Egykor egy kisváros Latiumban, majd az ókori, bibliai idők legnagyobb világhatalmának a kormányzati székhelye; ma Olaszország fővárosa. Róma a Tiberis (Tevere) folyón a szárazföld belseje felé kb. 25 km-re, a folyó mindkét partján fekszik, az 1130 km hosszú Appennini-félszigetnek úgy a felénél, a ny. oldalon.

Hogy pontosan mikor és ki alapította, az a legendák és a mitológia homályába merült. A hagyomány szerint i. e. 753-ban egy bizonyos Romulus, az első királyuk alapította, csakhogy sírok és más bizonyítékok arra utalnak, hogy már jóval korábban is lakták.

Az első ismert települések a Tiberis k. partján lévő hét dombra épültek. A hagyomány szerint a legrégibb település a Palatinus dombon volt. A másik hat domb a Palatinus körül (É-ról indulva az óramutató járásával megegyező irányban): a Quirinalis, Viminalis, Esquilinus, Caelius, Aventinus és a Capitolium. Az idők folyamán a dombok közötti völgyekből a mocsarat lecsapolták, és ezeken az értékes területeken lakóhelyek, fórumok és cirkuszok épültek. Amint azt id. Pliniustól megtudhatjuk, i. sz. 73-ban a várost körülvevő fal mintegy 21 km hosszú volt. Idővel ehhez a területhez hozzácsatolták a Tiberis ny. partján lévő dombokat és völgyeket is, köztük azt a több mint 40 ha nagyságú területet is, melyet ma a Vatikán foglal el. A Néró idejében bekövetkezett nagy tűz előtt óvatos becslések szerint a város lakossága jóval meghaladta az egymilliót.

Róma politikai arculata: Az évszázadok folyamán Róma sokféle politikai uralommal kísérletezett. Ezek némelyikét más nemzetektől vette át, másokat saját maga talált ki. H. G. Wells a Pocket History of the World c. könyvében megjegyzi: „Ez az új hatalom, a Római Birodalom, amely a Kr. e. II. és I. században emelkedett fel, hogy uralja a nyugati világot, több szempontból más volt, mint bármelyik nagy birodalom, amely mindaddig uralkodott a civilizált világban” (1943, 149. o.). Róma politikai arculata folyton változott, amint különféle típusú uralkodási formákat vezettek be, majd vetettek el. Ilyenek voltak például a patriarchális fejedelmek szövetségei, a királyságok, olyan kormányzatok, amelyek néhány nemesi család kezében összpontosultak, diktatórikus hatalmak és a köztársasági uralmak különböző formái, melyekben a szenátoroknak, konzuloknak és triumvirátusoknak (három személy szövetkezése) adományozott hatalom váltakozott, és amelyekkel együtt jártak a tipikus pártviszályok az osztályok és a csoportok között. A birodalom késői éveiben császárok egész sora volt hatalmon. Ahogyan az általában megfigyelhető az emberi uralmaknál, úgy Róma politikai történelmén is foltot ejtett a gyűlölet, a féltékenység, az ármánykodás és a gyilkosság, számos összeesküvés és ellencsel, melyeket belső súrlódások és más nemzetekkel vívott háborúk váltottak ki.

Róma fokozatosan kerítette hatalmába a világot. Először az Appennini-félsziget egész területét vonta befolyása alá, végül pedig a Földközi-tenger vidékét, és azon túli területeket is. A város neve idővel gyakorlatilag egyenértékű lett a birodalom nevével.

A nemzetközi ügyeket tekintve Róma a császárok idején érte el dicsősége tetőfokát. Közülük az első Julius Caesar volt, akit i. e. 46-ban 10 évre választottak diktátornak, de i. e. 44-ben összeesküvők meggyilkoltak. Egy bizonyos időszak után, amikor is egy triumvirátus próbálta kézben tartani a hatalmat, Octavianus végül a Római Birodalom egyedüli ura lett (i. e. 31 – i. sz. 14). I. e. 27-ben sikerült császárrá válnia, és „Augustus”-nak kiáltatta ki magát. Az ő uralma idején született meg Jézus i. e. 2-ben (Lk 2:1–7). Augustus utódja, Tiberius (i. sz. 14–37) Jézus szolgálata idején uralkodott (Lk 3:1, 2, 21–23). Utána következett Caligula (Gaius) (i. sz. 37–41) és Claudius (i. sz. 41–54). Ez utóbbi adta ki azt a rendeletet, mely által a zsidók ki lettek űzve Rómából (Cs 18:1, 2). Majd ezután Néró uralma jött (i. sz. 54–68), és ő volt az, akihez Pál fellebbezett (Cs 25:11, 12, 21; KÉPEK: 2. köt. 534. o.).

