pusztító hatása van az ellenség támadásának. Júda hűtlensége miatt Babilon seregei Júda ’szent városait pusztává tették. Siont pusztává tették, Jeruzsálemet elhagyatott pusztasággá’ (Ézs 64:10). Júda gyümölcsösei, megművelt szántóföldjei pedig mind olyanokká váltak, akár a puszta (Jr 4:26; 9:10–12). Júda fejedelmei, akik az erdő fenséges cédrusaihoz voltak hasonlók, ki lettek döntve (Jr 22:6, 7; vö.: Ez 17:1–4, 12, 13). De ugyanilyen tapasztalatokat kellett átélniük büntetésképpen az ellenséges nemzeteknek is, például Babilonnak, Egyiptomnak, Edomnak és más nemzeteknek, mivel gyűlölték Isten Királyság-elrendezését, és ellene álltak. A Szentírás kimondottan Babilonról írta, hogy ’víztelen pusztává és kietlen síksággá’ kell válnia, vagyis lakatlanná, olyan hellyé, amelyet pusztán hagynak és elfelednek (Jr 50:12–16; Jóe 3:19; So 2:9, 10).

Ezzel szemben a Biblia azt írta Júda helyreállításáról, amely a 70 éves száműzetés után következett be, hogy olyan lesz, mintha a puszta Édenhez hasonló kertté válna, ahol bőven termő gyümölcsösök és termékeny szántóföldek vannak, amelyeket patakok és folyók öntöznek, és ahol nádasok, lombos fák, viruló virágok vannak, s mindettől olyanná válik a föld, mintha örvendezne (Ézs 35:1, 2; 51:3).

Egyének: Mivel a Biblia hasonló gondolatokat fogalmaz meg egyénekkel kapcsolatban is, ez azt mutatja, hogy az ilyen próféciák főleg szellemi értelemben teljesednek, nem fizikai értelemben. Ezért van az, hogy aki emberben bízik, és nem Jehovában, az egy kietlen síkságon álló, magányos fához hasonló, melynek reménye sincs arra, hogy jobbá váljon a sorsa. Ellenben aki bízik Jehovában, az olyan, mint „a víz mellé ültetett fa”, amely gyümölcsöt terem, dúsan zöldell és biztonságban van (Jr 17:5–8). Ezekből az ellentétekből is képet alkothatunk arról, hogy milyenek voltak a puszták.

„A tenger pusztája”: Néhány szövegmagyarázó úgy véli, hogy az Ézsaiás 21:1-ben szereplő „tenger pusztája [midh·bárʹ]” kifejezéssel az ókori Babilónia d. részére utaltak. Amikor az Eufrátesz és a Tigris évente kiáradt, ez a terület „a tenger pusztája” lett.

A Jelenések könyvében: A Jelenések könyve a „puszta” szót kettős értelemben használja. Egyrészt magányra és menedékre utal abban az esetben, amikor a jelképes asszony, aki világra hoz egy királyi sarjat, egy fiúgyermeket, félrevonul, és menekül a támadói elől (Je 12:6, 14). Másrészt vadállatok lakhelyeként jelenik meg, amikor a „Nagy Babilon” nevű jelképes asszony a hétfejű vadállaton lovagol (Je 17:3–6, 12–14).