(Ellenálló):

A Héber Iratokban sok helyen a szá·tánʹ szó határozott névelő nélkül fordul elő. Ilyen formában az első esetben arra az angyalra vonatkozik, aki megállt az úton, hogy ellenálljon Bálámnak, amint az útnak indult, hogy megátkozza Izraelt (4Mó 22:22, 32). Egyéb esetekben olyan személyekre utal, akik ellenálltak másoknak (1Sá 29:4; 2Sá 19:21, 22; 1Ki 5:4; 11:14, 23, 25). Ezzel szemben határozott névelővel (héb.: ha) Sátánra, az Ördögre utal, Isten fő ellenségére (Jób 1:6, Rbi8, lábj.; 2:1–7; Za 3:1, 2). A Görög Iratokban a sza·ta·naszʹ szó szinte valamennyi előfordulásakor Sátánra, az Ördögre vonatkozik, és rendszerint a ho határozott névelő van előtte.

Származása: A Szentírás arra utal, hogy a Sátánként ismert teremtményt nem mindig hívták így. Ezt a leíró nevet inkább azért kapta, mert szembehelyezkedett Istennel, és ellenáll neki. Azt a nevét viszont nem tudni, amit előtte viselt. Isten az egyedüli Teremtő, és az ő „cselekedete tökéletes”, amelyben nincsen igazságtalanság (5Mó 32:4). Tehát aki Sátánná vált, az a teremtésekor tökéletes, igazságos teremtménye volt Istennek. Szellemszemély, hiszen az égben tűnt fel, Isten jelenlétében (Jób 1., 2.; Je 12:9). Jézus Krisztus ezt mondta róla: „emberölő volt kezdettől fogva, és nem állt erősen az igazságban, mert nincs benne igazság” (Jn 8:44; 1Jn 3:8). Jézus itt rámutatott, hogy Sátán egykor az igazságban volt, csakhogy elhagyta azt. Először ez akkor nyilvánult meg, amikor Ádámot és Évát eltérítette Istentől, és így lett emberölővé, hiszen előidézte Ádám és Éva halálát, ami pedig bűnt és halált hozott a leszármazottaikra is (Ró  5:12). Sátánnak a Szentírásban mindenütt olyan jellemvonásokat és tetteket tulajdonítanak, melyek csakis egy személyre lehetnek jellemzők, nem pedig a rosszra mint elvont fogalomra. Világosan látható, hogy a zsidók, illetve Jézus és a tanítványai tudták, hogy Sátán létező személy.

Tehát az igazságos és tökéletes kezdet után ez a szellemszemély a bűn és az elkorcsosulás útjára lépett. Jakab a következőképpen írta le, hogy milyen folyamat vezetett idáig: „mindenki úgy van próbára téve, hogy a saját kívánsága vonzza és csábítja. Mikor aztán a kívánság megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, mikor teljességre jut, halált hoz világra” (Jk 1:14, 15). Úgy tűnik, hogy az az életút, amelyet Sátán választott, bizonyos szempontból hasonlít arra, amelyen Tírusz királya járt, ahogyan az az Ezékiel 28:11–19-ben olvasható. (Lásd: TÖKÉLETESSÉG: Az első bűnös és Tírusz királya.)

Így a Szentírás beszámolójából egyértelmű, hogy Sátán volt az, aki a kígyót eszközként használva fel tévútra vezette Évát, hogy az legyen engedetlen Isten parancsával szemben. Éva ezután rávette Ádámot, hogy lépjen ő is a lázadás útjára (1Mó 3:1–7; 2Ko 11:3). Mivel Sátán a kígyót használta fel, ezért a Biblia olyan címekkel illeti, mint a „kígyó”, amely attól kezdve az ’ámítót’ jelöli; ő lett „a Kísértő” (Mt 4:3) és a hazug, vagyis „a hazugság atyja” is (Jn 8:44; Je 12:9).

