Jehova Isten elrendelte, hogy Izrael nemzete helyezzen szent tilalom alá egyes dolgokat, személyeket vagy akár egész városokat. Ez azt jelentette, hogy ezeket nem lehetett hétköznapi célra  felhasználni. Koehler és Baumgartner a héber chéʹrem szót úgy határozza meg, mint ami „egy örökre odaszentelt (pusztulásra szánt v. szent célra elkülönített) dolog vagy személy”, a chá·ramʹ ige műveltető alakját pedig úgy definiálja, hogy „tilalom alá helyez (kiközösít egy társadalomból, pusztulásra szán)” (KBL. 334. o.). Bizonyos értelemben tehát az örökre odaszentelt dolgok „tabunak” számítottak az izraeliták között. A héber szóval rokon arab szónak mind a mai napig hasonló az értelme. Az arab muszlimok számára Mekka és Medina szent terület, ezért haramnak tekintik őket. Egy sejk harímja pedig már a kezdetek kezdetétől fogva tiltott terület volt mindenkinek, kivéve a hárem urát vagy eunuchjait.

A Bibliában először a Törvény szövegében olvashatunk a szent tilalomról abban az értelemben, hogy pusztulásra kellett valamit elkülöníteni. A 2Mózes 22:20-ban ez áll: „Aki Jehován kívül bármilyen más istennek áldozik, azt pusztulásra kell adni [a chá·ramʹ egyik alakja].” Ez a rendelet az izraelitákra ugyanúgy vonatkozott, mint a többi nemzetre, ami jól látható abból is, hogy amikor Sittimben bálványokat imádtak az izraeliták, úgy 24 000 embernek meg kellett halnia közülük (4Mó 25:1–9). Ha valaki megtartott magának egy pusztulásra szánt dolgot, ő maga is pusztulásra szánt lett. Ezért figyelmeztette Isten a népét Kánaán bálványaira utalva a következő szavakkal: „Ne vigyél utálatosságot [képmást] a házadba, hogy pusztulásra szánttá [chéʹrem] ne válj, mint az. Iszonyodjál tőle, és utálva utáld, mert pusztulásra van az szánva” (5Mó 7:25, 26).

A szent tilalom nem mindig azt jelentette, hogy valami pusztulásra volt szánva. Örökre oda lehetett szentelni Jehovának tárgyakat, állatokat, de még szántóföldeket is, és így szentté váltak, azaz vagy a papok használták azokat, vagy a templomi szolgálatot segítették. Viszont ha egy személy került szent tilalom alá, akkor mindenképpen meg kellett halnia. Egyetlen örökre odaszentelt dolgot sem lehetett megváltani. Ez volt a legszembetűnőbb különbség egy örökre odaszentelt és egy odaszentelt dolog között (3Mó 27:21, 28, 29; vö.: 3Mó 27:19, 27, 30, 31; 4Mó 18:14; Jzs 6:18, 19, 24; Ezs 10:8). (Az odaszenteltségről bővebben az ODASZENTELTSÉG szócikkben olvashatunk.)

A kánaániták: A szent tilalom, vagyis hogy pusztulásra kellett szánni valamit vagy valakit, akkor került előtérbe, amikor Izrael kezdte meghódítani Kánaán földjét. Közvetlenül ezelőtt, amikor a Negebben a kánaáni Arád királya megtámadta Izraelt, Jehova jóváhagyta a fogadalmukat, hogy pusztulásra fogják adni Arád városait (4Mó 21:1–3). Ezt követően a Jordán k. részén fekvő Szihon és Óg királyságai lettek pusztulásra adva, mivel megtámadták az izraelitákat. A városaikban mindenkit megöltek az izraeliták, csak a háziállatokat és a többi zsákmányt hagyták meg (5Mó 2:31–35; 3:1–7). Moáb síkságán, mielőtt az izraeliták átkeltek a Jordánon, Jehova újra elmondta nekik, mennyire fontos, hogy az imádatuk tiszta maradjon, és hogy ne érje őket semmiféle romboló hatás. Jehova az Ígéret földjének hét nemzetére szent tilalmat szabott ki, és a bálványimádó lakosaikat pusztulásra kellett adni. Így az izraeliták lettek az ítélet-végrehajtói (5Mó 7:1–6, 16, 22–26). Csak azoknak a távoli városoknak ajánlhatták fel, hogy békét kötnek velük, melyek nem ezeké a nemzetekéi voltak. A Biblia ezt írja arról, hogy miért kellett kiirtani a pusztulásra szánt nemzeteket: „hogy meg ne tanítsanak titeket mindazoknak az utálatos dolgoknak a cselekvésére, melyeket ők cselekszenek isteneiknek, és nehogy vétkezzetek Jehova, a ti Istenetek ellen” (5Mó 20:10–18). Ha életben hagytak volna egyet is közülük, akkor a hamis imádatuk bizonyosan megfertőzte és beszennyezte volna őket. A saját életüket óvták az izraeliták azzal, hogy kiirtották ezeket a nemzeteket, de ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy így tiszta maradt Jehova Istennek, a legfőbb Úrnak az imádata. Ugyancsak ki kellett irtani minden hitehagyott családtagot, illetve amikor már elfoglalták az Ígéret földjét, és városokat alapítottak, akkor minden hitehagyott városnak a lakosait is (5Mó 13:6–17).

