Az a hely, ahová a halottat helyezik. Bár napjainkban a „sír” szó hallatán általában olyan földbe ásott gödörre vagy veremre gondolunk, melybe a holttestet temetik, a héberek és más keleti népek körében az volt a szokás, hogy a halottaikat barlangba vagy sziklába vájt sírba, sírkamrába helyezték. Alapvetően a héber qeʹver szóval utaltak a sírhelyre, a sírra, illetve a temetőre (1Mó 23:7–9; Jr 8:1; 26:23). Az ezzel rokon szó, a qevú·ráʹ is jelenthet földbe ásott sírt vagy sziklába vájt sírhelyet (1Mó 35:20; 1Sá 10:2).

Görögül a sírra elsősorban a taʹphosz szóval utaltak (Mt 28:1), melynek az igei alakja (thaʹptó) azt jelenti, hogy ’eltemet’ (Mt 8:21, 22). A mnéʹma szó sírhelyet jelöl (Lk 23:53), a mné·meiʹon szó pedig emléksírt (Lk 23:55).

Ezek a héber és görög szavak egyetlen sírra vagy sírhelyre utalnak, viszont nemritkán többes számban fordulnak elő, több sírra utalva. A jelentésük tehát eltér a héber seʼólʹ-nak, illetve a görög megfelelőjének, a haiʹdésznek a jelentésétől, mely szavak az emberiség közös sírjára utalnak, és ezért mindig egyes számban fordulnak elő. Ebből kifolyólag sok nyelven az újabb fordítások nem követik a korábbi gyakorlatot, azaz nem többféleképpen adják vissza a seʼólʹ és a haiʹdész szavakat – például „pokol”-nak, „sír”-nak, „sírgödör”-nek –, hanem egyszerűen csak transzliterálják, azaz betű szerint átírják az eredeti szavakat. (Lásd: HÁDESZ; SEOL.)

Mindazonáltal egy ember úgy kerül a seolba, hogy eltemetik egy konkrét sírba vagy sírhelybe, ezért a bibliai írásszövegekben a temetkezési helyekkel kapcsolatos szavak párhuzamosan szerepelnek a „seol” szóval, de nem azonos jelentéssel (Jób 17:1, 13–16; 21:13, 32, 33; Zs 88:3–12).

Pál apostol a Róma 3:13-ban a Zsoltárok 5:9-et idézte, és a gonosz, csalárd emberek torkát ’nyílt sírhoz’ hasonlította. Ahogyan a nyílt sír megtelik halottakkal és romlottsággal, úgy a gonoszok torka is megnyílik a halált okozó és romlott beszédre. (Vö.: Mt 15:18–20.)

Izraelben szokás volt bemeszelni a sírokat, hogy senki se váljon tisztátalanná azáltal, hogy véletlenül megérinti azokat. A Jeruzsálem közelében lévő sírokat is bemeszelték egy hónappal a pászka előtt, nehogy valaki véletlenül megérintse őket, és tisztátalan legyen az imádatnak abban a különleges időszakában. Jézus ezt a szokást vette alapul, amikor meszelt sírokhoz hasonlította az írástudókat és a farizeusokat, amiért kívülről igazságosnak látszottak, de belül „tele [voltak] képmutatással és törvénytelenséggel” (Mt 23:27, 28).

Jóllehet a Szentírás a sírt egy olyan veremhez hasonlítja, melyből az ember érthető módon szeretne kiszabadulni, Jób mégis olyan szenvedők nyomorúságáról beszél, akik vágynak a halálra, és „vigadnak, hogy sírhelyre találnak”, mivel nincs semmilyen reményük, és a Teremtő szándékával sincsenek tisztában (Jób 3:21, 22). Ez a hozzáállás szöges ellentétben van azokéval, akik az életüket a Teremtőjük szolgálatának szentelik, és teljes szívvel bíznak a feltámadásban (Zs 16:9–11; Cs 24:15; Fi 1:21–26; 2Ti 4:6–8; Héb 11:17–19; lásd: EMLÉKSÍR; TEMETÉS).