Kétségbe vonják, hogy Jehovának joga van uralkodni: Amikor Sátán Évához beszélt (a kígyó képében), valójában azt vonta kétségbe, hogy Jehova jogosan és igazságosan uralkodik. Arra célzott, hogy Isten jogtalanul visszatart valamit az asszonytól. Azt is állította, hogy Isten hazudott, amikor azt mondta, hogy Éva meghal, ha eszik a tiltott gyümölcsből. Ezenkívül Sátán azt is elhitette az asszonnyal, hogy szabad lesz, és független Istentől, sőt olyan, mint Isten. Ezzel ez a gonosz szellemteremtmény Isten fölé helyezte magát Éva szemében, és az istenévé vált, noha Éva akkor nyilván nem tudta, hogy ki az, aki félrevezeti őt. Sátán ezzel a tettével a saját vezetése és irányítása alá vonta a férfit és a nőt, úgy állítva be magát, mint rivális istent Jehovával szemben (1Mó 3:1–7).

A Biblia fellebbenti a fátylat az égi dolgokról, és így feltárja, hogy Sátán később rivális istenként megjelent Jehova előtt az égben, és szemtől szembe támadta Jehovát. Azt állította, hogy el tudja téríteni Istentől az egyik szolgáját, Jóbot, s ezzel arra célzott, hogy Isten bármely szolgájával képes ezt megtenni. Valójában azzal vádolta Istent, hogy igazságtalanul megad Jóbnak mindent, még a teljes védelmet is, így ő, Sátán nem tudja próbára tenni Jóbot, és nem tudja megmutatni, mi is van igazából Jób szívében – amelyről ő azt sugallta, hogy rossz. Arra utalt, hogy Jób elsősorban önző okokból szolgálja Istent. Sátán világosan kifejtette ezt a vádpontját, amikor kijelentette: „Bőrt bőrért. Az ember mindenét odaadja a lelkéért. Nyújtsd csak ki a kezed, kérlek, és nyúlj hozzá még csontjához és húsához is. Vajon nem fog-e szemtől szemben megátkozni téged?” (Jób 1:6–12; 2:1–7; lásd: LEGFŐBB URALOM).

Ebben a sajátos helyzetben Jehova megengedte Sátánnak, hogy csapást mérjen Jóbra, hiszen nem lépett közbe, midőn Sátán előidézte, hogy sabeus fosztogatók portyázzanak, illetve hogy a nyájakat és a pásztorokat elpusztítsa valami, amit a követ úgy írt le Jóbnak, hogy „Isten tüze szállt le az egekből”. Hogy ez villámlás volt-e, vagy valamilyen más tűz, az nem derül ki. Sátán ezenkívül három káldeus csapattal is támadott, meg egy szélvihar által is. Ezek miatt Jób összes gyermeke meghalt, és vagyona megsemmisült. Végül Sátán undorító betegséggel sújtotta magát Jóbot (Jób 1:13–19; 2:7, 8).

Ezekből feltárul Sátánnak, a szellemteremtménynek az ereje és hatalma, valamint rosszindulata és gyilkos magatartása.

Lényeges megjegyezni azonban, hogy Sátán elismerte tehetetlenségét Isten félreérthetetlen parancsával szemben, hiszen nem vonta kétségbe Isten hatalmát és tekintélyét, amikor Isten korlátozta őt, nem engedve meg neki, hogy kioltsa Jób életét (Jób 2:6).

Folyamatos ellenségeskedés Istennel szemben: Sátán azáltal, hogy támadja Istent, és azzal vádolja Isten szolgáit, hogy nem feddhetetlenek, az „Ördög” címhez méltón viselkedik, mivel ez a szó azt jelenti, hogy ’rágalmazó’. Erre a címre azzal szolgált rá, hogy az Éden-kertben megrágalmazta Jehova Istent.

Más gonosz démonok is csatlakoznak hozzá: Nyilvánvaló, hogy Noé napjainak özönvize előtt Isten angyalai közül némelyek elhagyták megfelelő lakhelyüket, mely az egekben van, illetve ottani megbízatási helyüket. Emberi testet öltöttek, a földön kezdtek élni, megnősültek, és nefileknek nevezett utódokat nemzettek (1Mó 6:1–4; 1Pt 3:19, 20; 2Pt 2:4; Júd 6; lásd: ISTEN FIA[I]; NEFILEK). Ezek az angyalok miután felhagytak Isten szolgálatával, Sátán irányítása alá kerültek. Ennélfogva Sátánt ’a démonok uralkodójának’ hívják. Egyszer, amikor Jézus kiűzte a démonokat egy férfiból, a farizeusok azzal vádolták meg, hogy „Belzebub által, a démonok uralkodója által” tette ezt. Hogy szavaikkal Sátánra céloztak, az Jézus válaszából látható: „ha Sátán űzi ki Sátánt, meghasonlott önmagával” (Mt 12:22–27).