Néró után a római császárok sorrendben a következők voltak (az I. században): Galba (i. sz. 68–69); Otho és Vitellius (i. sz. 69); Vespasianus (i. sz. 69–79), akinek az uralma idején elpusztult Jeruzsálem; Titus (i. sz. 79–81), aki korábban a Jeruzsálem elleni sikeres támadást vezette; Domitianus (i. sz. 81–96), a hagyomány szerint az ő uralma alatt száműzték Jánost a büntetőszigetre, Pátmoszra; Nerva (i. sz. 96–98); és Traianus (i. sz. 98–117). A birodalom Traianus idején volt a legnagyobb, mivel a határai addigra minden irányban messzire kiterjedtek – a Rajnáig és az Északi-tengerig, a Dunáig, az Eufráteszig, a Nílus vízeséseiig (kataraktáiig), a nagy kiterjedésű Szaharáig és Ny-on az Atlanti-óceánig (TÉRKÉP: 2. köt. 533. o.).

A Római Birodalom hanyatlása idején Nagy Konstantin volt a császár (i. sz. 306–337). A hatalom megszerzése után áthelyezte a fővárost Büzantionba (Konstantinápolyba). A következő  évszázadban, i. sz. 476-ban a birodalom összeomlott, és a germán vezér, Odoaker lett az első „barbár” királya.

Életkörülmények Rómában: Augustus idején a városi kormányzat közigazgatása 14 kerületre lett osztva, és mindegyik kerület irányítására évente sorsvetés által választottak egy magisztrátust. Hét tűzoltóbrigádot szerveztek, melyeket vigileknek neveztek, és mindegyik két kerületért felelt. Közvetlenül a város ék. határán kívül egy kb. 10 000 fős különleges haderő állomásozott, melyet császári testőrség vagy Pretoriánus Gárda néven ismerünk, és amely a császárt védelmezte. Ezenkívül volt még három „városi cohors”, amely olyasmi volt, mint a városi rendőrség, és arra szolgált, hogy betartassa a törvényeket, illetve hogy fenntartsa a rendet Rómában.

A gazdag és befolyásos emberek gyakran palotákban laktak a dombokon, és otthonaik fenntartásáról szolgák és rabszolgák olykor több száz főt számláló népes serege gondoskodott. Lent a völgyekben a köznép hatalmas insulákba, azaz bérházakba tömörült, melyek többemeletesek voltak, és amelyek magasságát Augustus 21 m-re korlátozta. Ezeket a bérháztömböket keskeny, kanyargós és koszos utcák választották el egymástól, melyekben a nagyvárosokra jellemző módon nagy volt a forgalom és a korrupció.

Ezekben a szegénynegyedekben pusztított i. sz. 64-ben az a történelmi jelentőségű tűzvész, mely rendkívüli szenvedést okozott, és számtalan életet követelt. Tacitus leírása szerint ehhez hozzájött még „a félénk asszonyok jajveszékelése”, valamint beszélt „a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek” szenvedéséről is (Évkönyvek. XV. könyv, 38.). Róma 14 kerületéből mindössze 4 maradt meg.

Nagyon kevesen voltak Rómában, akiket a középosztályhoz lehetett sorolni; a vagyon csak egy kisebbség kezében volt. Amikor Pál először érkezett Rómába, lehet, hogy a lakosságnak a fele rabszolga volt, akiket hadifogolyként, elítélt bűnözőként hoztak oda, vagy olyan gyermekek voltak, akiket a szüleik eladtak. Ezeknek a rabszolgáknak nem voltak jogaik. A lakosság szabad  embereinek a nagyobb része nincstelenekből állt, akik gyakorlatilag az állam nyakán élősködve segélyekből éltek.

Az állam két dologról, élelemről és szórakozásról gondoskodott, hogy elejét vegye a szegények lázadásának. Így alakult ki az ironikus panem et circenses (kenyeret és cirkuszi játékokat) mondás, ami arra utalt, hogy Róma szegényeinek csak ennyi kell, hogy elégedettek legyenek. I. e. 58-tól kezdve rendszerint ingyen osztottak gabonát és vizet, melyet sok-sok km-ről akvaduktokon hoztak a városba. A bor olcsó árunak számított. Voltak könyvtárak is azoknak, akik szívesen olvastak. Az átlagemberek szórakoztatására közfürdők és gümnaszionok, valamint színházak és cirkuszok működtek. A színházi előadások görög és római darabokból, táncból és pantomimból álltak. Az óriási amfiteátrumokban és cirkuszokban izgalmas játékokat rendeztek, főleg látványos kocsiversenyeket és ádáz gladiátorviadalokat, amelyekben az emberek és az állatok életre-halálra küzdöttek egymással. A Circus Maximus több mint 150 000 fő befogadására volt alkalmas. A játékokra ingyenes volt a belépés.

