Az eredeti nyelveken a ’szolgának’ vagy ’rabszolgának’ fordított szavak nemcsak olyan személyekre utaltak, akik mások tulajdonában voltak. A héber ʽeʹvedh szót használták az olyan személyre, aki valaki másnak volt a tulajdona (1Mó 12:16; 2Mó 20:17). Máskor ez a szó utalhatott egy király alattvalójára (2Sá 11:21; 2Kr 10:7), egy legyőzött népre, amelynek sarcot kell fizetnie (2Sá 8:2, 6), valakire, aki a király szolgálatában áll, így például pohárnokra, sütőmesterre, hajósra, katonai hivatalnokra, tanácsadóra – függetlenül attól, hogy a személy mások tulajdona volt-e, vagy sem (1Mó 40:20; 1Sá 29:3; 1Ki 9:27; 2Kr 8:18; 9:10; 32:9). A héberben a tisztelet jeleként időnként nem első  személyű névmást használtak, amikor magukról beszéltek az emberek, hanem úgy utaltak magukra, mint akik a szolgái (ʽeʹvedh) annak, akihez szólnak (1Mó 33:5, 14; 42:10, 11, 13; 1Sá 20:7, 8). Az ʽeʹvedh szót használták általánosságban Jehova szolgáira, vagyis imádóira (1Ki 8:36; 2Ki 10:23), konkrétabban pedig Isten különleges képviselőire, mint például Mózesre (Jzs 1:1, 2; 24:29; 2Ki 21:10). Olyan személyre is történik utalás Isten szolgájaként, aki ugyan nem volt Jehova imádója, de amit tett, az összhangban volt Isten akaratával; egy példa erre Nabukodonozor király (Jr 27:6).

A görög duʹlosz szó megegyezik a héber ʽeʹvedh szóval. Olyan személyekre használták ezt a szót, akik valakinek a tulajdonában voltak (Mt 8:9; 10:24, 25; 13:27); akik Isten és a Fia, Jézus Krisztus lojális szolgái, legyenek akár emberek (Cs 2:18; 4:29; Ró 1:1; Ga 1:10), akár angyalok (Je 19:10, itt a szünʹdu·losz [’rabszolgatárs’] szó szerepel); jelképes értelemben pedig azokra, akik a bűn (Jn 8:34; Ró 6:16–20) vagy a romlottság rabszolgái (2Pt 2:19).

A héber naʹʽar szó, csakúgy, mint a görög paisz szó, alapvetően ’fiút’ vagy ’legényt’ jelent, de utalhat szolgára is (2Mó 33:11; 1Sá 1:24; 4:21; 30:17; 2Ki 5:20; Mt 2:16; 8:6; 17:18; 21:15; Cs 20:12). A görög oi·keʹtész szót egy háziszolgára vagy rabszolgára használták (Lk 16:13), és egy rabszolgaleányra vagy szolgálólányra a görög pai·diʹszké szóval utaltak (Lk 12:45). A héber sá·rathʹ szógyök melléknévi igenevét szintén lehet úgy fordítani, hogy ’szolga’ (2Mó 33:11; 2Sá 13:18). A görög hü·pé·reʹtész szót úgy is vissza lehet adni, hogy ’a ház szolgája’, ’törvényszéki szolga’ vagy ’szolga’ (Mt 26:58; Mk 14:54, 65; Jn 18:36). A görög the·raʹpón szó, mely csupán a Héberek 3:5-ben szerepel, azt jelenti, hogy ’alárendelt’ vagy ’szolga’.

Időszámításunk előtt: A háború, a szegénység és a bűncselekmények voltak az alapvető okai annak, amiért valaki szolgaságba kényszerült. A hódítók a háborús foglyokat gyakran a saját rabszolgáikká tették, vagy eladták őket rabszolgának. (Vö.: 2Ki 5:2; Jóe 3:6.) Az izraelita társadalomban egy elszegényedett ember eladhatta magát vagy a gyermekeit rabszolgának, hogy ki tudja fizetni az adósságát (2Mó 21:7; 3Mó 25:39, 47; 2Ki 4:1). Azt a tolvajt, aki nem tudta megfizetni a kártérítést, eladták a lopott dolgokért, de amikor megfizette az összes kiszabott kártérítést, nyilvánvalóan visszanyerte a szabadságát (2Mó 22:3).

