Valakinek az előítélettől és kivételezéstől mentes, elfogulatlan viselkedése, igazságos volta. Az ilyen személy nem engedi, hogy a pozíció, az ékesszólás, a gazdagság vagy a megvesztegetés, illetve az, hogy a szegények vagy valamilyen más hátrányos helyzetű emberek láttán elérzékenyül, úgy befolyásolja a döntéseiben vagy tetteiben, hogy azzal az adott személynek kedvezzen. Aki nem részrehajló, az igyekszik mindenkivel igazságosan,  a szükségleteinek megfelelően bánni, úgy, ahogy azt megérdemli (Pl 3:27).

A ’részrehajlóan bánik valakivel’ jelentésű héber ná·száʼʹ pá·nímʹ kifejezés betű szerint azt jelenti, hogy ’arcot felemel’ (3Mó 19:15). A keleti emberek úgy üdvözölték egymást, hogy alázatosan arccal a földig hajoltak. Az, akit üdvözöltek, annak jeléül, hogy értékeli és méltányolja az előtte meghajló embert, felemelte annak arcát. (Vö. az 1Mó 32:20-szal, ahol a „kedvesen fogad” kifejezéssel fordították azt a héber szókapcsolatot, melynek betű szerinti jelentése: ’arcot felemel’.) Ezt a kifejezést idővel becsmérlően kezdték használni, arra utalva vele, hogy valakit tisztességtelen szándékkal kedvező bánásmódban részesítenek. Hasonlóképpen használták a héber ná·kharʹ pá·nímʹ szókapcsolatot is (ford.: ’részrehajló’, de a betű szerinti  jel.: ’arcot megismer’) (5Mó 1:17; 16:19). A görög lam·baʹnó proʹszó·pon kifejezés (’részrehajlást tanúsít’; szó szerint: ’megkapja v. elfogadja valakinek az arcát’) a héber mintájára alakult ki (Lk 20:21; vö.: Int). E két szó összetételeit a következőképpen adták vissza: „részrehajlás”, ’kivételezés’ (Ró 2:11; Jk 2:1), ’kivételezik’ (Jk 2:9) és „részrehajló” (Cs 10:34). (Vö.: Int.)

Jehova nem részrehajló: Jehova azt mondja, hogy „senkivel sem bánik részrehajlóan, és nem engedi magát megvesztegetni” (5Mó 10:17; 2Kr 19:7). Amikor Isten elküldte Pétert, hogy hirdesse a jó hírt a körülmetéletlen nem zsidó Kornéliusznak, az apostol kijelentette: „Bizonyosan látom, hogy nem részrehajló az Isten, hanem minden nemzetben elfogadható előtte, aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” (Cs 10:34, 35; Ró 2:10, 11).

Jehovát mint Teremtőt és Legfőbb Urat nem lehet kérdőre vonni a döntéseiért és a tetteiért. Ő úgy bánhat a teremtményeivel, ahogyan azt jónak látja, és senkinek sem tartozik semmivel (Ró 9:20–24; 11:33–36; Jób 40:2). A szándékának megfelelően és az általa meghatározott időben foglalkozik az egyénekkel, a csoportokkal, sőt a nemzetekkel is (Cs 17:26, 31). Isten ennek ellenére nem részrehajló. Az embereket nem a külsejük vagy a vagyonuk alapján jutalmazza meg, hanem az egyéniségük és a tetteik alapján (1Sá 16:7; Zs 62:12; Pl 24:12). A Fiára, Jézus Krisztusra is igaz, hogy nem részrehajló (Mt 16:27).