Az ilyen állami kiadások csillagászati összegét nem Róma lakossága állta, mivel azután, hogy Róma i. e. 168-ban legyőzte Makedóniát, a római polgárok adómentességet élveztek. Ehelyett a provinciákra vetettek ki súlyos adót, mind közvetlenül, mind közvetetten (Mt 22:17–21).

Idegen befolyás: Róma sok szempontból a népek, nyelvek, kultúrák és elméletek nagy olvasztótégelyének bizonyult. Politikusai fokozatosan összeállították a római törvénygyűjteményt, vagyis olyan törvényeket, melyek meghatározták a kormányzatok, bíróságok és a magisztrátusok jogait és korlátozásait, valamint olyan jogi eszközökről gondoskodtak, mint amilyen az emberi jogok védelmére szolgáló állampolgárság (Cs 25:16). Az állampolgárságot Róma szövetséges városaira és a birodalom különböző kolóniáira is kiterjesztették. Sok előnnyel járt (Cs 16:37–39; 22:25, 26). Ha valaki nem született római állampolgárnak, akkor megvásárolhatta ezt a jogot (Cs 22:28). Így és más módszerekkel Róma igyekezett romanizálni a meghódított területeit, hogy ezzel megerősítse helyzetét mint a birodalom „úrnője”.

Az egyik legjobb példát arra, hogy Rómát külső hatások érték, azokból a romokból láthatjuk, melyek építészeti szempontból letűnt dicsőségének nyomait őrzik. Az ebbe a múzeumvárosba látogató személyek lépten-nyomon megfigyelhetik, hogyan vett át sok mindent a görögöktől és másoktól. Az úgynevezett római árkád, melyet előszeretettel alkalmaztak, nem saját mérnöki találmánya volt. Építészeti sikereit is nagymértékben annak köszönhette, hogy a betonnak egy primitív változatát használták habarcsként, és a műkőgyártásnál is főként ez volt az egyik alkotóelem.

Róma a köztársaság utolsó évszázadában kezdett bele komolyabban az építkezésekbe, melyeket aztán a császárok lendítettek fel különösen. Augustus azt mondta, hogy „tégla-Rómát” talált, és márványvárost hagyott maga után. A tégla- vagy betonszerkezeteket többnyire márvánnyal vonták be. Az i. sz. 64-es tűzvész után másodszor is újjáépítették a várost. A nevezetesebb római építmények a fórumok, templomok, paloták, amfiteátrumok, fürdők, akvaduktok, szennyvízcsatornák és emlékművek voltak. A hatalmas Colosseum és bizonyos műemlékek, mint például a Jeruzsálem bukását ábrázoló Titus diadalíve, vagy teljes egészében, vagy részben még ma is állnak (KÉPEK: 2. köt. 536. o.). A rómaiak azzal is hírnévre tettek szert, hogy a birodalomban mindenütt utakat és hidakat építettek.

Olyan sok idegen özönlött a városba, hogy a rómaiak arról panaszkodtak, hogy Róma már nem is a rómaiaké. A birodalom minden zugából vonzott embereket Róma, akik magukkal hozták mesterségüket, szokásaikat, hagyományaikat és vallásukat. Bár a hivatalos nyelv a latin, a nemzetközi nyelv a görög köznyelv (koiné) volt. Ezért írta Pál apostol a rómaiaknak címzett levelét görögül. A görög befolyás az irodalmon és az oktatási módszereken is éreztette hatását. A fiúkat – és olykor a lányokat – hivatalosan az athéni rendszer szerint taníttatták, a görög irodalomra és szónoklatra oktatták őket, azoknak a fiait pedig, akik anyagilag megtehették, Athénba küldték valamelyik filozófiai iskolába.

Vallás: Róma ezenkívül a hamis imádat mindenféle formáját elfogadta. Ahogy John Lord történész elmondja: „A babona a tetőfokára hágott Rómában, hiszen minden országnak, amely felett csak hatalmat gyakorolt, a papjait és híveit lehetett ott látni: »Ízisz színes bőrű, ledér leányait dobokkal és tamburinokkal; a perzsa Mithras híveit; kasztrált ázsiaiakat; Kübelé papjait vad táncukkal és sipító jajveszékelésükkel; a nagy istennő, Diana imádóit; barbár foglyokat teuton papok rítusaival; szíreket, zsidókat, káldeus asztrológusokat és tesszáliai varázslókat«” (Beacon Lights of History. 1912, III. köt. 366–367. o.).

Az, hogy ilyen vallásoknak szentelték magukat, és hogy féktelen szexorgiákba merültek, ahhoz vezetett, hogy a rómaiak – az alacsony sorúak éppúgy, mint az előkelők – lábbal tiporták az  erkölcsi értékeket és az igazságosságot. Tacitus szerint az előkelők között példa Messalina, Claudius császár házasságtörő és gyilkos felesége (Évkönyvek. XI. könyv, 1–34.).