 Pál apostol ’égi helyeken levő gonosz szellemi erőkkel’ hozza összefüggésbe Sátánt, és úgy beszél róluk, mint ’e sötétség világuralkodóiról’ (Ef 6:11, 12). Sátán a föld közvetlen közelségében lévő láthatatlan birodalom uralkodó erejeként „a levegő hatalmának uralkodója” (Ef 2:2). A Jelenések könyve úgy mutatja be, mint aki „az egész lakott földet félrevezeti” (Je 12:9). János apostol kijelentette, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1Jn 5:19). Sátán tehát ’e világ uralkodója’ (Jn 12:31). Ezért írta Jakab azt, hogy „a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel” (Jk 4:4).

Harca a „mag” elpusztításáért: Sátán már kezdetektől igyekezett akadályt gördíteni annak az ígéretnek a teljesedése elé, hogy a ’mag’ Ábrahám vonalán megszülessen (1Mó 12:7). Nyilvánvaló, hogy megpróbálta beszennyezni Sárát, hogy alkalmatlan legyen a mag világrahozatalára; Isten azonban megóvta Sárát (1Mó 20:1–18). Sátán minden követ megmozgatott, csak hogy a vesztüket okozza azoknak, akiket Isten kiválasztott, hogy Ábrahám magva legyenek, vagyis Izrael nemzetének tagjait. Ezt azáltal igyekezett elérni, hogy bűnre csábította őket, és más népeket uszított rájuk, ahogyan a bibliai történelemben ez végig megfigyelhető. Az Isten elleni harcban Sátán becsvágyó próbálkozásainak egyik kiemelkedő pontjaként a bibliai történelem harmadik világhatalmának, Babilonnak a királya bevette Jeruzsálemet, megbuktatta a Dávid vonalán született Sedékiás király uralmát, elpusztította Jehova templomát, és elhagyatottá tette Jeruzsálemet meg Júdát. Mindez Sátán szemében sikernek látszott (Ez 21:25–27).

A babiloni uralkodó dinasztia, melynek élén kezdetben Nabukodonozor állt, Sátán eszközeként 68 évig száműzetésben tartotta Izraelt, egészen addig, míg Babilon le nem győzetett. Babilonnak nem állt szándékában valaha is szabadon bocsátani foglyait, így visszatükrözte a világmindenség szuverén urával, Jehovával szemben álló, rivális istenként viselkedő Sátán kérkedő, becsvágyó törekvését. A babiloni királyok, akik sok más isten mellett Marduk bálványistent és Istár istennőt imádták, valójában démonokat imádtak, és a Jehovától elidegenedett világ részeként Sátán uralma alatt álltak (Zs 96:5; 1Ko 10:20; Ef 2:12; Kol 1:21).

Sátán azzal a vággyal töltötte el a babiloni királyt, hogy az egész föld felett ő akarjon uralkodni, még ’Jehova trónja’ (1Kr 29:23) és „Isten csillagai” fölött is, akik a Mórija (tágabb értelemben Sion) hegyén lévő trónt betöltő, Dávidtól származó királyok voltak. Ez a ’király’, vagyis a babiloni dinasztia, szívében ’fölemelte’ magát, és saját, illetve csodálói szemében ő volt a „fényesség”, a „hajnal fia” (Ézs 14:4–21). (Egyes fordításokban megőrizték a latin Vulgata szóhasználatát, a Lucifer elnevezést. Ez azonban csupán a héber hé·lélʹ szó fordítása, melynek jelentése ’fényesség’. A hé·lélʹ szó nem név vagy cím, hanem egy kifejezés annak a hencegő magatartásnak a leírására, mely a Nabukodonozor vonalán uralkodó királyok babiloni dinasztiáját jellemezte.) Mivel Babilon eszköz volt Sátán kezében, „királya” Sátán nagyravágyását tükrözte vissza. Jehova megint csak népe megmentésére sietett, amikor visszavitte őket földjükre, míg el nem jött a valódi, megígért Mag (Ezs 1:1–6).