A Jordán ny. oldalán Jerikó városa volt az első, mely pusztulásra lett szánva. Semmit sem hagyhattak meg, csak a fémtárgyakat, hogy Jehova templomában használhassák azokat. Ráháb viszont a hitének köszönhetően életben maradt a családjával együtt. Bár Józsué határozottan figyelmeztette a népet, hogy ha megtartanak valamit maguknak, azzal az egész nemzetet pusztulásra ítélik, Ákán ennek ellenére vett magának a szent tilalom alatt álló tárgyakból. Ezzel ő maga is ’pusztulásra szánttá’ lett. A nép csak Ákán halála árán maradhatott életben (Jzs 6:17–19; 7:10–15, 24–26).

A gibeoniak: Ezt követően az izraeliták számos várost pusztulásra adtak (Jzs 8:26, 27; 10:28–42; 11:11, 12). Ezekről a városokról ezt olvassuk: „Egyetlen város sem kötött békét Izrael fiaival, csak a hivviták, akik Gibeonban laktak. A többit mind harccal foglalták el. Mert Jehova hagyta, hogy megmakacsolják szívüket, és háborút indítottak Izrael ellen, hogy így pusztulásra adja őket, és ne legyen számukra könyörület,  hanem kiirtsa őket, ahogy Jehova megparancsolta Mózesnek” (Jzs 11:19, 20).

Az asszírok kudarcot vallottak: Az asszír Szanhérib azzal kérkedett, hogy az ősatyái által pusztulásra adott nemzeteket nem tudták megmenteni az isteneik (2Kr 32:14). Jeruzsálemet azonban Asszíria hamis istenei nem tudták pusztulásra adni. Hiába fenyegetőzött Szanhérib, Jehova, az igaz Isten meghiúsította a szándékát. Ám idővel Júda nyakas és lázadó lett, Isten ezért pusztulásra szánta, vagyis megengedte Nabukodonozornak, hogy pusztasággá tegye (Jr 25:1–11; Ézs 43:28). Később pedig maga Babilon is el lett pusztítva, méghozzá a szó legteljesebb értelmében (Jr 50:21–27; 51:1–3; vö.: Je 18:2–8).

Egyéb előfordulási helyek: Miután Izrael letelepedett az Ígéret földjén, Benjámin törzse gonosz dolgokat művelt, és a többi törzs összefogott ellene. Jábes-Gileád lakosai viszont nem tartottak velük, és ezért pusztulásra lettek szánva (Bí 21:8–12). Jehova azt a parancsot adta Saul királynak, hogy pusztítsa el Amálek királyát, és mindent, ami az amálekiták területén van. Saul azonban nem tett teljesen eleget ennek a parancsnak, azt hozva fel ürügyként, hogy a meghagyott dolgokat Jehovának akarta feláldozni. Sámuel azt mondta neki, hogy „jobb az engedelmesség az áldozatnál”, és hogy a királyságát ezért másnak adják majd (1Sá 15:1–23). Aháb király ugyanezt a hibát követte el, amikor életben hagyta II. Ben-Hadád szír királyt (1Ki 20:42). A Szeir-hegy lakóit az ammoniták és a moábiták adták pusztulásra (2Kr 20:22, 23).

Sok próféciában megjelenik az a gondolat, hogy valami pusztulásra lett szánva. A Malakiás 4:5, 6-ban Isten megjövendölte: „elküldöm hozzátok Illést, a prófétát, mielőtt eljönne Jehova nagy és félelmetes napja. . . .hogy el ne jöjjek, és meg ne verjem a földet, és pusztulásra ne adjam.” (Vö.: Mt 24:21, 22.) A Dániel 11:44 szerint a jelképes „északi király” nagy haraggal előretör, „hogy sokakat megsemmisítsen, és pusztulásra adjon”. Jehováról azt olvashatjuk, hogy haragjában ’az összes nemzetet’ pusztulásra szánja (Ézs 34:2; vö.: Je 19:15–21). A győzedelmes „Sion leánya” a Biblia szerint tilalmi korlátozással „az egész föld igazi Urának” szenteli az ellenséges népek tisztességtelen hasznát és vagyonát (Mi 4:13). Az is meg lett jövendölve, hogy miután Jeruzsálem megszabadul minden ellenségétől, lakni fognak benne, és „nem fogják többé pusztulásra elkülöníteni” (Za 14:11; vö.: Je 22:3).

Ezek az írásszövegek mind alátámasztják az 5Mózes 7:9, 10-ben található ihletett kijelentés igaz voltát: „Jól tudod, hogy Jehova, a te Istened az igaz Isten, a hűséges Isten, aki megtartja szövetségét és szerető-kedvességét ezer nemzedékig azok iránt, akik szeretik őt, és megtartják parancsolatait, de szemtől szemben megfizet annak, aki gyűlöli őt, elpusztítva azt. Nem tétovázik azzal szemben, aki gyűlöli őt; szemtől szemben megfizet neki.” Isten Fia, aki váltságul adta az életét, ezt mondta: „Aki hitet gyakorol a Fiúban, annak örök élete van; aki nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3:36). A Máté 25:31–46-ban lejegyzett prófétai példázat említést tesz ’kecskékről’. Ők nyilván olyan személyek, akiken megmarad Isten haragja, átkozottak, és ezért örök pusztulásra adják őket.

A Septuaginta a héber chéʹrem szót többnyire a görög a·naʹthe·ma szóval adja vissza. (Lásd: ÁTOK; FOGADALOM.)