(héb.: tan):

Egy vadkutya, melynek orra megnyúlt, elhegyesedő, a farka lompos, és feltűnően emlékeztet a rókára. Palesztinában még mindig tenyészik az aranysakál (Canis aureus). Noha megtámadhat és megölhet szárnyasokat, sőt még bárányokat is, és szinte mindent megeszik, még a gyümölcsöt is, de alapjában véve dögevő, azaz tetemekkel táplálkozik. Ezzel pedig nagyon hasznos szolgálatot végez, hiszen a tetemek egyébként a baktériumok melegágyai lennének. A sakál többnyire magányosan, párban vagy kisebb falkában vadászik éjszaka. Napközben általában kietlen vidékeken, föld alatti üregekben, barlangokban, elhagyatott épületekben vagy romok között alszik.

Ez az állat a vadonban és néptelen, sőt sivatagos vidékeken honos, így amikor a Szentírás a sakálok területéről ír, a teljes elhagyatottság állapotára utal jelképesen, olyan helyre, ahol nem élnek emberek. Több prófécia is ezzel a képpel jövendöli meg, hogy Jeruzsálem, Júda városai, Hácor, Babilon és Edom pusztasággá lesz (Jr 9:11; 10:22; 49:33; 51:37; Ézs 34:5, 13; Ma 1:3). A Biblia a sakál panaszos sírásáról, vagyis üvöltéséről is ír (Ézs 13:22; Mi 1:8). A sakálok alkonyatkor kezdenek sírni, ilyenkor egy hosszú, elnyújtott üvöltést hallatnak, melyet háromszor vagy négyszer is megismételnek. Minden egyes „strófát” egy kicsit magasabban kezdenek. Végül az üvöltés rövid, hangos, vonyító ugatással ér véget.

A Bibliában a sakál újra meg újra jelképes értelemben szerepel. Amikor Jób a siralmas állapotáról beszél, így fakad ki: „Testvére lettem a sakáloknak” (Jób 30:29). Isten népének megalázó vereségéről panaszos hangon így ír a zsoltáríró: „összezúztál minket a sakálok helyén” (Zs 44:19). Itt valószínűleg egy olyan csatamezőre gondol, ahol sakálok verődnek össze, hogy a megöltek tetemét megegyék. (Vö.: Zs 68:23.) Amikor Babilon i. e. 607-ben megostromolta Jeruzsálemet, az éhínség olyan feszültséget idézett elő, hogy az édesanyák kegyetlenül bántak a gyermekeikkel. Jeremiás tehát találóan állította szembe a ’népe’ kegyetlenségét a sakálok anyai gondoskodásával (Si 4:3, 10).

Amikor nem nyugodott Jehova áldása Júda földjén, és emiatt súlyos szárazság volt, a leírás szerint a zebrák úgy kapkodtak levegő után, mint a sakálok (Jr 14:1, 2, 6). Másrészt a népe helyreállítására utalva Jehova megígérte, hogy a sakálok tanyáján fű, nád és papiruszsás fog nőni. Az pedig, hogy Jehova vizet ad a népének a pusztában, arra indítja az állatokat, így a sakálokat is, hogy dicsőítsék őt (Ézs 35:7; 43:20, 21).