Volt, hogy a szolgák nagy tiszteletben álltak a háznép körében. Ábrahám patriarcha idős rabszolgája (valószínűleg Eliézer) ura minden tulajdonát igazgatta (1Mó 24:2; 15:2, 3). Bár József, Ábrahám leszármazottja rabszolga volt Egyiptomban, mégis rábíztak mindent, ami Potifáré, a fáraó udvari tisztviselőjéé volt (1Mó 39:1, 5, 6). Izraelben arra is lehetősége volt egy rabszolgának, hogy meggazdagodjon, és visszavásárolja magát (3Mó 25:49).

A kényszermunkásokkal kapcsolatban lásd: KÉNYSZERMUNKA; KÉNYSZERSZOLGÁLAT.

Törvények, melyek a rabszolga és az ura kapcsolatát szabályozták: Izraelben egy héber rabszolga helyzete eltért egy idegen, egy jövevény vagy egy telepes rabszolga helyzetétől. Míg egy nem héber rabszolga a tulajdonosáé maradt, és a tulajdonjog apáról fiúra szállt (3Mó 25:44–46), addig egy héber rabszolgát szabadon engedtek a rabszolgasága hetedik évében vagy a jubileumi évben, annak függvényében, hogy melyik volt előbb. Egy héber rabszolgával úgy kellett bánni, mint a béresekkel (2Mó 21:2; 3Mó 25:10; 5Mó 15:12). Azt a héber személyt, aki egy jövevénynek, egy jövevény egyik családtagjának vagy egy telepesnek adta el magát rabszolgának, bármikor vissza lehetett vásárolni. Ő maga is visszavásárolhatta magát, de más is, ha volt joga hozzá. A visszavásárlási árat az alapján határozták meg, hogy hány év volt még hátra a jubileumi évig vagy a szolgaságának hetedik évéig (3Mó 25:47–52; 5Mó 15:12). Ha egy héber rabszolga felszabadult, az urának ajándékot kellett adnia neki, hogy el tudja kezdeni az életét mint szabad ember (5Mó 15:13–15). Ha egy férfinak volt felesége, amikor rabszolga lett, akkor vele együtt a felesége is felszabadult. Ám ha az ura adott neki feleséget (nyilvánvalóan egy idegen asszonyt, akinek nem volt joga felszabadulni hétévnyi rabszolgaság után), a feleség és a gyermekei az uruk tulajdonai maradtak. Ebben az esetben a héber rabszolga dönthetett úgy, hogy az uránál marad. Ekkor a fülét átszúrták egy árral; ez volt a jele annak, hogy rabszolga marad időtlen időkig (2Mó 21:2–6; 5Mó 15:16, 17).

A héber rabszolganők: A héber rabszolganőkre különleges rendelkezések vonatkoztak. Az ura kiszemelhette őt ágyasának, vagy kiválaszthatta, hogy a fia felesége legyen. Ez utóbbi esetben a héber nővel a leányokat megillető jog szerint kellett bánni. Az élelmét, ruháját és házastársi jogát akkor sem volt szabad alább szállítani, ha a fia egy másik feleséget is vett magának. Ha a fia nem adta meg ezeket az asszonynak, akkor a feleségnek joga volt megkapni a szabadságát, és nem kellett visszavásárlási árat fizetnie. Még ha az ura szerette volna is, hogy valaki megváltsa a héber nőt, arra  nem volt joga, hogy eladja őt idegeneknek (2Mó 21:7–11).