Megpróbálja elbuktatni Jézust: Sátán, mivel nyilván felismerte, hogy Jézus Isten Fia, és az a személy, akiről meg lett jövendölve, hogy összezúzza az ő fejét (1Mó 3:15), minden tőle telhetőt megtett, hogy elpusztítsa Jézust. Ám Gábriel angyal, amikor bejelentette Máriának Jézus megfoganását, ezt mondta: „Szent szellem száll reád, és a Legfelségesebb ereje árnyékol be téged. Ezért is lesz, hogy a születendőt szentnek fogják hívni, Isten Fiának” (Lk 1:35). Jehova védelmezte a Fiát. Sikertelennek bizonyultak a gyermek Jézus elpusztítására tett erőfeszítések (Mt 2:1–15). Isten továbbra is védelmezte Jézust a fiatal évei alatt. Miután Jézus megkeresztelkedett, a pusztában három erőteljes kísértéssel környékezte meg őt Sátán, alaposan próbára téve a Jehova iránti odaadását. Sátán az egyik csábításakor megmutatta Jézusnak a világ összes királyságát, melyet a magáénak vallott. Jézus nem cáfolta ezt az állítását. Ellenben visszautasította, hogy akár a pillanat töredékére is eljátsszon azzal a gondolattal, hogy bármilyen úton-módon gyorsan megkaparinthassa a királyságot, és azt sem fontolgatta egy pillanatig sem, hogy a saját kénye-kedve szerint cselekedjen. Azonnal így válaszolt Sátánnak: „Eredj el, Sátán! Mert meg van írva: »Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot.«” Erre „az Ördög. . . eltávozott tőle egy másik alkalmas időig” (Mt 4:1–11; Lk 4:13). Ez jól szemlélteti Jakab később írásba foglalt szavainak igazát: „álljatok ellen az Ördögnek, és elmenekül tőletek” (Jk 4:7).

Jézus mindig tudatában volt annak, hogy veszély leselkedik rá Sátán mesterkedései miatt, és hogy Sátán a vesztét kívánja, s ezért rá akarja venni őt arra, hogy olyan gondolatot tápláljon magában, amely ellentétes Jehova akaratával. Ez mutatkozott meg abban is, amikor egyszer Péter tulajdonképpen kísértésnek tette ki őt, noha jó szándékok vezérelték. Jézus ugyanis arról beszélt, hogy milyen szenvedések várnak rá,  és hogy meg fog halni. „Péter ekkor félrevonta, és dorgálni kezdte őt, ezt mondva: »Kedvezz magadnak, Uram; semmiképpen sem lesz ez a sorsod.« De ő hátat fordított, és ezt mondta Péternek: »Távozz tőlem, Sátán! Botláskő vagy nekem, mert nem az Isten gondolatai szerint gondolkozol, hanem az emberekéi szerint«” (Mt 16:21–23).

Jézus a szolgálata során folyton veszélyben volt; Sátán embereket használt fel arra, hogy szembeszálljanak Jézussal, és megpróbálják elérni vagy azt, hogy elbukjon, vagy azt, hogy meghaljon. Egyszer a nép meg akarta ragadni Jézust, hogy királlyá tegye. Ő azonban ezt még csak fontolóra sem vette. Csakis az Isten által meghatározott időben és módon fogadta el a királyságot (Jn 6:15). Egy másik esetben azok próbálták megölni, akik között felnőtt (Lk 4:22–30). Állandóan zaklatták olyanok, akiket Sátán használt fel, hogy kelepcébe ejtse őt (Mt 22:15). Ám Sátán – minden erőfeszítése ellenére – nem tudta elérni, hogy Jézus akár a legkisebb dologban is vétkezzen, sem gondolatban, sem tettben. Sátánról minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy hazug, mert bár kétségbe vonta, hogy Isten jogosan uralkodik, és hogy a szolgái feddhetetlenek, nem sikerült igazolnia ezt. Jézus ezt a halála előtt nem sokkal így fejezte ki: „Ítélet van most e világ felett; most fogják kivetni e világ uralkodóját” – mint aki teljességgel hitelét vesztette (Jn 12:31). Sátán a bűn által az egész emberiséget a markában tartotta. Ám Jézus, miután utoljára ünnepelte meg a pászkát a tanítványaival, a következőket mondhatta annak tudatában, hogy Sátán hamarosan halálra juttatja őt: „jön a világ uralkodója, és nincs felettem hatalma” (Jn 14:30).