Nem volt részrehajló Izraellel: Némelyek úgy gondolják, hogy Jehova részrehajló volt, amikor az ókorban Izraelt mint népét felhasználta és a kegyében részesítette. Ám ha őszintén megvizsgáljuk, hogyan bánt Izraellel, megtudhatjuk, hogy ez a vád nem állja meg a helyét. Jehova nem azért választotta ki Izraelt, és nem azért foglalkozott vele, mert az nagy és népes volt, hanem azért, mert Ő szeretettel és értékeléssel tekintett arra a hitre és lojalitásra, melyet Ábrahám, a barátja és Izrael ősatyja mutatott ki (Jk 2:23). Ezenkívül hosszútűrő is volt velük, mert a nevét adta nekik (5Mó 7:7–11; Ez 36:22; 5Mó 29:13; Zs 105:8–10). Amíg Izrael engedelmeskedett, olyan áldásoknak örvendhetett, amelyeknek a környező nemzetek, melyek nem a Törvény szerint éltek, nem. Amikor viszont az izraeliták engedetlenek voltak, Isten ugyan türelmes és irgalmas volt velük, de azért megbüntette őket. Ezenkívül, bár kegyelt helyzetben voltak, nagyobb felelősség volt rajtuk Isten előtt, hiszen Isten nevét viselték, és a Törvény hatálya alatt voltak, mely átkot hozott azokra, akik megszegték. Ezt olvashatjuk: „Átkozott, aki nem alkalmazza e törvény szavait, és nem aszerint cselekszik” (5Mó 27:26). Mivel a zsidók megszegték a Törvényt, ez alá az átok alá kerültek, és így már nem csak a bűnös Ádám leszármazottaiként voltak ítélet alatt (Ró 5:12). Ahhoz tehát, hogy a zsidók meg legyenek váltva ebből a siralmas helyzetből, Krisztusnak nemcsak hogy meg kellett halnia, de ráadásul kínoszlopon kellett meghalnia, ahogyan azt Pál apostol is levezette érvekkel a Galácia 3:10–13-ban.

Isten tehát nem volt részrehajló Izraellel. Azért foglalkozott vele, hogy idővel az összes nemzet áldásban részesülhessen (Ga 3:14). Isten ezáltal valójában azt mozdította elő, hogy a kellő időben minden emberrel jót tegyen, bármilyen nemzethez tartozzon is. Ezzel összhangban az apostol megjegyzi: „csak a zsidók Istene ő? Nem a nemzetekből valóké is? De igen, a nemzetekből valóké is, ha valóban e g y az Isten, aki igazságossá fog nyilvánítani körülmetélteket a hit eredményeként, és körülmetéletleneket a hitük által” (Ró 3:29, 30). Továbbá az ókori zsidó közösségben a más nemzetekből valók elnyerhették Isten kegyét és áldását, ha Jehovát, Izrael Istenét imádták, és ha megtartották a törvényét, ahogyan azt a gibeoniak, a nétineusok ( jel.: ’odaadottak’) és sok jövevény is tette (Jzs 9:3, 27; 1Ki 8:41–43; Ezs 8:20; 4Mó 9:14).

Noha Jehova türelmes és irgalmas volt az izraelitákkal – hiszen újra meg újra visszafogadta őket, amikor megbánták a bűneiket –, végül mégis elvetette őket mint a nevét viselő népet (Lk 13:35; Ró 11:20–22). Jól ráillenek erre a helyzetre az apostol szavai: „mindenkinek a cselekedetei szerint fog fizetni: . . . düh és harag lesz, nyomorúság és szorult helyzet, minden ember lelkére, aki azt cselekszi, ami ártalmas, zsidóéra először, és görögére is; ám dicsőség, tisztesség és béke mindenkinek, aki a jót cselekszi, zsidónak  először, és görögnek is. Mert nincs részrehajlás az Istennél” (Ró 2:6–11).

Leszögezhetjük hát, hogy ha felszínesen, szűklátókörűen nézzük azt, hogy Isten hogyan bánt Izraellel, akkor úgy tűnhet, hogy Isten részrehajló volt, ám ha alaposabban, széles látókörű gondolkodásmóddal vizsgáljuk meg ezt a témát, rájövünk, hogy ámulatot kelt Isten részrehajlástól mentes viselkedése és az igazságossága, mely tulajdonságai minden képzeletet felülmúlnak. Mily nagyszerű az, ahogyan Isten elrendezte a dolgokat, hogy az egész emberiségnek lehetősége legyen elnyerni a kegyét és az életet! (Ézs 55:8–11; Ró 11:33).

