Szövetből vagy bőrből készült, rudakkal kitámasztott, szétszedhető hajlék. Az ember által készített legkorábbi hajlékok egyike a sátor volt (1Mó 4:20; 9:21), és a közel-keleti nomád népek sátrakban éltek (1Mó 9:27; Zs 83:6).

Egyrészt néhány bibliai részletből következtethetünk arra, hogy milyenek voltak a sátrak, és hogyan használták őket, másrészt abból, amit a mai arab sátrakról tudunk, ugyanis úgy tűnik, túl sok mindenben nem különböznek a bibliai időkben készült sátraktól. Számos tudós úgy véli, hogy a legkorábbi sátrakat állatbőrből készítették (1Mó 3:21; 2Mó 26:14). A mai beduinok általában fekete kecskeszőrből szövik a sátraikat. (Vö.: 2Mó 36:14; Én 1:5.) A kecskeszőrből készült szövetcsíkokat összevarrják, és a négyszögletű sátor mérete attól függ, hogy milyen gazdag a tulajdonos, vagy hogy hányan élnek a sátorban. A sátrat több, kb. 1,5-2 m hosszú rúddal támasztják ki – a legmagasabbat nagyjából a sátor közepére helyezik –, a szél ellen pedig sátorcövekhez rögzített kötelekkel feszítik ki (Bí 4:21). Ahhoz, hogy a sátor lakói félre tudjanak vonulni, vagy hogy oltalmat találjanak a szél ellen, a sátor oldalaira szövetlapokat aggatnak, de ezeket fel tudják hajtani, illetve le tudják szedni, hogy járjon a levegő a sátorban.

Úgy tűnik, a bibliai időkben a nagyobb sátrakat rendszerint legalább két részre osztották, azáltal hogy szövetlapokat akasztottak fel. Az  1Mózes 24:67-ben említett ’Sárának a sátra’ kifejezés arra utalhat, hogy egy ilyen különválasztott helyiséget biztosítottak Sárának, de az is előfordulhat, hogy külön sátra volt, ugyanis néhány gazdag embernek több sátra is volt, és az asszonyok időnként saját sátrat kaptak (1Mó 13:5; 31:33). A sátorban valószínűleg szőnyeget terítettek a földre.

A sátorozás a nomád élet jellegzetes velejárója volt, ellentétben a házzal, amelyben inkább azok laktak, akik letelepedtek. Ezért mondja a Szentírás Ábrahámról, hogy ’sátrakban lakott’, míg „várta a valódi alapokkal bíró várost” (Héb 11:9, 10). Úgy tűnik, az izraeliták, míg Egyiptomban éltek, főleg házakban laktak, nem sátrakban (2Mó 12:7). De miután elhagyták Egyiptomot, visszatértek a sátorozáshoz (2Mó 16:16). A pusztában 40 éven át végig sátrakban laktak (3Mó 14:8; 4Mó 16:26). Ebben az időszakban két sátor különösen fontos szerepet töltött be: „a hajlék” és Mózes sátra (2Mó 25:8, 9; 26:1; 33:7; lásd: HAJLÉK; TALÁLKOZÁS SÁTRA).

Az izraelita pásztorok és földművesek még az Ígéret földjének az elfoglalása után is időnként sátrat vertek fel kinn a mezőn (Én 1:8). A Zakariás 12:7 valószínűleg őróluk mondja, hogy elsőként nekik lesz szükségük védelemre, ha egy ellenséges nemzet felvonul az ország ellen, hogy megtámadja Jeruzsálem városát. Távoli hadjáratokon a parancsnokok és a katonák is sátrakban laktak (1Sá 17:54; 2Ki 7:7; vö.: Dá 11:45).

Mivel az izraeliták sokáig éltek sátrakban, ez kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy költői nyelven a „sátor” szóval mindenféle lakóhelyre, akár házra is utaltak (2Mó 12:23, 30; 1Sá 13:2; 1Ki 12:16; Zs 78:51).

Jelképes értelem: Az, hogy az izraeliták jól ismerték a sátrakat, kitűnik abból is, hogy a Biblia sokszor sátorral jelképez valamit. Ezékiás a közelgő haláláról így beszélt: „Hajlékomat felszedték, és elvitték tőlem, mint a pásztorok sátrát” (Ézs 38:12). Ha valahol felvernek egy sátrat, azt hamar le lehet bontani, és el lehet vinni, kihúzva a rudakat és a cövekeket. Ezékiás szemében is ilyen átmenetinek és gyorsan tovatűnőnek látszott a helye az élők földjén. Elifáz a halált a sátorkötél elszakadásához hasonlította, hisz ha az elszakad, összeomlik a sátor (Jób 4:21).

Némileg ehhez hasonlít az a metafora, amelyet Pál akkor használt, amikor a szellem által született keresztények fizikai testéről beszélt. A sátor, amely összeomolhat, nem olyan stabil és időtálló, mint a ház. Azok a keresztények, akik megkapták a szellemet, az eljövendő égi élet zálogát, bár a földön halandó, hús-vér testben élnek, várják, hogy ’Istentől való épületük’, vagyis örökkévaló, romolhatatlan égi testük legyen (1Ko 15:50–53; 2Ko 5:1–5; vö.: 2Pt 1:13, 14).

Jeremiás sátorral szemléltette, milyen pusztulás vár a zsidókra (Jr 4:20). A feldúlt nemzetet egy olyan asszonyhoz hasonlította, akinek a sátra összeomlott, mivel elvágták a sátorköteleket. Szánalmas helyzetén csak rontott, hogy a fiait száműzetésbe hurcolták, így hát senkije sem maradt, aki segíthetne neki abban, hogy felállítsa és kifeszítse a sátrát (Jr 10:20). Jeruzsálemben korábban sok lakóhely volt, de amikor a babilóniaiak lerombolták, a várost már csak ’Sion leánya sátrának’ lehetett nevezni, ahova Isten kiöntötte dühödt haragját (Si 2:4).

A „sátor” szóval számos esetben mást is szemléltettek. A sátor volt az a hely, ahová valaki visszavonult, ha pihenni vágyott, vagy menedéket keresett a természeti erők elől (1Mó 18:1). Tudva, milyen vendégszeretőek voltak akkoriban az emberek, a látogatók számíthattak arra, hogy ha valaki befogadja őket a sátrába, gondoskodni fog róluk, és tisztelettel fog velük bánni. Így hát, amikor a Jelenések 7:15 arról beszél, hogy Isten „ki fogja terjeszteni sátorát” a nagy sokaság fölött, ez azt mutatja, hogy Isten védelmezően törődik velük, és biztos menedéket nyújt számukra (Zs 61:3, 4). Ézsaiás elmondja, hogy többek között milyen előkészületeket kell megtennie Isten feleségének, Sionnak, hogy fogadja születendő fiait: „Tedd tágasabbá sátrad helyét” (Ézs 54:2). Az asszony tehát nagyobbá teszi a biztonságot nyújtó helyet gyermekei számára.

A Jelenések 21:1–3 szerint Isten elviszi Jánost látomásban Krisztus ezeréves uralmába, és ezt mondja: „Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni [v. velük fog sátorozni]”. Ahogyan azt a pusztában a sátor, vagyis a hajlék előárnyékolta, Isten nem személyesen fog az emberekkel lakni, hanem egy képviselő által lesz velük, vagyis gondoskodik róluk „az Isten Báránya” által, aki egyben a Nagy Főpap is (2Mó 25:8; 33:20; Jn 1:29; Héb 4:14).

Lásd még: LOMBSÁTOR.