Az a szokás, hogy egy férfi feleségül veszi elhunyt testvérének fiúgyermek nélkül maradt özvegyét, hogy utódot nemzzen, aki továbbviszi majd a testvére családi vonalát. A ’sógorházasságot köt’ jelentésű héber ige a já·vamʹ, mely összefügg a ’sógor’ és a ’fivér özvegye’ kifejezések héber megfelelőivel (1Mó 38:8; 5Mó 25:5, Rbi8, lábj.; 25:7).

A sógorházasságra vonatkozó törvény az 5Mózes 25:5, 6-ban van feljegyezve, és így szól: „Ha testvérek laknak együtt, és egyikük meghal, de nincs fia, akkor a halottnak a felesége ne menjen kívülálló, idegen férfihoz. Menjen oda hozzá a sógora, ő vegye el feleségül és kössön vele sógorházasságot. Majd az elsőszülött, akit az asszony fog szülni, viselje halott fivérének a nevét, hogy ki ne töröltessen a neve Izraelből.” Ez alighanem érvényes volt attól függetlenül, hogy az életben maradt testvér nős volt-e, vagy sem.

Jehovának „köszönheti nevét minden család az égben és a földön” (Ef 3:15). Neki fontos, hogy fennmaradjon a családi név és vonal. Ezt az alapelvet már a patriarchális időkben is követték, és később az Izraellel kötött törvényszövetségbe is bekerült. Az asszony nem mehetett hozzá „kívülálló, idegen férfihoz”, vagyis olyanhoz, aki nem tartozott a családhoz. Miután a sógora feleségül vette, az elsőszülött nem a sógor nevét kapta, hanem az elhunytét. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy a gyermek ugyanazt a nevet kapta, hanem hogy továbbvitte a családi vonalat, és az ősi birtok az elhunyt férfi családjában maradt.

A „ha testvérek laknak együtt” kifejezés bizonyára nem azt jelentette, hogy ugyanabban a házban laktak, hanem hogy ugyanazon a környéken. A Misna (Jebamoth 2:1, 2) azonban azt mondja, hogy nem egy lakóközösségről van szó, hanem arról, hogy egy időben éltek. A nagy távolság természetesen megnehezítette volna a testvér dolgát, akinek a saját örökségére és a testvéréére is gondot kellett viselnie, amíg az örököse nem képes erre. De a családi örökségek általában ugyanazon a vidéken helyezkedtek el.

A patriarchális időkben is köttetett sógorházasság, például Júda családjában. Júda az elsőszülött fiának, Érnek feleséget vett, akit Támárnak hívtak. De Ér gonosz volt Jehova szemében, ezért Jehova megölte. „Majd Júda azt mondta Onánnak [Ér testvérének]: »Hálj bátyád feleségével, köss vele sógorházasságot, és támassz a bátyádnak utódot.« Onán azonban tudta, hogy az utód nem az övé lesz; és amikor bátyjának a feleségével hált, magját a földre vesztegette el, hogy ne támasszon utódot a bátyjának” (1Mó 38:8, 9). Mivel Onán nem volt hajlandó teljesíteni a kötelességét a sógorházasságra vonatkozóan, Jehova megölte. Júda ezután azt mondta Támárnak, hogy várja meg, amíg a harmadik fia,  Séla felnő, de később nem követelte meg Sélától, hogy teljesítse a Támár iránti kötelességét.

A megfelelő időben, miután meghalt Júda felesége, Támár úgy alakította az eseményeket, hogy az apósa támasszon örököst. Álruhába öltözött, befedte magát egy kendővel, és lefátyolozta magát, majd leült a mellé az út mellé, amelyről tudta, hogy Júda ott fog elmenni. Júda szajhának nézte, és vele hált. Támár zálogot kért tőle, amivel bizonyíthatta a kapcsolatukat, és amikor kiderült az igazság, Júda nem hibáztatta őt, hanem azt mondta róla, hogy igazságosabb, mint ő maga. A feljegyzés szerint többé nem hált vele, miután megtudta, hogy kicsoda. Így hát Júda a tudtán kívül utódot támasztott Érnek a menye által (1Mó 38.).

A Törvény úgy rendelkezett, hogy ha egy sógor nem akarja teljesíteni a kötelességét, akkor az özvegy vigye az ügyet a város vénei elé, és számoljon be róla nekik. A férfinak meg kellett jelennie előttük, és ki kellett jelentenie, hogy nem akarja elvenni az asszonyt. Erre az özvegynek le kellett vennie a férfiról a saruját, és az arcába kellett köpnie. Ezek után így kellett hívni őt „Izraelben: »lehúzott sarujú háznép«”, ami szégyen volt a családjára nézve (5Mó 25:7–10).

A saru levételének szokása onnan eredhet, hogy úgy vettek birtokba egy földdarabot, hogy ráléptek, vagyis azáltal fejezték ki tulajdonjogukat, hogy a sarujukban álltak a földdarabon. Ha valaki levette a saruját, és odaadta egy másik embernek, azzal lemondott a helyzetéről és birtokáról a kinevezett vének előtt a városkapuban (Ru 4:7).

Ruth könyvéből további részleteket tudunk meg erről az elrendezésről. Egy júdai férfi, Elimélek meghalt, majd a két fia is, így özvegyen maradt a felesége, Naomi, meg a két menye. Volt egy „meg nem nevezett” férfi, aki közeli rokona volt Eliméleknek, talán a testvére. Mivel ő volt a legközelebbi rokon, őt nevezték a gó·ʼélʹ-nek, azaz a kiváltónak. Ez a férfi nem volt hajlandó teljesíteni a kötelességét, inkább levette a saruját, és nyilvánvalóan odaadta Boáznak, így Boáz lett a következő legközelebbi rokon, aki élhetett a kiváltás jogával. Ő ezután megvette Elimélek földjét, és vele együtt Naomit is, de mivel Naomi már idős volt a gyermekszüléshez, megözvegyült menye, Ruth lett Boáz felesége, hogy gyermeket támasszon Elimélek nevének. Amikor megszületett Obed, a szomszédasszonyok így szóltak: „Fia született Naominak”, vagyis a gyermeket Elimélek és Naomi fiának tekintették. Boáz és Ruth egy fajta szolgálatot végzett ezzel Jehovának, így a fiuk nevének jelentése: ’szolga; aki szolgál’. Jehova megáldotta ezt az elrendezést, hiszen Obed Dávid őse lett, ami azt jelenti, hogy bekerült Jézus Krisztus leszármazási vonalába (Ru 4.).

A sógorházasság joga minden bizonnyal a legközelebbi férfi rokonra szállt az örökösödésről szóló törvényben vázoltaknak megfelelően, tehát a legidősebb testvérre, kor szerint a többi testvérre, majd az apai nagybátyára és így tovább (4Mó 27:5–11). A Máté 22:23–28-ban és a Lukács 20:27–33-ban utalás történik a sógorházasságra, amiből kiderül, hogy a gyermektelen férfi özvegyét kötelesek voltak sorban egymás után elvenni a testvérei, ha úgy alakult, hogy egymás után meghaltak. Egy testvér nem előzhette meg a bátyját, akinek előbb kellett teljesítenie a kötelességét, kivéve akkor, ha az nem volt hajlandó erre.