Nem volt részrehajló Dáviddal: Ahogy Jehova megmondta Mózesnek, Ő olyan Isten, aki semmiképpen sem ment fel senkit a helytelenségért járó büntetés alól (2Mó 34:6, 7; Kol 3:25). Ebben még szeretett szolgájával, Dáviddal sem tett kivételt, akivel szövetséget kötött a királyságra. Isten szigorúan megbüntette Dávidot a bűneiért. Miután Dávid bűnt követett el Isten ellen a Betsabéval és annak férjével, Uriással kapcsolatos ügyben, Jehova ezt mondta neki: „Íme, saját házadból támasztok bajt ellened; szemed előtt veszem el feleségeidet, és odaadom őket embertársadnak, és ő feleségeiddel hál e Napnak szeme láttára. Te titokban cselekedtél, de én egész Izrael előtt, és a Nap színe előtt teszem ezt” (2Sá 12:11, 12).

A Biblia feltárja, hogy Dávidnak csakugyan rengeteg szenvedést okozott a családja (2Sá 13–18.; 1Ki 1.). Jóllehet Isten nem vette el Dávid életét – a vele kötött Királyság-szövetségre való tekintettel (2Sá 7:11–16) –, ám Dávid iszonyú fájdalmakat élt át. Istennek egy korábban élt szolgája, Elihu ezt mondta: „Egy van, aki nem részrehajló a fejedelmekkel” (Jób 34:19). Jézus Krisztus eljövendő áldozata alapján azonban Isten megbocsáthatott a bűnbánó Dávidnak, és közben nem csorbult a saját igazságossága és a jogosság (Ró 3:25, 26). A Fia áldozata révén Istennek igazságos és részrehajlástól mentes alapja van arra, hogy meg nem történtté tegye Uriás és mások halálát, hogy így végül senki se szenvedjen igazságtalanul (Cs 17:31).

Tanács a bíráknak: Jehova határozott tanácsot adott Izrael bíráinak a részrehajlással kapcsolatban. A bírák ezt a szigorú parancsot kapták: „Ne legyetek részrehajlóak az ítéletben” (5Mó 1:17; 16:19; Pl 18:5; 24:23). Nem bánhattak részrehajlóan a szegénnyel csak azért, mert az szegény, vagy mert elérzékenyültek, vagy mert előítélettel viseltettek a jómódúval szemben. De a gazdaggal sem kivételezhettek a vagyona miatt, tehát nem járhattak a kedvében, hogy talán így valamilyen előnyre és megvesztegetési ajándékra tegyenek szert, illetve a gazdag személy hatalma és befolyása miatti félelmükben sem tehettek ilyet (3Mó 19:15). Isten végül elvetette Izrael hűtlen lévita papjait, mert megszegték a törvényét, és mert – ahogyan arra egyértelműen rá is mutatott – az ország bíráiként részrehajlóak voltak (Ma 2:8, 9).

A keresztény gyülekezetben: A keresztény gyülekezetben törvény, hogy a tagjai nem lehetnek részrehajlóak. A kivételezés bűn (Jk 2:9). Akik vétkesek abban, hogy valakivel kivételeznek, azok „gonosz döntéseket hozó bírákká” válnak (Jk 2:1–4). Az ilyeneknek nincs felülről való bölcsességük, melyre az jellemző, hogy nem tesz különbséget részrehajlóan (Jk 3:17). Akik felelősségteljes állást töltenek be a gyülekezetben, azokra szintén vonatkozik az a komoly kötelezettség, amelyet Pál apostol bízott Timóteuszra, egy felvigyázóra: „Ünnepélyesen meghagyom neked az Isten és Krisztus Jézus és a választott angyalok előtt, hogy tartsd meg ezeket a dolgokat előítélet nélkül, és semmit se tégy elfogultságból.” Ez a tanács különösen akkor alkalmazandó, amikor a gyülekezetben bírói meghallgatásra kerül sor (1Ti 5:19–21).