Néhány órával később Sátánnak sikerült megöletnie Jézust. Először Jézus egyik apostolát kerítette a hatalmába, majd a zsidó vezetőket és a római világhatalmat használta fel arra, hogy Jézust fájdalmas és megalázó módszerekkel kivégezzék (Lk 22:3; Jn 13:26, 27; 18., 19. fej.). Ekkor Sátán úgy viselkedett, mint „akinek megvannak az eszközei, hogy halált okozzon” (Héb 2:14; Lk 22:53). Ám ezzel még nem vitte előrébb az ügyét, hanem csak azt érte el, hogy akaratlanul is beteljesített próféciákat, melyek megkívánták, hogy Jézus áldozati halált haljon. Az, hogy Jézus feddhetetlenségben halt meg, lehetővé tette a váltságdíj kifizetését az emberiségért. Jézus a halála révén (és annak köszönhetően, hogy Isten ezt követően feltámasztotta) most már segíteni tud a bűnös emberiségnek kiszabadulni Sátán markából, mert ahogy meg van írva, Jézus vér és test lett, „hogy halála által semmivé tegye azt, akinek megvannak az eszközei, hogy halált okozzon, vagyis az Ördögöt; és hogy felszabadítsa mindazokat, akik a haláltól való félelem miatt rabszolgaságnak voltak alávetve egész életükben” (Héb 2:14, 15).

Folytatja a keresztények elleni harcot: Jézus halála és feltámadása után Sátán folytatta ádáz harcát Krisztus követőivel szemben. A Cselekedetek könyvének beszámolójában és a Keresztény Görög Iratok leveleiben számos bizonyítékot lehet találni erre. Pál azt mondta, hogy ’tövis adatott a testébe, Sátán angyala, hogy üsse őt’ (2Ko 12:7). Éppen úgy, ahogyan Éva esetében, Sátán máskor is elrejtette valódi kilétét, és palástolta céljait azzal, hogy ’átváltoztatta magát a világosság angyalává’, valamint voltak ügynökei, vagyis olyan szolgái, akik ugyancsak ’folyton átváltoztatták magukat az igazságosság szolgáivá’ (2Ko 11:14, 15). Erre példák a Pál ellen harcoló hamis apostolok (2Ko 11:13) és Szmirnában azok, ’akik zsidónak mondták magukat, holott nem voltak azok, hanem Sátán zsinagógája’ (Je 2:9). Sátán sohasem szűnik meg „éjjel-nappal” vádolni a keresztényeket, és megállás nélkül kétségbe vonja a feddhetetlenségüket, ahogyan Jóbbal is tette (Je 12:10; Lk 22:31). A keresztényeknek azonban ’van segítőjük az Atyánál: Jézus Krisztus, aki igazságos’, aki megjelenik az érdekükben Isten személye előtt (1Jn 2:1).

Mélységbe vettetése és végső pusztulása: Amikor Sátán rávette Évát, és később Ádámot az Isten elleni lázadásra, Isten ezt mondta a kígyónak (valójában Sátánhoz szólva, hiszen egy állat nem érthette meg a szóban forgó vitakérdéseket): „port fogsz enni életed minden napján. És ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te magod és az ő magva között. Az összezúzza a fejed, te pedig annak sarkát zúzod szét” (1Mó 3:14, 15). Isten ekkor feltárta, hogy Sátánnak az Isten szent szervezetéből kivetetten nem lesz reménysége, amely éltetné, hanem – úgyszólván – ’port fog enni’, míg meg nem hal. A ’mag’ végül össze kell hogy zúzza a fejét, ami halálos sebet jelent. Amikor Krisztus a földön élt, a démonok úgy azonosították őt, mint aki „a mélységbe” fogja vetni őket, mely nyilvánvalóan korlátozott állapotot jelent, és a párhuzamos beszámoló ’kínzásként’ említi (Mt 8:29; Lk 8:30, 31; lásd: KÍN, KÍNZÁS).