A Rómában gyakorolt vallások között kiemelkedő volt a császárimádat. A római uralkodót istenítették. Különösen a provinciákban volt bevett a császárimádat, ahol templomokat is építettek, hogy ott áldozzanak neki mint istennek (KÉP: 2. köt. 536. o.). George Botsford az A History of Rome c. műben kijelenti: „Egész biztos a császárimádat volt a legerőteljesebb hatással a római világ vallására egészen addig, míg át nem vették a kereszténységet.” Egy Kis-Ázsiában talált felirat ezt mondja a császárról: „Ő az atyai Zeusz és az egész emberi faj megmentője, aki minden imát meghallgat, és többet tesz, mint amit kérünk. Hisz földön és tengeren béke honol, a városok virágoznak, mindenütt harmónia, jólét és boldogság.” Ez az imádat jelentős eszköznek bizonyult a keresztények üldözésében, akikről az előbb említett író elmondja: „Azt, hogy visszautasították a Geniusnak, vagyis a császár védőszellemének az imádatát, természetszerűleg istentelenségnek és árulásnak vették” (1905, 214–215., 263. o.).

A kereszténység eljut Rómába: I. sz. 33 pünkösd napján voltak, ’akik Rómából jöttek, és ott tartózkodtak, zsidók és prozeliták egyaránt’, akik jelen voltak a szent szellem kitöltésekor, és látták, milyen eredménnyel jár az, valamint néhányan közülük bizonyára a között a 3000 között voltak, akik ennél az alkalomnál keresztelkedtek meg (Cs 2:1, 10, 41). Rómába visszatérve alighanem prédikáltak, aminek köszönhetően megalakulhatott egy nagyon erős, tevékeny keresztény gyülekezet. Pál apostol azt mondta e gyülekezet tagjainak hitéről, hogy „szerte az egész világon beszélnek” róla (Ró 1:7, 8). Mind Tacitus (Évkönyvek. XV. könyv, 44.), mind Suetonius (A caesarok élete. Nero, 16.) említést tesz a Rómában élő keresztényekről.

Pál kb. i. sz. 56-ban írt a Rómában élő keresztény gyülekezetnek, és úgy három évvel később rabként érkezett meg Rómába. Bár dédelgetett vágya volt, hogy hamarabb érkezzen oda, és más körülmények között (Cs 19:21; Ró 1:15; 15:22–24), de azért képes volt alaposan tanúskodni, még ha rabként is, azáltal hogy embereket fogadott a házában. Ilyen állapotok között két éven át folyamatosan „prédikálta nekik az Isten királyságát, és a legnagyobb beszédbeli nyíltsággal tanította az Úr Jézus Krisztusra vonatkozó dolgokat, akadálytalanul” (Cs 28:14–31). Még a császár Pretoriánus Gárdája is értesült a Királyság-üzenetről (Fi 1:12, 13). Így Pál – összhangban azzal, amit megjövendöltek róla – ’alaposan tanúskodott Rómában is’ (Cs 23:11).

Ez alatt a kétévnyi római fogva tartása alatt Pálnak volt ideje arra, hogy levelet írjon az efézusiaknak, filippieknek, kolosszéiaknak és Filemonnak. Minden bizonnyal ez idő tájt írta meg Márk az evangéliumát Rómában. Pál röviddel a szabadon bocsátása előtt, vagy közvetlenül az után, azaz i. sz. 61 táján, megírta a hébereknek szóló levelét (Héb 13:23, 24). Második római bebörtönzésének idején pedig, kb. i. sz. 65-ben, Onéziforusz meglátogatta, és Pál megírta a második levelét Timóteusznak (2Ti 1:15–17).

Noha Pál, Lukács, Márk, Timóteusz és más, első századi keresztények is voltak Rómában (Fi 1:1; Kol 4:10, 14), arra nincs meggyőző bizonyíték, hogy Péter valaha is járt volna Rómában, ahogy némely hagyomány mondja. Azok a történetek, melyek Péter római mártírhaláláról szólnak, hagyományon alapulnak. (Lásd: PÉTER LEVELEI.)

Róma városa nagyon rossz hírnévre tett szert a keresztények üldözése miatt, különösen Néró és Domitianus uralma idején. Ezeket az üldözéseket két dolognak tulajdonították: 1. a keresztények rendkívüli buzgalommal hirdették a jó hírt, hogy megtérítsenek másokat, és 2. a keresztények rendíthetetlenek voltak abban, hogy Istennek adják meg azt, ami az Istené, és ne a császárnak (Mk 12:17).