Védelmük és kiváltságaik: A törvény megvédte a rabszolgákat attól, hogy brutálisan bánjanak velük. A rabszolgát szabadon kellett engedni, ha az ura rossz bánásmódjából kifolyólag elvesztette az egyik fogát vagy az egyik szemét. Egy rabszolga általában 30 sekelt ért (vö.: 2Mó 21:32), így a szabadon bocsátása jelentős veszteséggel járt a tulajdonosának, és ez igencsak visszatartotta őt attól, hogy rosszul bánjon a rabszolgáival. Bár egy úr megverhette a rabszolgáját, ha az meghalt a verés következtében, akkor a bírók döntése szerint a halálát meg kellett bosszulni. De ha a rabszolga még élt egy vagy két napot, mielőtt meghalt (ami azt jelezte, hogy az urának nem állt szándékában megölni őt, hanem csak meg akarta fegyelmezni), nem kellett megbosszulni a halálát (2Mó 21:20, 21, 26, 27; 3Mó 24:17). Továbbá úgy tűnik, az is kellett ahhoz, hogy az urat ne tekintsék bűnösnek, hogy a verés ne egy halált okozó eszközzel vagy tárggyal történjen, különben az azt sugallta volna, hogy szándékában állt megölni a rabszolgáját. (Vö.: 4Mó 35:16–18.) Ennélfogva ha a rabszolga még élt egy-két napot, logikusan felmerült a kérdés, hogy a halál oka a fenyítés volt-e, vagy sem. Például, ha valakit vesszővel vertek meg, az többnyire nem volt halálos; ez derül ki a Példabeszédek 23:13 kijelentéséből is: „Ne tagadd meg a fiútól a fegyelmezést. Ha megvered vesszővel, nem fog meghalni.”

A törvény bizonyos kiváltságokkal is felruházta a rabszolgákat. Minden férfi rabszolgát körülmetéltek (2Mó 12:44; vö.: 1Mó 17:12), így ehettek a pászkából, a pap rabszolgái pedig ehettek a szent dolgokból (2Mó 12:43, 44; 3Mó 22:10, 11). A rabszolgákat felmentették az alól, hogy sabbaton dolgozzanak (2Mó 20:10; 5Mó 5:14). A sabbatév alatt a metszetlen szőlő termését ehették, illetve azt, ami a kiszóródott gabonaszemekből nőtt (3Mó 25:5, 6). Ők is örvendezhettek az ünnepek idején, valamint akkor, amikor a szentélynél áldozatok lettek felajánlva (5Mó 12:12; 16:11, 14).

Az első századi keresztények helyzete: A Római Birodalomban rengeteg rabszolga volt, egyesek több száz, vagy akár több ezer rabszolgát tartottak. A rabszolgaság intézménye a birodalmi kormányzat védelmét élvezte. Az első században a keresztények nem helyezkedtek szembe a kormányzattal ebben a dologban, és nem támogatták a rabszolgafelkeléseket. Tiszteletben tartották, hogy másoknak, ideértve a keresztény társaikat is, joguk van ahhoz, hogy saját rabszolgájuk legyen. Ezért küldte vissza Pál apostol az elszökött rabszolgát, Onézimuszt. Mivel Onézimusz keresztény lett, készségesen visszament az urához, és rabszolgaként alávetette magát keresztény társának (Flm 10–17). Pál apostol arra is intette a keresztény rabszolgákat, hogy ne éljenek vissza azzal, hogy hívő uruk van. Ezt mondta: „akiknek hívő tulajdonosaik vannak, ne nézzék le őket, mert testvérek ők. Ellenkezőleg, annál készségesebben legyenek rabszolgák, mert akik hasznát veszik jó szolgálatuknak, hívők és szeretettek” (1Ti 6:2). Áldásnak bizonyult, ha egy rabszolgának keresztény ura volt, mivel a tulajdonosának kötelessége volt igazságosan és méltányosan bánni vele (Ef 6:9; Kol 4:1).