’Egyéniségek csodálása haszonlesésből’: A legszigorúbb ítéletben részesülhetnek azok, akik megsértik azt az alapelvet, hogy nem szabad részrehajlónak lenni. Jézus féltestvére, Júdás olyanokról ír, akik „zúgolódók, olyanok, akik panaszkodnak sorsuk miatt, a maguk kívánságai szerint járnak, és szájuk fellengzős dolgokat szól, miközben egyéniségeket csodálnak haszonlesésből” (Júd 16). Az ilyenek „szakadásokat okoznak; állatias emberek, akiknek nincsen szellemiségük” (Júd 19). Ezek a személyek a fellengzős szavaikkal, és azzal, hogy egyéniségeket csodálnak, befolyásolhatnak másokat; olyanok ők, mint azok, akikről Pál így ír: „ravaszul beférkőznek a háznépekbe, és foglyaikká tesznek bűnökkel megterhelt, különféle kívánságoktól vezetett, gyönge asszonyokat” (2Ti 3:6). Az ilyen emberekre pusztulás vár (Júd 12, 13).

Milyen értelemben ’méltattassanak kétszeres tiszteletre’ a vének? Tekintettel a fent említettekre, a keresztény gyülekezet tagjai milyen értelemben ’méltassák kétszeres tiszteletre’ azokat a véneket, akik jól szolgálnak elöljáróként, kiváltképp, „akik keményen dolgoznak a beszédben és a tanításban”? (1Ti 5:17). Ez a tisztelet nem e férfiak egyéniségének vagy képességeinek szól, hanem annak, hogy szorgalmasak, és keményen dolgoznak a rájuk bízott pluszfelelősségek ellátásában. Isten elrendezéseit és kinevezéseit tiszteletben kell tartani. Ezekkel a  férfiakkal kiváltképp együtt kell működnünk és támogatnunk kell őket, hogy el legyenek végezve az Isten gyülekezetével kapcsolatos feladatok (Héb 13:7, 17). Jézus féltestvére, Jakab rávilágít, hogy azoknak, akik a gyülekezetben tanítanak, komoly felelősségük van Isten előtt, hiszen ők súlyosabb ítéletet fognak kapni (Jk 3:1). Ennélfogva ezek a férfiak megérdemlik, hogy meghallgassuk őket, engedelmeskedjünk nekik, és tiszteljük őket. A feleségeknek hasonló okokból kell tisztelniük a férjüket, és megbecsüléssel lenni irántuk: Isten a férjekre bízta a háznépükről való gondoskodás felelősségét, és Isten fogja megítélni őket aszerint, hogy hogyan látják el ezt a feladatukat (Ef 5:21–24, 33). Az nem részrehajlás, ha tiszteljük azokat az embereket, akik Isten elrendezésében felelősségteljes tisztségeket töltenek be.

Tiszteljük az uralkodókat: A keresztények arra is utasítást kapnak, hogy tiszteljék az emberi kormányzatok uralkodóit. Ezeket az embereket nem a tulajdonságaik miatt tiszteljük – hiszen némelyikük talán korrupt –, és nem is azért, mert a pozíciójuknál fogva megkülönböztetett bánásmódban részesíthetnek minket. A keresztények azért tisztelik az uralkodókat, mert Isten ezt parancsolja, és azért is, mert tisztelik azt a felelősségteljes pozíciót, amelyet a hivataluknál fogva betöltenek. Az apostol ezt mondja: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom, csak Istentől; a létező hatalmak Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában. Aki tehát ellenszegül a hatalomnak, az Isten elrendezésével száll szembe” (Ró 13:1, 2). Ezeknek az embereknek Isten előtt kell felelniük, ha visszaélnek a hatalmukkal. A keresztények az adott hivatalt megillető tiszteletet és megbecsülést a hivatalt betöltő személynek adják meg, összhangban a következő szabállyal: „Adjátok meg mindenkinek, ami megilleti, aki az adót kívánja meg, annak az adót, aki az illetéket, annak az illetéket, aki a félelmet, annak a félelmet, aki a tiszteletet, annak a tiszteletet” (Ró 13:7). Nem nevezhető részrehajlásnak az, ha a keresztények ilyen módon nagyobb tiszteletet adnak ezeknek a személyeknek, mint az átlagembereknek.