Sátán utolsó napjairól és pusztulásáról a Jelenések könyvében olvashatunk. Ez a könyv beszámol arról, hogy amikor Krisztus Királyság-hatalmat kap, Sátán levettetik az égből a földre, így nem lesz bejárása többé az egekbe, mint Jób napjaiban és utána évszázadokon át (Je 12:7–12). Ez után a vereség után Sátánnak már csak  „rövid ideje van”, amely alatt ’háborút visel az asszony magvából megmaradtak ellen, akik megtartják az Isten parancsolatait, és akik ragaszkodnak a Jézus melletti tanúskodás munkájához’. Mivel igyekszik felfalni az asszony magvából megmaradtakat, a Szentírás „sárkány”-nak nevezi, aki elnyel vagy szétzúz másokat (Je 12:16, 17; vö. a Jr 51:34-gyel, ahol Jeremiás Jeruzsálem és Júda nevében ezt mondja: „Nabukodonozor, Babilon királya . . . elnyelt, mint egy nagy kígyó [v.: „sárkány”, Rbi8, lábj.; Kár.]”). A korábbi leírásban, amely Sátánnak az asszony elleni harcát, és annak fiúgyermeke felfalására tett erőfeszítéseit ecseteli, úgy van ábrázolva, mint „egy nagy, tűzszínű sárkány” (Je 12:3).

A Jelenések könyve 20. fejezete leírja, hogy egy hatalmas angyal – kétségkívül Jézus Krisztus, akinél ott van a mélység kulcsa, és aki a Sátán fejét összezúzó ’mag’ – megkötözi és a mélységbe veti Sátánt ezer évre. (Vö.: Je 1:18; lásd: MÉLYSÉG.)

Sátán utolsó próbálkozása végleges vereségben éri el csúcspontját. A prófécia szerint el kell hogy oldozzák „egy kis időre” közvetlenül azután, hogy Krisztus ezeréves uralma véget ér. Ekkor lázadó személyek élén újból megtámadja Istennek az uralkodáshoz való jogát; ám démonaival együtt belevetik a tűz és kén tavába, ami az örök pusztulást jelenti (Je 20:1–3, 7–10; vö.: Mt 25:41; lásd: TŰZ TAVA).

Mit jelent az, hogy ’valakit átadnak Sátánnak a test pusztulására’?

Pál apostol a következőket írta, amikor a Korintuszban lévő gyülekezetnek utasítást adott azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek a gyülekezet egy olyan tagjával, aki gonoszul vérfertőzést követett el apja feleségével: ’adjátok át az ilyet Sátánnak a test pusztulására’ (1Ko 5:5). Ez arra vonatkozó parancs volt, hogy zárják ki a férfit a gyülekezetből, szakítsanak meg vele minden társas kapcsolatot (1Ko 5:13). Azzal, hogy átadták Sátánnak, kirekesztődött a gyülekezetből, és a világba került, mely felett Sátán az isten és az uralkodó. Amint „egy kevés kovász” ’az egész tésztában’, úgy volt jelen ez a férfi mint „test”, vagyis testi elem a gyülekezetben; eltávolítva ezt a vérfertőző embert, a gyülekezet szellemi gondolkodású tagjai kiirtották maguk közül ’a testet’ (1Ko 5:6, 7). Ehhez hasonlóan Pál átadta Sátánnak Himéneuszt és Alexandert, mert félrelökték a hitet és a jó lelkiismeretet, és hajótörést szenvedtek a hitükben (1Ti 1:20).

Később a Korintuszban élő vérfertőző ember nyilván megbánta helytelenségeit, és megtisztult, ami arra ösztönözte Pál apostolt, hogy javasolja a gyülekezetbe való visszafogadását. A gyülekezet tagjait megbocsátásra buzdította, és ennek egyik indokaként ezt mondta: „hogy túl ne járjon az eszünkön Sátán, hiszen nem vagyunk tudatlanságban a fondorkodásai felől” (2Ko 2:11). Először Sátán elérte, hogy a gyülekezet helytelen állapotba kerüljön, így az apostolnak meg kellett feddnie a gyülekezetet, mivel annak tagjai túlságosan elnézőek voltak, s úgyszólván hagyták, hogy a gonosz férfi tovább gyakorolja szokását. Nem törődtek azzal, hogy így az az ember szégyent hoz a gyülekezetre, hanem engedték, hogy ez így legyen, mivel ’fel voltak fuvalkodva’ (1Ko 5:2). Másfelől viszont, ha most a másik végletbe esnek, és nem hajlandók megbocsátani a megbánást tanúsító férfinak, akkor Sátán egy újabb irányból tudná rászedni őket, vagyis kihasználná, hogy kemények és engesztelhetetlenek. A keresztények Isten Szavának felvilágosítása által tisztában vannak Sátán létezésével, hatalmával, terveivel, szándékaival és módszereivel, így harcolni tudnak e szellemi ellenséggel annak a szellemi fegyverzetnek köszönhetően, amelyről Isten gondoskodik (Ef 6:13–17).