Ha rabszolgaságban lévő személyek keresztények lettek, azzal az a felelősség is járt, hogy jobb rabszolgáknak kellett lenniük, „nem feleselve, nem lopva, hanem teljes mértékig hűségességet mutatva ki” (Tit 2:9, 10). Még ha az uruk igazságtalanul bánt is velük, ők nem végeztek rosszabb munkát. Azzal, hogy az igazságosságért szenvedtek, Jézus Krisztus példáját követték (1Pt 2:18–25). „Ti rabszolgák – írta Pál apostol –, engedelmeskedjetek mindenben test szerinti uraitoknak, nem látszatszolgálat cselekedeteivel, mint akik embereknek járnak kedvében, hanem szívbeli őszinteséggel, Jehova félelmével. Bármit tesztek is, munkálkodjatok azon egész lélekkel, mint Jehovának, és nem mint embereknek” (Kol 3:22, 23; Ef 6:5–8). Az uruk iránt tanúsított jó magaviseletükkel nem hoztak szégyent Isten nevére, hiszen senki sem vádolhatta azzal a kereszténységet, hogy a keresztény rabszolgák lusták és semmirekellők (1Ti 6:1).

Természetesen az, hogy egy rabszolga ’mindenben engedelmeskedik’, nem jelenti azt, hogy megszegi Isten törvényét, mert ez azt mutatná, hogy jobban féli az embereket, mint Istent. Ha egy rabszolga helytelenséget tenne, akkor is, ha ezt egy felette álló személy utasítására tenné, nem ’ékesítené a Megmentőjének, Istennek a tanítását’, hanem rossz színben tüntetné fel azt, és szégyent hozna rá (Tit 2:10). Tehát a rabszolgát a keresztény lelkiismeretének kell vezérelnie.

A keresztény gyülekezetben mindenkivel egyenlően bántak, a társadalmi helyzetétől függetlenül. Mindegyikőjük ugyanazzal a szellemmel volt felkenve, ennélfogva mindegyikőjüknek ugyanaz volt a reménysége, hiszen egy test tagjai voltak (1Ko 12:12, 13; Ga 3:28; Kol 3:11). Egy keresztény rabszolga korlátozva volt abban, hogy milyen mértékben tudta terjeszteni a jó hírt, de nem kellett aggódnia emiatt. Ha megkapta a lehetőséget, hogy szabad legyen, megragadhatta az alkalmat, hogy jobban kivegye a részét a keresztény tevékenységekből (1Ko 7:21–23).

 A bűn rabszolgaságában: Azzal, hogy az első ember, Ádám nem engedelmeskedett Isten törvényének, lemondott arról, hogy tökéletesen tudja uralni magát, és engedett annak az önző vágyának, hogy továbbra is a bűnös feleségével akart lenni, és a kedvében akart járni. Mivel Ádám nem állt ellen a bűnös vágyának, a vágya – és annak következménye, a bűn – az urává lett. (Vö.: Ró 6:16; Jk 1:14, 15; lásd: BŰN.) Ezzel eladta magát a bűnnek. És mivel még az ágyékában volt az összes leszármazottja, őket is eladta a bűnnek. Ez okból írta Pál apostol a következőket: „én testi vagyok, eladva a bűn alá” (Ró 7:14). Ez megmagyarázza, hogy miért nem tudta Ádám egyik leszármazottja sem igazságossá tenni magát, még azzal sem, hogy igyekezett megtartani a mózesi törvényt. Pál apostol ezt mondta: „a parancsolatot, amely életre volt, halálosnak találtam” (Ró 7:10). Az, hogy az emberek képtelenek voltak tökéletesen betartani a Törvényt, egyértelművé tette, hogy a bűn rabszolgái voltak, akik halált, és nem életet érdemeltek. (Lásd: HALÁL.)

Csak akkor szabadulhatott fel ez alól a rabszolgaság alól valaki, ha javára fordította a Jézus Krisztus által lehetővé vált megszabadítást. (Vö.: Jn 8:31–34; Ró 7:21–25; Ga 4:1–7; Héb 2:14–16; lásd: VÁLTSÁG.) Mivel a keresztényeket Jézus értékes vérén vásárolták meg, Jehova Isten és a Fia rabszolgái, vagyis szolgái lettek, azzal a kötelezettséggel, hogy megtartják a parancsolataikat (1Ko 7:22, 23; 1Pt 1:18, 19; Je 19:1, 2, 5; lásd: FELSZABADÍTOTTAK, SZABADOK; SZABADSÁG).

Lásd még: HŰ ÉS ÉRTELMES RABSZOLGA.